PHILALETHES: „Minthogy azonban tökéletesen öntudatlan állapotban semmiféle időmértékünk sincs, hát minekünk tökéletesen mindegy, hogy míg mi abban a halálos álomban feküdtünk, addig a tudatos világban három hónap, vagy tízezer év telt-e el. Mert felébredésünkkor szép szóra ezt is, amazt is el kell hinnünk. És így neked közömbös lehet, hogy egyéniséged három hónap vagy tízezer év múlva adódik-e vissza.”

(A. Schopenhauer)

„Minthogy az egyén elsősorban önmagának a leszármazottja, múltbeli mivoltában pedig önmagának az őse, ezért igazi benső alkatának kibontakozása is a maga műve.”

(Hindu gondolat)

…és amikor egy idegen ház küszöbéhez érek, mindig eszembe jut, ahogy  Gayomart* elrejtett gyémántját — az ő lelkét — kerestem. Az első emberi lelket, amelyet itt, az én századomban, az én életemben szerettem volna tetten érni. Sajnos, csak álmomban sikerült. Abban az álmomban, amelyben egy hatalmas madár üldögélt a vállamon és rekedtes hangján azt vetette a szemre, hogy részeg vagyok. Pedig közben úgy éreztem, kőből van a testem, és képtelen vagyok megmozdítani akár a kisujjamat is.

Igyekeztem az álmot a lehető legpontosabban lejegyezni, ám később elolvasva, ugyanazt éreztem, amit valószínűleg te is érzel, miközben ezeket a sorokat olvasod: A szavaknak és gondolatoknak ezt a tetszés szerinti sorrendjét, egy szerencsétlen, hitehagyott lélek synkretistikus eklektizmusa hozta létre. Ám bármennyire is álomszerűnek tűnik mindaz, amit olvasol, a legképtelenebb és legkegyetlenebb valóságot tárja eléd. S mindezt azzal a nyilvánvaló megállapítással, hogy az időközben világméretűvé nőtt lélek olykor határtalan megvetéssel mutatja meg önmagát. A Lélek, amelyet nem én találtam meg, hanem ő talált meg engem, egészen egyszerűen azért, mert szüksége van a testemre, amely az övétől eltérő sűrűségének és lényegének köszönhetően képes továbbítani az ő információit.

A Lélek, ami láthatatlan és érthetetlen a számomra. Sőt mi több, felfoghatatlan és megközelíthetetlen, értelmezhetetlen és követhetetlen. Ráadásul mindent tud rólam. Az információit hihetetlen precizitással adagolja, s a legagyafúrtabb módon juttatja el hozzám mindazt, amit közölni akar. És én nem tehetek mást, mint elfogadom a szabályait, amelyek olyanok lettek számomra, mint a szentírás. „A szentírás nem magyarázza meg a dolgok másodlagos okait, hanem egyszerűen elmondja őket abban a rendben és stílusban, amely a legnagyobb erővel bírhatja  hódolatra az embereket, különösen pedig a műveletlen embereket. Célja nem az ész meggyőzése, hanem a képzelet lekötése és rabul ejtése” — mondotta volt Spinoza, pedig ő ugye még mit sem tudhatott az én századom számítógépének képzeletet rabul ejtő képességéről. Arról a képességéről, amelynek segítségével tetszés szerinti, látszólag teljesen összefüggéstelen tényeket és adatokat sorol fel vagy csoportosít, miáltal hódolatra bírja az embereket. Különösen a műveletlen embereket… 

Ebben a különös történetben különös kapocs köti össze a látszólag különös szereplőket. Hatim Tai, Timaiosz, Barbelo, Porphyrius, Cowper és Uriel da Costa* mellett számtalan láthatatlan szereplő segít megértetni a kulcsszavakat, ami például az utóbb említett Uriel da Costa esetében a küszöb. Hiszen amikor da Costát elítélik, vállalja hogy végigfekszik a zsinagóga küszöbén, és hitközségének tagjai végigtapossanak rajta. Aztán hazamegy és öngyilkos lesz. (Nem a zsinagógában!) Ugye te is látod, hogy a kulcsszó a küszöb, amely alá Gáspár Antonio Chi* — ugyanebben a történetben, hiszen nincs is „másik” történet  — elrejtette népének szent könyveit. Da Costa zsinagógájának küszöbe tehát úgy aránylik a Feliratok Templomának* küszöbéhez, miként Gaspar Antonio Chi nagybátyja aránylik Mikóhoz. A matematika tudományára csak azért van e helyt szükség, mert a megértés folyamatában könnyebben megtisztítható az önmagára való utalásoktól, mint mondjuk a filozófia. Az esetlegesnek tűnő aránypárra pedig azért, mert segít közelebb jutnunk a tökéletes négyeshez. Az isteni tökéletesség hármasát (Atya, Fiú, Szentlélek) a világi élet teljességének négyesévé fokozzuk, hiszen Barbelo szerint is:„Az Isten négy”. Vagy akár Timaiosz felvetésére reagálva: „Egy, kettő, három — de hol a negyedik?”

Mert a négyes számnak megkülönböztetett szerepe van. Mert a négyes a tökéletes. És ez axióma. 

Miként a matematikában a helyettesítés módszere segít abban, hogy minden kijelentés magától értetődő legyen, ugyanúgy érdekes megvizsgálni vajon egy-egy történelmi helyzetben egy másik személyiség helyettesítésével egyértelművé válik-e a (történelmi) helyzet megváltoztathatatlansága?

Az eutaxia — a körülmények megfelelő figyelembevétele és a lelki tényezők összhangja — számomra kathékon — kötelesség—, így fel kell, hogy készítselek bizonyos véletlenszerűnek és időben egybeesőnek tűnő események szinkronicitására, amelyek nem csak az én tudatomban jelentek meg, hanem valamilyen formában utat találtak az ősképek forgatagához is. 

A contradictio in adiecto-t pedig teljességgel kizárhatod, hiszen gyakran megtörténik, hogy egy-egy fogalom vele összeegyeztethetetlennek tűnő jelzőt kap, miként egy-egy álom is. Az ember azonban gyakran rákényszerül, hogy a véletlenszerűnek vélt eseményeket, jelen esetben álmokat, éppen időbeni egybeesésük miatt próbálja meg összeilleszteni, megérteni, sőt mi több, megmagyarázni. Idővel tehát minden a helyére kerül, és ha megérted a történet logikáját, esetleg megtalálod az utat saját félelmedhez is…

…mert ez a félelem okozta, hogy én, aki tehát a történet akaratlan és tehetetlen közvetítője és tolmácsolója vagyok, sokáig abban a hitben éltem az életemet, hogy az nem tart tovább, mint 30-35 év. Meg voltam róla győződve, hogy rövid életű leszek, és nem is akartam sokáig élni. Talán éppen ezért is volt siralmas az életem, képtelen voltam érvényesülni, s valójában semmi sem szerzett örömet. Lelki depresszióban szenvedtem, állandó szorongások kínoztak, képzelgéseimről és komplexusaimról pedig ne is beszéljek… Sajnos még csak nem is értettem nyomorult helyzetemet, valamint szomorúságom okát, és nem leltem helyemet ebben a monoton, megváltoztathatatlan világban. 

Komor gondolataim közül néha felmerült anyai nagyanyám öccse, Mikó, akit gyermekkoromban gyakran nógattam és korholtam, hogy ne igyon már annyit, ő viszont csak megvetően nézett a világra — s némi jóindulattal rám, a tizenéves fiúra —, és sokatmondóan hallgatott.  Érdekes módon — mire alkoholizmusának és kétkedésének legfelső fokára jutott — szájának alsó része állandóan előremeredt, mint az ősi maja sztéléken ábrázolt alakok ajka, s látni engedte az alsó ajak belső, rózsaszín peremét. Ettől aztán egy feledhetetlen grimasz vésődött az arcára, amely elárulta a világról és környezetéről alkotott véleményét.  Bár nem hittem, hogy nagybátyám sokat tudhat a világról, s alkoholizmusának komolyabb, mélyebb okai lehetnek. Sőt, hajlamosabb voltam feltételezni, hogy egyáltalán nincs véleménye a világról. Talán ezért is tudta könnyedén kijelenteni, hogy: „Ha a sivatagból elfúj a szél egy marék homokot, semmi sem változik: a sivatag sivatag marad, a marék homok pedig csak egy marék homok.” És talán ezért volt könnyebb tagadnia is… 

A főtéren — már ebben is van valami érdekes törvényszerűség — a mozi épülete szinte szemben helyezkedett el a kis dombon magasodó templommal. Mikó napközben a templomban, az angyalkák és a szentek körül segédkezett, porolta a szőnyegeket, takarított, esténként pedig a moziban vetítette a filmeket. Ma már nem is csodálkozom, hogy nehezen tudta elviselni az életet, amelyben két, néha egymásnak ellentmondó világ — a vasárnapi misék és az esti filmek illúziója — veselkedett egymásnak, s valójában egyiknek sem volt köze az ő életéhez. Tulajdonképpen inni is akkor kezdett el igazán, mikor munka nélkül maradt. Képtelen volt feldolgozni a helyzetet, amelybe belekerült: egyik világ sem adott neki mankót ahhoz, hogy nélkülük is megálljon a lábán. Személyiségének képe valahogy mégis belém ivódott, megmaradt, annak ellenére, hogy nem akad egyetlen komoly beszélgetés sem, amelyre emlékeznék, csak maga a tény, hogy gyakran meghallgatott. Mert hallgatni is jókat tudtunk kettesben. Azonban a kisembernek ez a nyegle hányavetisége és a célnélküli tagadása, amellyel mindezek után a világot megvetette, határozottan imponált nekem. Egy elemi erőt feltételezett, amelynek létéről nekem fogalmam sem lehetett abban a korban. Ugyanis már akkor eluralkodott rajtam egy belém oltott (vagy örökölt?) félelem, melyet, azóta sem tudok kiheverni, az egzisztenciális félelem. Mi lenne, ha azt tenném, amit ő? Mit szólnának ez emberek? Megélnék-e? Én is imádtam a filmeket, de soha nem engedtem meg, hogy világuk eluralkodjék az életemen. A képzeletemben olykor eljátszottam egy-egy hős szerepét, de az életemet nem a hősök határozták meg. Gyermeki felületességem — értsük ez alatt tapasztalatlanságomat és tudatlanságomat — eredményeként nem köteleztem el magam semmi — s végképp nem valami ideológia — mellett, s mikor tizenévesen megszólított egy csodálatosan szép nő a vonatban, s hosszabb beszélgetés után megkérdezte, vajon miért nem hiszek Istenben, ostoba, magabiztos mosollyal nem válaszoltam neki. Ettől persze sokkal rosszabb volt, hogy sokáig önmagamnak sem…

…Mikót tehát egyszerű, felületes alkoholistának tartottam, s mit sem sejtettem még akkor magáról a félelemről és az alázatról. Az alázatról, ami pedig sok mindennek az alapja. Hogy honnan vettem magamnak a bátorságot, hogy ítélkezzem bárki fölött is? Nos ugyanaz a közösség, amely a félelmet nevelte belém, belém oltotta a gyors és kíméletlen ítélkezés ostobaságát is, amelynek egyik megnyilvánulási formája éppen a közösségből kinézett egyének elítélése volt. De hát ahhoz is idő kell, hogy azzal találkozzunk, aminek megértésére bensőnkben megértünk…  

…negyvenéves lett, mire megérett arra a találkozásra, melyről egész életében álmodozott. Edgar utolsó története akkor kezdődött, amikor a valaha kifogástalan öltözetű, sokat és rendszeresen tornázó fiatalember rongyosan és halálos részegen arccal előre beleesett az egyik Baltimorei utca pocsolyájába, és az elfogyasztott alkohol és a pocsolya vize miatt kómába esve négy napig a halállal küzdött. „Elmémnek mindig mélabús a színezete, és olyan, mint némely pocsolya, amely, bár fekete és rothadt a vize, fényes nappal a nap sugarait ragyogtatja tükrén.” — írta Edgar egyik kedvelt kortársa Cowper, s lám a pocsolya most álnokul és komiszul nem a nap sugarait, hanem a baltimorei utca lámpáinak hamis fényét verte vissza. 

 Nem messze munkanélküli csavargók egy csoportja egy szurkos hordóban papírokat égetett. Különböző újságokat és könyveket szedtek össze, s a hatalmas lángok mellett bárgyú pofával, egykedvűen nézték, mint égnek el az egykor Edgar által szerkesztett Brodway Journal megsárgult lapjai. 

Edgar kómába esett, és bár nem sokan törődtek vele, az a pár ember is tisztában volt azzal, hogy nem sokat tehetnek érte, és a „baleset” valószínűleg pontot tesz az alkoholista író utolsó történetének végére. Ráadásul olyan „hozzá illőnek”, megérdemeltnek vagy inkább kiérdemeltnek vélték.

Ebben az állapotban, magára hagyottan, kiutáltan és megvetetten, mikor képtelen volt megmozdítani akár a kisujját vagy a szempilláját is, agya tovább működött, és furcsa képek jelentek meg benne. Negyven évének minden addigi törekvése — amellyel a nyílt világ képeit és fogalmait kívánta befogadni —, mint egy hatalmas áramlat visszafelé fordult, és lassan befelé kezdett szivárogni. Egy hatalmas, mozgó kozmosz lódult meg és indult el, amelyet agya, mint egy fekete lyuk elnyelni készült. Ugyanakkor olyan képek jelentek meg szemei előtt, amelyekről addig tudomása sem volt, s mintha nem is az ő általa összegyűjtött tudásanyagot tükröznék. Európai műveltsége, amelyre amerikaiként oly büszke volt, ebben a kavargó univerzumban csak sziporkaként jelent meg, s kezdetben az, ami ebben a jelenetben értelmezhetővé vált számára, csak a kavargás befelé irányuló mozgása volt. 

Majd egy hatalmas, kör alakú helyiségben lebegett, mintha csak egy illuzionista mutatványában szerepelne, s teste, mint egy iránytű mágneses mutatója forgott körbe-körbe. A falakon tükörlapok sorakoztak, s mintha mindegyiken egy-egy emberalak állt volna. Olyan érzése lett, mintha ismerné őket, de a mozgás miatt nem láthatta tisztán az arcukat. 

… A csodákban akkor kezdett hinni, mikor megismerte Andát. Ott, a kertben, a holdvilág mellett, hófehér ruhában, szomorúan, mint egy álom. Bár akkor csak pár szót váltottak, attól kezdve kapcsolatukat egy megmagyarázhatatlan összetartozás határozta meg, mintha testvérek, sőt mi több, ikerlelkek lennének, akik pontosan érzik, mire van szüksége a másiknak. Olyan közelinek érezte  Anda lelkét, mint ha maga a Szentlélek közelítene hozzá. „A toll tehetetlenül hull ki remegő kezemből. Amíg a te drága neved a tárgy, bár te kérsz rá, nem tudok írni, – nem tudok beszélni, se gondolkozni, jaj, hogy érezni se tudok; mert nem érzés az, hogy állok mozdulatlanul az álmok tágra nyílt kapujának aranyos küszöbén s elragadtatva nézek bele a ragyogó fasorba, és az, amit reszketve látok jobbra, látok balra és az egész úton végig, bíborszínű párában messze, messze, ahol a távlat végződik – te vagy az, csupán te!” — írta Andáról, mert — idővel — Anda adta meg neki az igazi boldogságot és — végül — az igazi kínt. Andával tudott utoljára felszabadultan beszélgetni, önfeledten és igazán boldogan szeretkezni, és belé volt igazán szerelmes. 

Mikor megismerte Andát, akkor már gyakorlatilag feladta az életét és feleségét Elmirát. (Elmira az az első nagy szerelem, akit csak hosszú évek elteltével kap meg az ember, és akkor jön rá, hogy bár felesége nagyon jó háziasszony, törődik és gondoskodik, sőt mi több, elnézi a férje hibáit, de teljesen immúnis az irodalommal szemben.) 

Mint férj, és mint író kemény alkoholizmussal küzdött, minek köszönhetően már-már arra is képtelennek tűnt, hogy alaposan sorra vegye, mit kívánt életében elérni, s mi volt az, amiről lemondott. Bár az „eredmény” akár tragikusnak is tűnhet, ő úgy érezte mindent elért, amit kívánt: újságszerkesztő lehetett, irodalmi műfajt teremtett, s lám, részegen és toprongyosan is megszerezte Anda szerelmét…

Andáét aki a kezdetekben az elérhetetlent jelentette számára, már-már valamilyen szentléleki megtestesülést, amely egyszerre jelentette a nőnek, mint fizikai személynek a fogalmát és egy elvont, metafizikai szimbólumot is. Míg Elmira maga volt a hétköznapi biztonság, aki felkarolta őt, és segített neki átlábolni a mindennapi megélhetés megalázó érdektelenségén, addig Andát olyan eszményi tulajdonságokkal ruházta fel a képzelete, amelyeket képtelen volt saját magának megmagyarázni. Miként azt is képtelen volt megmagyarázni, hogy miért küzd állandó depresszióval, s miért érzi magát oly nyomorultnak. Sajnos a feleség minden igyekezete sem volt képes feloldani férje érdektelenségét, s bár Edgár a nő gondoskodásáért és a neki is köszönhető kisebb sikerekért hálás volt, de sohasem az önfeledt, rajongó szerelem érzésével, hanem inkább a hála és tisztelet — számára megalázó — baráti odaadásával, miközben rettenetesen szégyellte is magát azért, amit tett. 

… rettenetesen szégyellte magát azért, amit tenni készült, ám Gáspár Antonio Chi sorsa azon a napon dőlt el, amikor Diego de Landa püspök elrendelte az autodafét az országban, amelyet addig „u luumil cutz yetel cek”-nek, azaz a pulykakakasok és szarvasok országának neveztek. Égett emberi hús szaga fojtogatta a levegőt, kopaszra nyírt vagy szégyensapkába bújtatott megfélemlített emberek bujkáltak el az őserdőkbe, s korbácsolástól vérző, megkínzottak sikolyai szálltak az ég felé, mikor de Landa — a pogány istenhittel leszámolandó — máglyákra rakatta az ősi szent könyveket. 

Pedig Landa volt az az ember, aki bevezette Gaspar Antoniót  a kereszténység világába, s akit éppen a tanultak miatt atyai társának fogadott el. Egy művelt és főleg megbízható társnak, akit feltétel nélkül követhet, akár az Istent.  Akiben ugyanúgy megtalálható volt — és ez nem csak Gáspárral szemben — egy bizonyos tiszteletet és hódolatot kiváltó távolságtartás is, amely szintén rányomta bélyegét a kapcsolatukra. 

…Amikor Edgar, az író először látta álmában a kísérteties piramisokat és a fekete ruhás alakot, aki feszes tartással, nézte a könyvek lángjait, zavarta, hogy csak a férfi hátát láthatja, ám tökéletesen „emlékezett” az indián Gáspár megütközött, csalódott arcára. Felfoghatatlan volt számára, honnan, miféle forrásból fakadhat az álom, miféle kapcsolat lehet közte és egy megkeresztelkedett indián között, és főleg miért magától értetődő számára a jelenet, ám feltételezte, hogy valami oka csak van ennek az állandóan visszatérő jelenségnek, és így csendes beletörődéssel szemlélte az őt kísértő képeket. Annak ellenére, hogy nem bírta az alkoholt, már ekkor gyakran nézett a pohár fenekére, és néha szándékosan leitta magát, hogy rémálmaiból merítve újabb és újabb rémtörténeteket tárjon az olvasók elé.  Ebben az állandóan ismétlődő álomban Diego de Landa, Yucatan püspöke kitartó rendszerességgel égeti el a maja szent könyveket, miközben Gáspár Antonio Chi, a jezsuitáknál nevelt indián megrökönyödve szemléli mindezt. Talán az állandó ismétlődés hatására történt, hogy néha arra ébredt, Itzamna isten papagája ül a vállán, és csőrével az ő kőkemény szívét akarja kivájni. Ilyenkor Edgár még abban sem volt bizonyos, vajon Diego de Landa égette-e a könyveket és Gáspár segített neki, vagy fordítva, Gáspár égette saját népének könyveit, és de Landa volt az, aki csendesen szemlélte az indián hitbuzgóságát…

…a környezete — a jezsuita papok — által beléoltott kezdeti hitbuzgóság nem lankadt benne, és Gáspár Antonio minden igyekezetével azon volt, hogy Jézus követőjévé váljék. Őszinte lélekkel kívánta hirdetni a szeretetet, s örömmel látta, hogy népének vezére, Na Chi Cocom fejedelem is így döntött, és követendőnek és elfogadhatónak tartotta ezt az utat. Bár Jézus véráldozata rokonnak tűnt népének véráldozatával, a keresztények által hirdetett szeretet eszméjét sokkal békésebbnek és emberibbnek találta, mint azokat a szertartásokat, amelyeken nagybátyját — a fejedelem testvérét — is nemegyszer tetten érte. Tanúja volt amint Don Juan (Na Chi Cocom felvett keresztény neve) titokban emberáldozatot mutatott be isteneinek, s ettől nagyon csalódottnak és nagyon árvának érezte magát. S ettől még inkább Jézushoz menekült, neki sírta el bánatát és az ő jóságos tekintete vezette tovább életútján. Ekkor történt az eset, amelytől azóta sem tud szabadulni: egyik lázas éjszakáján, álmában megjelent neki Isten. Ám a vállán a szent papagáj ült, és Gáspár Antonio nem értette az álmot. Kétely támadt benne, vajon nem Itzamna isten üzent-e ily módon neki? És elbizonytalanodott. 

Később már nem volt annyira bizonyos abban, hogy mit is látott, de kitartott azon állítása mellett, hogy Istent látta… még később pedig már egyre kevésbé volt biztos abban, hogy valóban Istent látta, s csak a bátortalan vágy maradt meg benne. 

Talán éppen ennek a bizonytalanságnak és a Diego de Landa részéről megnyilvánuló megmagyarázhatatlan és néha nehezen elviselhető distanciának köszönhető, hogy Gáspár — bár kétségek által gyötörve — nem árulta el rokonait, és nem szólt de Landának egy szót sem azokról a pogány szertartásokról és áldozatokról, amelyeket a megkeresztelkedett nagybátyja és a halacs vinik(fejedelem)  hoztak Itzamna isten tiszteletére. 

Úgy gondolta idővel és türelemmel megváltoztatja nagybátyját, de azért gyakran korholta őt amiatt, hogy Jézusba vetett hite nem elég őszinte. Nagybátyja csak megvetően nézett a világra — némi jóindulattal rá, a tizenéves fiúra —, és sokatmondóan hallgatott. Érdekes módon szájának alsó része állandóan előremeredt, amitől idővel úgy is maradt, s látni engedve az alsó ajak belső, rózsaszín peremét. Ez azóta történt, hogy a kezdeti — spanyol hódítókkal szembeni — ellenállás után fogságba esett és más választása nem lévén meg kellett ígérnie, hogy áttér a keresztény hitre, különben meghal. A fejedelem is és Gáspár nagybátyja is elvállalta a feltételt, sőt látszólag jó képet vágva, együtt is működtek a hódítókkal, segítettek összeszedni népük szent könyveit. Gáspár nem hitte, hogy nagybátyja — az addig a keresztény térítőktől tanultak alapján — sokat tudhat a keresztény világról, de akkor még ő sem tudott sokat a félelemről és az alázatról, ami sok mindennek az alapja. Azzal azonban tisztában volt, hogy ha elmondaná de Landának kinek áldoznak rokonai, azzal a halálos ítéletüket írná alá. Diego de Landát ugyanis különböző feljelentések alapján visszahívták Spanyolországba, hogy tegyen jelentést az Indiai Tanácsnak a kegyetlenségeiről, ám a provinciálisként elutazott Landa püspökként érkezett vissza, és attól fogva maga volt az Isten a Yucatan félszigeten.  Így Gáspár a régi maja könyvek latin betűs másolása mellett inkább a hitélet kérdéseivel kötötte le magát, s további összefüggéseket keresett népének ősi könyvei és az Újtestamentum között. Jézus véráldozata még gyermekkorában annyira megfogta (tizennégy éves kora óta keresztény papok nevelték), hogy egész életében valami ehhez foghatót akart megvalósítani… 

Az autodafé hatására azonban szinte minden összedőlt a lelkében. Landa hűvös pillantása, kérlelhetetlen hangja meggyőzte arról, hogy reménytelen vállalkozás lenne akár csak megpróbálni is ellenkezni a nagyhatalmú főpappal. Egyre pontosabban ismerte fel Landa ördögi tervének részleteit. A maják régi, szent könyveinek másolása nem arra irányult, hogy megmentse, hanem hogy összeszedje és elégesse őket…

…egyre gyakrabban érezte, hogy a szent könyveket össze kellene szednie, és el kellene égetnie. Az egyetlen, ami Andában zavarta, s amit kapcsolatuk elején nem értékelt kellően, az a nő Jézussal való kapcsolata volt. Ha róla beszélt, egyfajta vallásos áhítat és távolságtartás lett jellemző a viselkedésére, ami egyrészt dühítette Edgárt, másrészt fokozta a nő iránti vonzalmát. Ennek érdekében hazudta azt, hogy álmában megjelent neki Isten, ami nagy hatást tett a nőre. Ami persze csak részben volt igaz, hiszen akkoriban „másfajta” istenekkel álmodott, akik véres áldozataikkal borzolták az életét. Az áldozat nyelvén áthúzott zsinórról lecsepegő vér koppanását még akkor is hallani vélte mikor már teljesen leizzadva magához tért, és riadtan lihegve pislogott a plafonra. Itzamna isten kőszobra és a vállán ülő quacamayo papagáj képe többször is megkísértette őt álmában. Ám mikor végül verset írt a kőből készült isten vállán ülő madárról, jobbnak látta más nevet adni az istenségnek és a madárnak, hiszen bölcsebbnek találta olyan szimbólumok használatát, amelyeket évezredek óta milliók tekintenek érvényesnek. 

Az Andával való kapcsolatban fejlődtek ki a látomásai, amelyek egyrészt szerelmes verseit szülték, másrészt az alkoholnak köszönhetően azok a rémálmok, amelyeket még írásaiban sem mert közölni, mert számára és kora emberének számára is teljességgel érthetetlennek, s kegyetlenségükben hihetetlennek tűntek. Viszont ekkor fogalmazta meg legnehezebb rejtvényeit is. Szívesen foglalkoztatta olvasóit rejtvényekkel, ám azokat, amelyek „indián” álmaiban fogantak, senki sem tudta megfejteni…. 

…bizonyos lehet benne, hogy ezt a tettét senki sem fogja megfejteni, gondolta elégedetten, miközben több mint hetven lépcsőfokon mászott fel a hatalmas kőből készült gúla tetején helyezkedő Feliratok templomához. „Vid videre Christum transgiguratum? Ascende in montem istum, disce cognoscere te ipsum” (Látni akarod a megdicsőült Krisztust? Menj föl erre a hegyre, tanuld meg megismerni önmagad!) mondta neki Diego de Landa, és ő nem felejtette el a tanításokat: felmegy a hegyre, de a saját népének hegyére és a saját népének istenét fogja meglátni, pontosabban ő maga lesz népének megmentője, Jézusa!

Gáspár Antonio ügyet sem vetett az épület falait díszítő hatalmas lapokra, melyeken féldomborművek és különböző jelek sorakoztak. A menet megállt a templom bejárata előtt, majd a papokat kivéve mindenki fél térdre ereszkedett. Szemlesütve vártak a temetés előtti szertartásra. Na Chi Cocom fejedelem megállt az áldozati edény előtt, amelyben már ott lapultak a vért felfogni hivatott papírdarabok (a vér az ember lelke, s az elégetett papírral visszakerül az égbe), majd a szertartást szolgáló díszített obszidián késsel előbb a nyelvét döfte át, melyből aztán a rajta áthúzott és az edénybe vezetett zsinóron lassan csepegni kezdett a vér. Majd a péniszét készült megvágni. Gáspár lopva felnézett és megpillantotta a férfi mereven álló péniszét. Sisakja miatt csak földtől derékig láthatta a fejedelem testét, de így legalább az ő szemeit sem láthatta senki. Az egyik erős marok megfogta a hímtagot, a másik pedig a késsel hatalmas sebet ejtett rajta. Vesszejéből vörös vér fröccsent ki. 

A szertartást követően Gáspár a halott nagybátyját kísérő papok között lépegetve, közvetlenül a fejedelem háta mögött, lassan bement a templomba, majd a már felemelt, gondosan csiszolt kőlapok alatti üregbe ereszkedtek. Huszonkét lépcsőfokon lefelé haladva a hatalmas gúla belsejében lévő halotti kamrába jutottak, ahol már elkészítve állt a hatalmas szarkofág. Miután elhelyezték benne a nagybátyját, Gáspár segített belerakni a magával hozott útravalókat. A szokásos kagylóhéjakon, gyöngyökön kívül Gáspár két kis szobrot is behelyezett nagybátya mellé. Lopva a küszöböt alkotó kőlapokra pillantott. Csak ő és társai tudták, hogy előző nap már elrejtette alattuk a Landától visszaszerzett elégetésre váró könyvek nagy részét. Nem tudta, nem tudhatta, hogy idővel, esetleg sok-sok évvel később bejut-e valaki ebbe a sírkamrába, mivel azonban nagybátyja a halacs vinik — fejedelem öccse nem volt pap, és így nem tehetett mellé könyveket (könyveket csak papok mellé tettek), ő egy ládában negyedmagával már előző nap elrejtette mindazokat a könyveket, amelyeket hasznosnak ítélt. A három ifjú most itt van mellette, és mindannyian tisztában vannak azzal, hogy innen már élve nem jutnak ki. A hagyományok szerint őket is feláldozzák. A könyveket azonban mégsem de Landa égeti el!   

…Bár irtózott még a gondolatától is, most már sajnálta hogy a könyveket nem égette el! Andával való kapcsolatában feltört és eluralkodott benne egy kisebbrendűségi érzés. Kiszolgáltatottnak és esetlennek érezte magát, szegénynek, piszkosnak, elhanyagoltnak, és főleg bűnösnek. Kínozta a tudat, hogy adott esetben képtelen lenne eltartani a nőt, s anyagi korlátai, pontosabban a pénzhiány újabb korlátokat vetítettek képzelete elé. Anda műveltsége, szellemessége, kedvessége és közvetlensége pontosan annak a világnak a képét tükrözte vissza, amelyet bár megálmodni képes volt, elérhetetlennek és megvalósíthatatlannak tartott.  Ez az a világ,  „amely mindenütt a mienk fölött áll; amelyben az élet törvényei fel vannak függesztve, vagy átalakítva; amely az ég és föld között lebeg, az absztrakcióban, álomban, a szimbólumban; amelyben a lények úgy elmosódnak, mint a fantasztikus alakok, melyeket a felhőkben látunk s melyek hó és arany-öltönyükben szeszélyesen, felváltva hullámzanak és változtatják alakjukat”.

A testi és lelki beteljesülésnek ez a tökéletes kettőssége már eleve jelezte számára, hogy ezek után már nincs más érzés, nincs több boldogság, nincs élet, nincs semmi. Érezte a törvényszerűen közelgő tragédiát, hiszen egész életében fizetnie kellett minden apró boldogságért. Keményen, következetesen és visszavonhatatlanul megfizetett minden percért, amelyet boldogan tölthetett: erre a „sors” nagyon odafigyelt. „Tudta”, hogy Anda Isten ajándéka, ami után már elképzelni sem lehet szebb és felülmúlhatatlanabb jövőt, de nem tudhatta, és még álmában sem gondolta volna, hogy ez ilyen tragikusan ér majd véget. 

Későn jött rá, hogy egész életében egyfajta Istennel folytatott játék részese volt, amely játékban Isten újra és újra bebizonyította neki mindenhatóságát. Nem volt olyan, s lett légyen az bármi, aminek létét, lehetségességét, megvalósíthatóságát bizonyíthatóságát ne úgy mutatta volna meg neki,  hogy ugyanannak az ellenkezője is igaz ne legyen. Ebben a játékban mindent megkapott, amiről lemondott, s mindent elveszített, amit fontosnak talált… Leegyszerűsítve: utólag ismerte fel, hogy teljesültek olyan álmai, amelyekről azt hitte elérhetetlenek, és bukott el partit pókerrel a kezében.

…ebből következett — és Edgár meg volt róla győződve —, hogy Isten most is pusztán az ő bosszantására tette, amit tett. Amíg Andát meg nem ismerte nem érdekelte őt sem a múlt, sem a jelen. „Az én életem csupa szeszély volt, impulsió, szenvedély, a magányosság kedvelése s a jövőre mohón vágyódtamban az egész jelennek megvetése.” Úgy érezte minden addigi szenvedésének célja Anda elérése volt, a nő, akit nem szeretni, de imádni kell. Aki testiségével, kedvességével és figyelmességével annyira elbűvölte, hogy gondolkodás nélkül otthagyta volna Elmirát. Ám Anda ebbe nem egyezett bele. Lassan átvette Edgár gondolkodásának irányítását, kitöltötte, s meghatározta minden napját. Valóban találóra sikeredett az általa megfogalmazott elnevezés: Anda = Isten ajándéka. De vajon kiérdemeltem-e, vagy megérdemlem-e ezt az ajándékot? És egyáltalán: ki vagyok én, tette fel a kérdést, miközben reggel a tükörbe nézett, s bután mosolyogva nem felelt önmagának. Néha egyszerre több Edgár is visszanézett rá a tükörből, s úgy érezte képtelen mindegyiknek felelni. Eddig egy megmagyarázhatatlan félelem miatt nem szólalt meg, ám most már érezte, hogy elkerülhetetlen a válaszadás. Az az igazság, hogy Anda halálával kikerült a nő bűvköréből, és átfutott az agyán, hogy talán nem is ő szerette Andát, hanem egyfajta elvont esztelen szerelem imádta az elvont „meztelen” nőt. 

Megkönnyebbülést érzett, s mellékessé vált Elmira is, és minden, amit eddig tett. Apróságnak tűnt fel saját részegessége, aljassága, gerinctelensége, gyengesége és kiszolgáltatottsága. Üreseknek tűntek fel legszebb versei, gyerekesnek a rémnovellái. Mindez csak megtévesztés volt. Szavak, amelyek nem takartak megélt élményt, nem mondtak igazat, és nem hordoztak magukban semmi mélyet… sőt mi több, ekkor már Anda halálát is másként látta: Aznap reggel még tükörbe sem nézett úgy indult el otthonról. Félelmei már annyira elhatalmasodtak rajta, hogy csak egy jó adag pálinka segített neki abban, hogy elinduljon. Már mindentől félt. Félt kimenni az utcára, mert attól tartott valami rossz történhet vele, félt megszólítani egy idegen embert, mert lélekben felkészült rá, hogy az illető valamelyik általa írt rémtörténetének megtestesült alakja és félt bármire gondolni, mert álmaiból csak véres emlékek feleltek a legegyszerűbb gondolatra is. Sőt mi több, a félelem és valami megmagyarázhatatlan türelmetlenség, már olyannyira eluralkodott rajta, hogy a legképtelenebb dolgok jutottak eszébe, s a hozzá intézett legegyszerűbb kérdésekre, a legképtelenebb és legvadabb válaszok születtek meg az agyában. Néha inkább nem válaszolt csak nézett, mert a válasz, amely felötlött benne — érezte — nem e világból való. Véres, rémítő álmai teljesen eluralkodtak az elméjén, s idővel már az is megfordult a fejében vajon képes-e még nevén nevezni a dolgokat? Vajon nem azok az álombeli hasonlatok és szimbólumok okozták-e a zavart a fejében, amelyeket oly nagy szeretettel használt? Vajon nem emiatt iszik-e állandóan? Vajon nem álmai felelősek-e mindazért a változásért, amelyen eddig átment? Ám legfőképp attól félt, hogy örökre elveszítheti Andát. 

Lassú, bizonytalan léptekkel indult el, és maga sem tudta mi vezérelte a vörös téglafalú templomhoz. Szerette volna, hogy csak álmodná azt, amit benn látott. A korai hajnali órában senki sem tartózkodott a templomhajóban, ám ő érezte, hogy neki ott a helye. Míg álmaiban néha sikerült rákényszerítenie magát arra, hogy azt képzelje, csak álmodik, most semmiképp sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy bár részeg, mégis a valóság az, amivel itt most szembe kell néznie. Az ott fent a hatalmas kereszten, Jézus ember nagyságú teste mellett maga Anda! Felakasztotta magát Jézus keresztjére!!! Őrület! Miért? Miért tette? Edgár megdöbbenve állt, hunyorogva próbálta rögzíteni a képet, amely a szeme elé tárult. Anda hófehér, lepedőszerű hálóingben csüngött, feje félrebillent, mintha csak meghitten odahajtotta volna Jézus fejéhez, s lábainál, az egyik szürke kőtáblán, egy darab papíron írott szöveg feküdt. Edgár érezte, mi áll rajta, hiszen utóbbi beszélgetéseik alkalmával többször is hallhatta a mondatot: „…quomodo per cognitionem nostri possimus ascendere ad cognitionem ipsus Dei.” (ily módon önmagunk megismerésével felemelkedhetünk magának Istennek a megismeréséhez) 

„…quomodo per cognitionem nostri possimus ascendere ad cognitionem ipsus Dei”— idézte fel keresztény életének egyik mondatát Gáspár, miközben hátát a szürke, faragott kőfalnak támasztva várta az utolsó percet. A pap, amelyik megígérte, hogy nem öli meg, betartotta a szavát, így Gáspár Antonio egyedül ült a sírkamra sötét előterében. Várta a találkozást, amely talán igazolni fogja döntését. Körötte megölt társai feküdtek. Tudta, hogy minden embernek kiméretett mennyit lélegezhet élete alatt. Egy k´in (nap) alatt ez 25920 lélegzet. Nem fárasztotta magát azzal, hogy kiszámolja mennyit jelent ez egy vinal (hónap) illetve egy tun (év) alatt. Lassan fogyott a levegő, s közeledett az utolsó lélegzet… Ebben az állapotban, magára hagyottan, mikor képtelen volt megmozdítani akár a kisujját vagy a szempilláját is, furcsa képek jelentek meg agyában. Megélt éveinek minden addigi törekvése — amellyel a nyílt világ képeit és fogalmait kívánta befogadni —, mint egy hatalmas áramlat visszafelé fordult, és lassan befelé kezdett szivárogni. Egy hatalmas, mozgó kozmosz lódult meg és indult el, amelyet agya, mint a chichen itza-i kút* elnyelni készült. Ugyanakkor olyan képek jelentek meg szemei előtt, amelyekről addig tudomása sem volt, s mintha nem is az ő általa összegyűjtött tudásanyagot tükröznék. A Landa utasítására végzett könyvmásolásai során szerzett maja műveltsége, amelyre oly büszke volt, ebben a kavargó univerzumban csak sziporkaként jelent meg, s az, ami ebben a jelenetben értelmezhetővé vált számára, csak a kavargás befelé, az agyába irányuló mozgása volt. 

Gáspár Antonio jelenlétei az álmaiban annyira természetessé váltak, mint az időnkénti álombeli repülések, a víz alatti fojtogató érzések vagy a rettenetes rémálmok. Olyannyira, hogy valami közösséget, rokonságot is érzett Gáspárral, mintha lelkük valami közös tőről fakadna, mintha ugyanazzal a lélekkel bírnának mindketten. Sőt mi több, természetesnek vette a maja közeget is, miként — álmában — bármely kultúrkör véletlenszerű megjelenése elfogadhatónak tűnt számára. Az emberi szellemiséget annyira, általánosnak, ősinek és közelinek érezte magához, hogy ebben a pillanatban már fel sem merült benne bármiféle kétely. Sokszor tapasztalta, hogy ugyanazt akarjuk mondani csak éppen más nyelvet, más szimbólumokat használunk. A lényeg, a mondanivaló az akarat azonban ugyanaz lehet. Egyértelművé vált, hogy a lélek, „saját” lelkének tapasztalatai és változásai megmaradtak a tudatában, még ha eddig fogalma sem volt róla, hogy ennek a képességnek birtokában van, s hogy ekkora a kötődése a természethez és a mindenséghez.

Ekkor már teljesen tisztán látta a tükörlapokon visszaverődő alakokat! Minden egyes figurában — bár mindegyik énje más-más ruhában feszített — saját arcát vélte felfedezni és minden figurában az eddig sajátjának hitt lelke különböző megtestesüléseit vélte megismerni. Látta magát egyiptomi íródeákként, thaiföldi színészként, valami furcsa és ismeretlen horogkeresztes egyenruhát viselő orvosként, aki egyenruhája felett fehér köpeny viselt, de kezéről kioltott gyermekek vére csepegett, s végül a tükörből, amely előtt végül is forgása végeztével megállt álmai fekete ruhás papja, Diego de Landaként nézett vissza önmagára!

Mindegy tehát, hogy melyik tükörkép előtt áll meg s néz szembe önmagával, hiszen mindig csak ugyanazt láthatja: Önmagát. S testét, pontosabban különböző testeit Gayomartnak, az első embernek a lelke kíséri.

A felismerés rettenetes volt!

Mindeddig a kómában fekvő Edgar agyában minden apró jel arra utalt, hogy lelke ebben a történelmi visszapillantásban — mint egy tükörben — saját korábbi anyagi megtestesülését látja, ám rá kellett döbbennie, hogy többről van szó, ez a szállongó — eddig sajátjának vélt — szerencsétlen, kételkedő és hitehagyott lélek az ő bőrében csak változásainak egyik állomását jelenti, s korábban Landa testében kínlódta, tanulta végig a rá kiszabott földi időt. Diego de Landa vakhű bigottsága paradox módon csak a lélek, az „ő” lelke fejlődésének szélsőséges kilengését jelzi, egy emelkedő spirál egyetlen fordulatát, melynek egyik pontján hitében vakon bízó személyiséget formál, majd feljebb emelkedve ugyanaz a lélek Isten adta küldetését teljesítve megszabadul feltétlen hitétől és fanatizmusától, a kételkedés, életuntság és reménytelenség alkoholmámorában megmártózva próbál „feljebb” jutni. Mert úgy látszik időnként el kell veszítenie Istent, hogy megtalálhassa önmagát, s lelkének minden állomásán el kell veszítenie Istent, ahhoz hogy az visszatérhessen hozzá… 

…és Edgár lassan tudatosította, hogy ő már nem az a Bostonban született gyermek, aki szenvedélyesen sportolt kiskorában és egész életében, nem az a fiatalember, aki beiratkozott Charlottesville-i egyetemre, nem azonos azzal, aki megpróbálkozott West Pointtal, aki elvette a tizennégy éves Virginiát, aki műfajt teremtett az irodalomban, aki tönkretette a Brodway Journalt, és a saját életét. És rájött, hogy ő nem Edgár. Megadatott neki a tökéletes teljesség felismerése, s a választás kényszereinek lehullott sallangja alatt megpillanthatta Landa, az Atya szigorát, Gáspár, a Fiú éteri tisztaságát és lázadását, Anda bűn nélkül valóságát (sine macula peccati), valamint saját magát, az Istennel szemben való egyediesülést, s mindezt együtt, a tökéletes négyes kikezdhetetlen teljességében…

Ez volt tehát az út, amelyen a finoman vibráló lelket felfedezte, s amely, íme, néha megmutatja önmagát…

…és az írásban a szerző nemcsak önmagát mutatja meg, de — önkéntelenül — azt a lelket is, amely birtokolja őt. Hogy meddig? Ki tudja. De nem is érdekes. Nem az évek számítanak, még csak nem is az álmok, hanem a lélek változásának a folyamata, amelyben az egyik felismeréstől eljutunk a másikig. S bár a felismerések folyamatában most épp ott tartok, hogy nem egyszerűen bűnös vagyok, hanem alapjában, lelkem legmélyén rossz, a rémálmok, a véres áldozatok, a gyötrődés a végtelenségig fokozott elkeseredés, a magány, a szomorúság és a depresszió sem képes eltántorítani attól, hogy befejezzem a versemet: 

„És a szárnya sem lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,

Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.

Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyű Holló,

Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen

S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:

 Nem szabadul — sohasem”

Itzamna maja főisten vállán a papagájjal

Mandiner

Iráni mese: Bath Badgerd titka — Hatim Tai nemes és kiváló herceg királyától azt a parancsot kapja, hogy kutassa fel a titokzatos Bath Badgerdet, a seholsincs kastélyt. Amikor sok veszélyes megpróbáltatás után a kastélyhoz közeledik, megtudja, hogy onnan még soha senki élve vissza nem tért, mégis folytatja útját. Egy kör alakú épületnél fogadja őt egy borbély. Tükör van nála, és egy fürdőbe vezeti a herceget. Ám amint a herceg belép a vízbe, mennydörgésszerű hang kíséretében elsötétedik a világ, a borbély eltűnik, és a víz emelkedni kezd.

Hatim kétségbeesetten úszik körbe és körbe, míg végül a víz már eléri a fürdő tetejét, a kerek kupolát. Már attól fél, hogy elveszett, amikor imádságba kezd és megragadja a kupola középső kövét. Újra felhangzik a mennydörgés, minden megváltozik, és Hatim most a sivatagban találja magát.

Hosszú, szenvedésteli vándorlás után egy gyönyörű kertbe érkezik, melynek közepén kör alakban kőszobrok állnak. A kör közepén egy ketrecbe zárt papagájt lát meg, felülről egy hang szól hozzá: „Hős herceg, élve innen nem menekülsz. Egyszer, a régmúlt időben Gayomart [az első ember] talált egy hatalmas gyémántot, amely fényesebben ragyogott, mint a nap és a hold. Elhatározta, olyan helyen rejti el, ahol senki ember fia meg nem találja. Ezért, hogy elrejtse, felépítette ezt a bűvös fürdőt. A papagáj, amit itt látsz, része a varázslatnak. A lábánál egy aranyláncon találsz egy aranynyilat és nyílvesszőt, amivel el kell találnod a papagájt. Háromszor próbálkozhatsz. Ha eltalálod, megszűnik az átok, ha nem, kővé válsz, mint a többiek.”

Hatim elvéti az első nyilat, és a lába kővé válik. Elvéti a másodikat is, és már derékig kővé válik. Mielőtt kilőné a harmadikat, becsukja a szemét és felkiált: „Isten hatalmas”, vakon lő, és eltalálja a papagájt. Mennydörgés hallatszik, porfelhő kerekedik. Majd amikor minden elcsendesedik, a papagáj helyén egy hatalmas, gyönyörű gyémánt látható, és a szobrok életre kelnek. Az emberek hálát mondanak a hercegnek, amiért megszabadította őket.

Uriel da Costa (1590?—1640) támadta a túlvilági élet hitét. A penitencia formulája megkövetelte, hogy keresztülfeküdjék a zsinagóga küszöbén, s a hitközösség tagjai végigtapodjanak rajta. Ennek az elviselhetetlen megaláztatásnak a hatására Uriel hazament, haragos vádiratot írt üldözői ellen és agyonlőtte magát. 

Feliratok temploma — Palenque legfigyelemreméltóbb épülete a Feliratok temploma. Aki látni akarja, előbb fel kell másznia a 19,8 m-es piramis aljáról induló meredek lépcsőn. A templomot tartó négy pillérre egy-egy életnagyságú stukkót faragtak, és mindegyik alak csecsemőt vagy kisgyereket tart a karjában.
A Feliratok templomáról mindaddig keveset tudott a világ, amíg Alberto Ruz Lhuiller mexikói archeológus 1949-ben fel nem figyelt a templom kövezetében egy hatalmas kőlapra. Amikor elmozdította, egy lépcső tetejére bukkant. Munkatársaival együtt háromévi munkájába került, míg megtisztította a lépcsőt a törmeléktől. A lépcső lábánál, az alsó szinten Lhuiller felfedezett egy háromszög alakú kőtáblát, majd hat fiatalember földi maradványait, akik valószínűleg szertartások áldozatai voltak.
 A kriptában, a szarkofág tetején 5 tonnás, gazdagon faragott kőlap feküdt, a falakat körös-körül az Éjszaka kilenc urának reliefjei díszítették. A szarkofágban Lhuiller egy magas férfi csontjait találta, aki halálakor 40 év körüli lehetett. Testét és arcát zöld jade ékszerek borították, melyek éles kontrasztot alkottak a sír cinóbervörös csíkozásával. A leghatásosabb azonban a jade-mozaikból készült halotti maszk. A szemgödröket obszidiánból és kagylóból rakták ki, s ezek a maszkot hátborzongatóvá varázsolták.

Diego de Landa — Yucatán és Guetamala első provinciálisa, Szent Ferenc-rendi szerzetes, később püspök. Több száz maja szent könyvet égetett el, elpusztítva ezzel egy nagyszerű civilizáció rengeteg titkát. A Landa által rögzített maja ábécén kívül mindössze négy maja írással rögzített kódex került eddig elő: a madridi kódex (Codex Tro-Cortesianus — 112 oldalt tartalmaz),a párizsi kódex (Codex Peresianus —22 oldalt tartalmaz) drezdai kódex ( Codex dresdensis —78 oldalt tartalmaz), valamint a Codex Grolier (20 oldal). A maja írással egyébként elsőként egy orosz arisztokrata Tatiana Proskouriakoff foglalkozott, majd Jurij Knozorov tett fontos lépéseket. Az új generációsok közül sokat tettek ez ideig a német Heinrich Berlin és Nikolai Grube az amerikai David Stuart és a nemrég elhunyt Linda Schele.

Gaspar Antonio Chi — Diego de Landa környezetében élt egy indián, aki nagyszerűen ismert mindent, ami a maja nép kultúrájára vonatkozott. A főrangú chi (csi) nemzetséghez tartozott, és az unokája volt a Mani városában a spanyolok bejövetele előtt uralkodó fejedelemnek. Megkeresztelésekor a Gaspar Antonio nevet kapta. 

Az írásban szereplő képzeletbeli író 1809. január 19-én született Bostonban. 

1827-ben Edgar A. Perry néven beállt a hadseregbe. Itt kiválóan megállta a helyét, 1829 áprilisában lépett ki, hogy beiratkozzon a West Point-i tiszti akadémiára. Ekkor jelent meg első verseskötete 

Bejutott a tiszti akadémiára. Hamarosan otthagyta a sereget, visszaköltözött Baltimore-ba, novellákat írt, megnyert egy pályázatot. A Southern Libertary Messenger szerkesztője lett. Bár jó szerkesztő volt egy évnél tovább sehol sem bírta. 1835-ben pártolója, aki a szerkesztői állást adta, felmondott neki. Az ok az, hogy ittasan ment be a szerkesztőségbe. Az alkoholt egyáltalán nem bírta.

Rájött, hogy szerelmes az unokatestvérébe, Virginiába, feleségül is vette a 14 éves lányt. 1837-ben New York-ba költöztek. Edgar saját lapot akart, ezt nem tudta megvalósítani.

1838-ban Philadelphiába mentek, az itt töltött hat év pályája legjobb időszaka. Megjelenik novelláinak gyűjteménye. Itteni lapjától, a Burtan’s Gentleman’s Magazine-tól is hamarosan megvált.

1841 és 42 között a Graham’s Magazine szerkesztője. Megteremtette a detektívtörténet műfaját. Már 1838 és 40 között jelentős hírnévre tett szert.

1844-ben jelent meg a Madár, ami meghozta számára a költői hírnevet.

1845-ben megvásárolta a Broadway Journal-t, de a lap tíz hét után tönkrement. Ekkor hagyott fel az újságírással.

Levertségének a szerelem vetett véget, 1848 őszén házasságot ajánlott Sarah Withman-nek, aki elutasította.

Eljegyezte első szerelmét, Elmira Royster-t.

1849. október 7-én halt meg, különös körülmények között, Baltimore-ban. (Valószínűleg egy választókat toborzó kortesbanda itatta le a beteg költőt, aki delíriumba esett és öt nap múlva meghalt.)

Na Chi Cocom — Feltehetően Diego de Landa maja írásszakértője lehetett, aki a Sotuta utolsó uralkodója volt, s a keresztségben a Don Juan Cocom nevet viselte. Na Chi Cocom nagyapja a hatalmas Mayapán városállam utolsó uralkodójának fia volt. ( A Cocom dinasztia 1244-től uralkodott Yucatan felett) Titokban hű maradt régi vallásához, és hozzájuk fordult betegségével. Ám az istenek nem akarták megmenteni, így meghalt, mielőtt a Landa által szervezett autodaféra sor került volna. Fivére, aki szintén csak látszatra keresztelkedett, felakasztotta magát. 

Chichén Itzá (ejtsd.: csicsén icá) — Amikor a toltékok uralmuk alá vették Yucatánt, Chichén Itzá lett a fővárosuk. Chichén Itzá több mint kétszáz évig uralkodott az ország felett. Szó szerint a chichén a kút száját jelenti, az Itzá pedig az egyik maja-kicse törzs neve. Ily módon a Chichén Itzá az ica emberek kútjának fordítható. A város területén valóban található egy kút, (egyébként ma is Szent kútnak — spanyolul Cenote sagradonak hívják) amelybe eleven embereket dobtak bele, hogy felkeressék az isteneket. A majdnem kerek, mintegy hatvan méter átmérőjű kút merőleges falai csaknem húsz méter magasak, tehát lehetetlen volt belőle kimászni. 

Hogya György