Ahogyan rád emlékezünk

„Egy nagyszerű férfit temettünk ma. Egy olyan férfit, aki rengeteget tett a közért. Mindenki szerette, és hát ő mindenkihez jó volt. Kiváló családapa, jó férj. Ezt az embert temetjük mi ma el. Lelke legyen könnyű, s legyen neki könnyű e föld, ahová került. Kedves testvéreim, most búcsút veszünk Száni Krisztián földi tes- tétől, de emléke örökkön örökké élni fog szíveinkben. Imádkozzunk hát ezekkel a szívekkel, itt – mutat mellkasára, majd körbe, óvatosan, hogy ne legyen oly’ heves, mint Elon –, hogy Isten fogadja őt be a mennyország kapuján át a menny- országba, és örök életre ítélje ott, fönn. Vigasztaljon hát minket Isten, töltse ki tátongó lyukainkat, s áldjon meg békében mindnyájunkat, kik hiszünk. Ámen.”

A fiatal pap leugrált a verandáról, a temetés véget ért. A volt családapa volt csa- ládja borozik otthon a konyhában. Exneje, Erika, hátrahagyott, immáron felnőtt gyermekei, Ferenc és Mariett. Azt azért még tegyük hozzá, hogy Krisztián igen tisztességes kort élt meg, nyolcvanhat évesen távozott el közülünk, volt felesége, gyermekei anyja, pedig tíz évvel és nyolc hónappal volt fiatalabb nála, mentális képességei pedig még nem kezdtek el hanyatlani. Frissen tartja magát, korához mérten aktív életet él. Azért síelni, szörfözni és motorozni már sajnos nem tud – igaz, nem is tudott soha, de az utazgatás repülővel még belefér neki egy-egy szép üdülőparadicsomba, például a Bahamákra. Beszélgetésünket tehát ő nyitja:

– Azért, azt el kell ismernem, hogy nem a legjobb temetési beszédet hallottuk ma.

– Borzalmas volt, anya – helyeselt Mariett. – De legalább tisztességes temetést kapott, mint amilyen ő volt.

Anyja szomorúan lesütötte a szemét, elmosolyodott, majd kiitta a maradék bort, és újratöltött magának a harmadik megkezdett palackból.

– Azért én örültem volna, ha egy kicsit több időt tölt velem, nem mindig az irodájában gubbaszt – húzta meg a száját Ferenc.

– Azért annak örültél, amikor a négy hetes nászutadat fizette Hawaiira, majd onnan Mexikóba – élcelődött a testvére.

– Maradj már, te meg egy új béemvét kaptál, mikor még meg sem volt a jogsid, csak hogy hagyd abba a bőgést végre, mert meghalt Marci.

– Ferenc! Ne bántsd a testvéredet a saját testvéred halálával! Az egész család szenvedett. Mindenki szenvedett! Az ég szerelmére, ne marakodjatok már. Miért kell mindig ezt? Jól tudjátok, hogy apátok képtelen volt kimutatni a szeretetét felétek. Ez az egyetlen mód, amit ismert. Jól tudjátok, hogy hányszor vezérelte az efféle bűntudat őt, és ti ezt jól ki is használtátok, maradjunk annyiban – csattant fel Erika, majd egy kis szünet után folytatta. – Ne haragudjatok, csak nem szere- tem, ha veszekedtek. Remélem, megértitek, drágáim.

– Persze – bólogatott lesütött fejjel a két negyven körüli gyermek. Majd, hogy Mariett jobb kedvre derítse az anyját, igyekezte terelni a témát, szokásához híven azzal, hogy másokról kezd el beszélni negatív hangvételben. – Láttátok, hogy sírt Irén? Viccet csinált magából. Mióta akaszkodott rá apánkra? Tíz éve csupán? Mit tudhat ez erről. Legalább már nem fog lila monoklikkal somfordálni a boltba, ha elfelejtett valamit rendelni apánk pénzéből.

– Mariett, lányom, kérlek. Erre nincs semmi szükség. Tíz év az tíz év, ne legyél gonosz, hányszor kértem már, hány éve próbálom a fejedbe verni, hogy ez nem vezet semmi jóra – sóhajtott az anya. Majd, miután a negyedik palack végére értek, felsóhajtott. – Apátok különben engem is vert – a két gyermekben megfa- gyott valami.

– De hogy, mikor, mi miért nem? – erőltette ki a szavakat magából pár perc csend után Ferenc.

– Kicsik voltatok még. Nem akartam, hogy lássátok, hogy tudjatok róla. És azt sem, hogy emiatt megutáljátok. Az apátok. A válásunkra, Marci halála előtt, főleg ez adott okot. Nem bírtam tovább a folyamatos abuzálást, kritikát, félelmet, rette- gést. Kötöttem magammal egy paktumot, mivel nem engedett elmenni. Ha Mar- ci tizenöt lesz, addigra összespórolok annyi pénzt, hogy tudjak venni egy lakást. Addigra ő is eléggé felnő ahhoz, hogy elfogadjon egy ilyen döntést. Ki akartam húzni minél tovább, hogy úgy érezze, teljes családja van. De aztán. Aztán kiderült a leukémia. A papírok után.

Mindhárman üveges szemmel itták a bort.
– Nagyon sajnálom, anya. Én nem tudtam – próbált szabadkozni Ferenc.
– Eszedbe ne jusson, fiam, neked se! – nézett a másikra. – Oka volt, hogy nem

tudtátok. Minden ütés fájt, és fájt, amikor apátok mástól jött haza, és nehéz volt beismerni, hogy vége a házasságunknak, a családunknak. De a legfontosabb az volt, hogy ti egészségesen, egybe nőjetek fel. Teljes családban. És nem így lett? Elmentünk Kanadába is együtt, az Antillákra, Ausztráliába, Japánba. Bárhova akartatok menni, bármit szerettetek volna, apátok odaadta, megteremtette. A la- kásokat, nyaralót, kocsit, örökséget. Mindenetek megvolt, amit csak kiejtettetek a szátokon. Én ezt soha nem akartam elvenni tőletek, mert tudom, milyen felnőni úgy, hogy napokig nincs étel az asztalon.

Erika úgy érezte, a mellkasa szabaddá válik, a levegő könnyen áramlik tüdejé- be, a két gyermeket pedig valami húzni kezdte lefelé. Mint nehéz anyagból szőtt durva lepedő, rájuk terült. Az ő anyjuk, az ő anyjuk szegény volt. Ők ezt nem tud- ták. Hogy nem tudták? És a veréseket, a könnyeket meg a szeretőket. Miért nem osztotta meg velük, miért szenvedett csendben, amikor ők két kézzel habzsolták az életet. És még ha el is vesztették öccsüket, mely trauma örökké ott tátong a testben, nem hitték, hogy ezen kívül bármi így hathat rájuk.

– Tudjátok – folytatta az anya –, habár örülök, hogy mindenetek megvan, azt sajnálom, hogy apátok ilyen keveset volt veletek. Remélem, nem hibáztam na- gyot, nem gyűlöltök, hogy ezt választottam nektek.

Erikából kifogyott a szó. Megbocsátást kért, mert tudta, mit tett. Tudta, hogy mindkét gyermeke boldogtalan házasságban él. Lánya a másodikban, fia a har- madikban. Tudta, hogy oka van, amiért nincs unokája és amiért nem látja a gyer- mekeit. És azt is értette, hogy miért nincsen már egyiknek sem olyan ember az életében, aki a hátát tartaná értük. Tisztában volt vele, hogy két gyereke minden- kit elüldözött maga mellől az évek során.

De hogy konkrétan milyen emberekké váltak ebben a világban? Csak nézzünk néha körbe egy pillanatra. Hallgassuk, ahogyan cselekszenek, ahogyan másokról beszélnek.