Membrán

Szürke péntek reggel kezdődött. Felkelt a telefon ébresztőjére, elkészítette a kávét, felöltözött, összeszedte a dolgait, sminkelt, kabátot vett, és elindult. Az első megbeszélésre a kocsiból jelentkezett be. A kihangosító zajszűrője nem működött rendesen, a mikrofont megszokásból automatikusan kikapcsolta. Az egyik lámpánál bevágtak elé, a fékre taposott, káromkodott. A kijelzőre nézett, az felismerve a hangját, üzenetet küldött, hogy néma a mikrofonja, kívánja-e bekapcsolni. Hagyta eltűnni az értesítést. A munkahelyére belépve bólintott köszönésképpen, és felment az irodájába. Becsukta az ajtót, kinyitotta a laptopot, dolgozni kezdett. A gyakornok fél óra múlva lépett be hozzá, egy jegyzőkönyvet hozott. Letette az asztalára, ő nem nézett fel, biccentett, és tovább gépelt. A kolléga pár percig álldogált az asztala előtt, aztán motyogott valamit, hogy majd visszajön, meg fontos lenne, és kihátrált a szobából.

A következő megbeszélésre is bejelentkezett, írt egy üzenetet, hogy nem mű- ködik a gépe rendesen, csak hallgatni tud. Egy ponton beleszólt volna, kinyitotta a száját, de be is csukta, anélkül, hogy mondott volna valamit. Megköszörülte a torkát, ivott egy korty vizet, és szórakozottan figyelte tovább a többiek beszélge- tését. Nem jött ki hang a torkán. Este a takarító még az asztalnál találta. A telefon megcsörrent néha, ránézett, aztán megnyomta az automatikus üzenet gombját. Sajnálom, most nem tudok beszélni. A Hold már apró, elmosódott foltként vilá- gított, amikor felállt, nyújtózott, és hazaindult.

Az első huszonnégy óra így telt el. Nem tűnt fel még neki sem, hogy elvesztette. Elvesztette a képességét a beszédre. Az ajkai bezáródtak, és mintha többé nem akartak volna szóra nyílni. Az idegek és izmok megfeszültek a szája körül, aztán elernyedtek, ez lett a természetes állapotuk, mint amikor hosszú ideig behajlítva tartja az ember a könyökét, és egy idő után már nem is tudja máshogy tartani. Idegennek érezte, képtelen dolognak, hogy beszéljen. Nem azért, mintha nem lett volna mit mondania. Éppen ellenkezőleg. Annyi mindent mondott volna.

Másnap otthon maradt. A szomszédban a gyerekkel veszekedtek, a rádióból zene szólt, messziről mentő szirénája vijjogott, kávéscsészék csörögtek és szá- raz falevelek törtek szilánkokra a cipőtalpak alatt. Az érzékei kiéleződtek, egy hét múlva már az emeleti macska lépteit is meghallotta. Hamarosan úgy érezte, a világ minden zaját hallja, hogy harangként borul rá az összes zörej, szó, nevetés, fűnyírás és fékcsikorgás. Ő pedig ott áll középen, minden közepén, és kinyílik, antennák és csápok lepik el, és begyűjti a világ minden hangját. Kellemesnek találta ezt az állapotot, ha érdekes hangot hallott, próbálta kitalálni, mi lehet az. A hangok értelmet nyertek, kapcsolódtak, történetekké álltak össze, belátott álta- luk távoli konyhákba, ahol épp forrni kezdett a víz a tésztához, kicsusszant a kész mártás az üvegből, vagy betakartak egy lázas gyereket. Még a lázat is hallani vélte.

A körülötte lévők nem értették. A házban lassan elterjedt, hogy beképzelt, nem köszön senkinek. Eleinte kerülte, hogy találkoznia kelljen másokkal, mert nem magyarázhatta el, hogy nem tud válaszolni. A szemetet éjjel vitte le, és a postát is olyankor ürítette ki. Bevásárolni olyan boltba ment, ahol önkiszolgáló kasszánál tudott fizetni, pultban nem kért semmit. Ha szóltak hozzá, figyelmesen nézett a beszélőre, hagyta, hadd mondja el, amit szeretne. Kifejlesztett egy technikát, ha kérdezték, bólogatott, vagy kétkedve rázta a fejét, esetleg lemondóan intett. Ezért sokáig nem fedezte fel senki, hogy nem beszél. A munkahelyén otthoni munka- végzést kért, és rájött, hogy mindent meg tud oldani a leveleken és az üzeneteken keresztül. Néha felhívták, olyankor hümmögött, vagy bontotta a vonalat.

Az emberek élvezték a társaságát. Folyton megálltak mellette, vagy leültek mel- lé a villamoson és a szomszédos parkban. Beszéltek hozzá. Ő pedig figyelt. Mo- solygott, csendben bólogatott, vagy csak a Nap felé fordította az arcát, és hagyta, hadd beszéljenek. Ismeretlenek bízták rá titkaikat, mérgelődtek, panaszkodtak, örültek, vagy éppen csak meséltek, meséltek, néha órákon át. Öregek és fiatalok, jól szituáltak és hajléktalanok telepedtek mellé, keresték egy idő után, merre van, hogy mondhassák.

Csak a sírással nem tudott mit kezdeni. Olyankor feszengett, a mosolya kínossá vált, az órájára nézett, és elsietett.

Nővére a némasága második hetén hívta először. Eleinte nem akarta felvenni, de neki a szokásos üzenetet nem küldhette el, mert ő nem tudta az üzeneteket kezelni. Így kénytelen volt felvenni a telefont. A vonal másik végén ömlöttek a szavak, a kérdésekre nem kellett válaszolni, elég volt a hümmögés. Negyedóra múlva a nővére megjegyezte, hogy milyen jót beszélgettek, és letette a telefont. A következő héten ugyanez történt, aztán a rákövetkezőn és utána is. Egy ideig figyelt, de aztán csak a beszéd dallamát hallotta, a szavakat nem fogta fel.

Lassan véget ért az ősz, az időjárás hidegre fordult, és puhán hullani kezdett a hó. A pelyhek finoman ültek egymásra az ablakpárkányon, és neki ez lett a ked- venc hangja. Órákon át figyelte, ahogy kint fehérbe fordul az utca.

A bejárati ajtónál csengetés tépte fel a csendet. A nővére állt az ajtóban, nem volt menekülés, kinyitotta. A csontjai roppantak az ölelésre, majd a friss hó illa- ta lebbent az orra alá. Az ebédlőben a nővére kihúzta a széket, leült, reccsent a vékony szerkezet. Ezt neked hoztam, és egy papírtáskát nyújtott felé. Na, hogy vagy, a kérdés a levegőben állt, válaszolni kellett. Felhúzta a vállait, zavartan elmosolyodott, és körbemutatott. Porszemek táncoltak a levegőben. Mondjad már, mi van veled! No mi lesz, szólalj már meg! Nővére hangja követelőző lett. Ő megfordult, elment kávét főzni. Na jól van, és a háta mögött folyt tovább a szó, sütésről, családról, betegségről, munkáról, tervekről, elfeledett események- ről. Közé lopózott a mondat, mostanában mindenki megfázott, a te torkod is fáj, szóval ezért nem beszélsz, na nem baj, van abban a zacskóban konyakmeggy is, tudom, hogy azt szeretted, az majd a torkodnak is jót tesz. Mondhattad volna, hogy mi van veled. Másfél óra múlva nővére felállt, és elköszönt. Híre ment, a családi körbelátogatások hintették, hogy beteg, fáj a torka, nem beszél. Az utolsó unokatestvér azt is biztosan tudta, hogy többé nem is fog megszólalni, jobb is, úgyse mondott soha semmi fontosat.

A szavak, a szavai a gépen gyűltek. Este és reggel nyitva volt a laptop, a fehér lapok a monitoron gyűjtötték a sorokat, a szavakból indák, virágok, történetek, sorsok születtek. A gépet idővel leváltotta a papír, a keze betűket kívánt, rajzolt és formált, írt. Írta a hangokat, a konyhákat, az embereket, a madarak hangját és a bogarak motoszkálását, a tulipán szirmának kibomlását és a nyár zümmögését. Beleolvadt a szavakba, amelyek lassan maguk alá gyűrték, ellepték. Némasága falait egymásra torlódó mondatok építették. A tinta szelíden feloldotta a bőrét, és ahogy a füzetek teltek, ő lassan elhalványult. Áttetszővé vált, membránná, amely csak szűrte a rajta átfolyó mondatokat.