Vasárnap reggeli hangulatban üldögéltünk a konyhában, ahol még érezni lehetett a kakaó illatát, lányaim pedig pizsamában élvezték a szünidő boldogító érzését. Álmaikat mesélték. A redőnyön keresztül sárgás csíkok lopakodtak a szőnyegre, s én arról próbáltam őket meggyőzni, hogy álmaik mennyire összefüggésben vannak mindazzal, amit a tévében láttak. Komoly vita alakult ki, amely nem is arról szólt, reálisak-e az én észrevételeim, hanem inkább – bizonyos női rafináltsággal – arról, hogy betilthatom-e az esti tévézést a rossz álmok miatt. „Biztosan sokat és nehezet vacsoráztunk” – hangzott részükről a nem éppen eredeti érvelés. „Akkor is csak arról álmodhattok, amit már láttatok” érveltem állhatatosan. – Ha nem néznétek efféle szörnyűségeket, álmotokban sem fordulnának elő. Hiszen amíg nem láttál fantasztikus filmet nem is álmodhattál ufókról… 

– Álmaink tehát nélkülöznek mindenféle eredetiséget? Pusztán a napi dolgokat variálja az agyunk? – kérdezték csalódottan. 

Már majdnem rábólintottam, mikor jutott eszembe az én egyik álmom. 

– Sohasem felejtem el azt az arcot. Szinte földöntúli mosoly sugárzott róla, és szépen metszett, zárt szemhéjai megremegtek az érzékiségtől – mondta az öregember csillogó szemekkel. 

Hajnalodott. Ketten ültünk a ház teraszán, amelynek barokkos korlátján túl, valahol ott lent a lábunk alatti ködben, a város feküdt. Még nem lehetett érezni a vidékre jellemző forróságot, a levegő mégis fülledten nehezedett ránk. Éppen megnyílni készültünk egymás előtt. 

Az átbeszélgetett és átivott éjszaka után a hajnali derengés ébresztett rá minket, hogy a pillanatnak lassan vége, s ha most elmulasztjuk a lehetőséget – hogy pontosan milyet, azt csak sejtettük –, akkor talán nem lesz több alkalmunk, hogy őszinték legyünk egymáshoz. Ki tudja, mikor kerülök újra Dél-Amerikába, s elkerülök-e egyáltalán? S ha igen, találkozunk-e, s ha igen, tudunk-e ilyen őszinték lenni, mint most?

– A legjobb, ha az elején kezdem – vonta össze a szemöldökét, és talán azt próbálta felidézni, milyen is volt, amikor a háború után kimenekült Dél-Amerikába, talán csak a történetet rakta sorrendbe. De lehet, hogy azon törte a fejét, meddig mehet el az őszinteségben. 

Valójában nehezen lehetett eldönteni, mennyire volt felelős a történtekért az elfogyasztott alkohol, és menyire valami belső késztetés. Az állapot, amelyben úgy éreztük, hogy „valami fontosat” kell elmondanunk magunkról, olyat, ami különbözött minden eddigi vallomástól. Zavarba jöttünk volna, ha arra kellett volna válaszolnunk, miként is hozott össze bennünket a sors, és ugyanígy képtelenek voltunk megfelelni a kérdésre: miért most és miért épp egymásnak mondjuk el, amit elmondunk. Talán az ismeretlenség, talán a tudat, hogy én aznap elutazom, és szinte semmi, de semmi esélye, hogy még egyszer találkozzunk. Nem volt számomra kétséges, hogy a történetet nem sok embernek mesélte el eddig.  Folytatta:

– A háború után meglehetősen könnyen kerültem ki ide. Persze nem volt házam, nem volt semmim, csak a kis megtakarított pénzem….  – elhallgatott, majd sóhajtott egy mélyet. Nem, nem akart hazudni. Úgy akarta elmondani a dolgokat, ahogy történtek! – Dehogy megtakarított! Lopott pénz volt az, barátom! Bizony. Úgy loptam, és azzal szöktem meg. – Nem nézett a szemembe.  Nem volt fontos a számára, hogy hiszek-e neki vagy sem. El kellett mondania a történetet. Valahova a ködbe burkolt völgybe nézett, a lassan ébredező város felé, mintha ott látná azt, amit éppen mondani szándékozik. 

– Szerencsére találkoztam itt magyarokkal. Még a németekkel együtt jöttek ki. Mindegy. Segítettek. Hamarosan munkám lett, és csinos kis vagyonom. Aztán úgy éreztem, tovább kell mennem. Hiába, a nyomasztó emlékek és a felelősségre vonástól való félelem nem hagyott nyugton! Hajót vettem, és elindultam felfelé a folyón. Kis hajó volt, de az enyém. Három indián segített a bepakolásnál, és egy lányt is hoztak magukkal. A kapitányt nem zavarta, engem meg nem érdekelt. 

Egy este, még nem ment le a nap, rajtakaptam a fedélzeten a három indiánt, amint a lánnyal erőszakoskodnak. Pontosabban azt hittem, hogy erőszakról van szó, de amikor közelebb mentem, láttam, hogy a lány behunyja szemeit, és élvezi amint ketten két oldalról lefogják, és a harmadik a széttárt lábai között meghágni készül. Én mögöttük álltam, és még nem láttam olyan szép nőt, mint Ő. Sohasem felejtem el azt az arcot! Szinte földöntúli mosoly sugárzott róla, és szépen metszett zárt szemei megremegtek az érzékiségtől. 

 Meglepődtem mennyire kitisztult az elmém, és mennyire odafigyelek minden egyes momentumra. Szóról szóra elismételte ugyanazt a mondatot, amit már egyszer elmondott, mikor elkezdte a történetet. Mégis ugyanazzal a tisztelettel és áhítattal hangzottak el a szavai, mintha valami természetfölötti hatással lenne rá az a jelenet. 

– Soha nem érzett érzés, és soha sem tapasztalt gondolatok lettek rajtam úrrá. Néztem az arcot, és felháborított ez az erkölcstelenség, ugyanakkor éreztem, hogy egy más erkölcs hatáskörébe kerültem. A nő semmi kivetnivalót nem talál azon, hogy többen osztoznak rajta, és a férfiaknak sem jelentett ez a jelenet egyebet, mint a szokásos tevékenységet valamivel, ami a tulajdonuk. A férfiak nem voltak szépek, legalábbis messze álltak a mi görög szépségünktől. Mégis izmos, fénylő, olajos bőrükkel, zsíros hajukkal és szegényes ruházatukkal természetesebben hatottak ezen a hajón, mint én. 

A két, oldalt térdelő indián észrevett, de nem mozdult. Feltételezem, a nekem háttal térdelő is értett a pillantásaikból, de ő sem fordult meg, tovább folytatta, amit elkezdett. Behatolt a lányba és lassan mozogni kezdett. Újra a lányra néztem, de Ő zárva tartotta szemeit, ajkai lassan szétnyíltak, szemöldöke picit összerándult a behatolás pillanatában, de nem tiltakozott, egyetlen jajszó vagy más jelzés nem árulta el, hogy kedve ellen lenne a dolog. Hihetetlen volt az egész jelenet. A hajó lassan haladt felfelé a folyón, a motor tompa zakatolása elnyomta az őserdő zajait. Csak a hullámzást lehetett hallani. A távolban, a fák fölött még látszott a nap felső harmada. A parton kajmánok készültek a vadászatra. 

Mikor az első férfi befejezte – az egész csak pár percig tartott –, helyet cseréltek, és ugyanolyan pozíciót foglalt el, mint az addig térdeplő társa. Nem értettem, miért van szükség arra, hogy lefogják a nőt, ha az, amúgy sem tanúsít ellenállást. Majd a harmadik következett. Nyugodtan, ráérősen látott hozzá, közben egy pillanatra látni lehetett a nő széttárt combjait, lucskos, csupasz szemérmét.

Fejemben továbbra is kavarogtak a gondolatok. Úgy álltam ott, mint akit nem különösebben érdekel a dolog, igyekeztem nem feltűnő lenni – már amennyire egy ilyen helyzetben lehet nem feltűnőnek lenni –, és képtelen voltam felfogni, mit jelenthet részesének lenni egy ilyen jelenetnek? Jogom van-e beavatkozni ezeknek az életébe? Szerettem volna elmagyarázni a nőnek, hogy erkölcstelen felelőtlenség, amit tesz, és joga van nem engedni a férfiaknak, de nem tudtam, igazam van-e, megértené és elfogadná-e a véleményemet? Nagy kedvem volt seggbe rúgni az indiánokat, és bedobálni a vízbe, de valószínűleg nekem estek volna, és én kerültem volna a folyóba.

Ugyan mitől ilyen boldog és elégedett ez a nő? 

Biztonságban érzi magát? Valószínűleg erről van szó! Három férfi is vigyáz rá, meg van róla győződve, hogy semmi baja sem történhet. A kefélés a biztonság ára! Boldog, hiszen rejtett női álma valósul meg. A nők nagy többsége álmodozik ilyen jelenetről.  Hárman is megerőszakolják. Jólesik neki. S egyszerre a biztonságérzetét is kielégíti. Pedig mennyire téved…

Magam sem tudom mi késztetett rá, de szó nélkül elővettem a revolveremet, és fejbe lőttem mind a három férfit. Előbb a nő karjait lefogó, két oldalsót, majd a hirtelen rémülten felém forduló harmadikat. 

És a nő csodálkozó szemében a félelem irtózatos kifejezése mellett mintha az izgatott kíváncsiság szikráját láttam volna fellobbanni…

Ránéztem, és nem szóltam egy szót sem.  Tudtam, hogy igazat mond. A nap lassan feloszlatta a város feletti párát, és a nagyváros zajai erősödni kezdtek. Valami tompa morajlás hallatszott csak, amibe itt-ott beleharsogott egy-egy erőteljes, éles hang. Talán a kikötőben horgonyzó hajók kürtjelei. Hirtelen megborzongtam, pedig nem volt hideg. A szédülés is alábbhagyott, és a fejem is tisztább lett. Szükségem volt egy kortyra. Felemeltem a poharamat, és miután ittam belőle, megpróbáltam megkeresni azt a helyet, ahová ő nézett. Most már én is láttam. Egy nagy madár keringett méltóságteljesen, nem messze tőlünk, mégis elérhetetlen magasságban. Valami megfogalmazódni készült bennem, de csak halvány gondolathalmazok gomolyogtak komolyabb tartalom nélkül. 

Az öregember várt egy kicsit, majd folytatta. 

– A lányt magamhoz vettem. A társam lett. Egész életemben szerettem volna, ha megérti miért tettem,…ha egyáltalán megértett volna! – mondta csalódottan. – De sohasem volt hajlandó beszélni arról. Mint aki valóban egy másik világban él, amelyben más törvények érvényesek, s amelyeket éppen én nem értek meg! Hiba volt elvárni, hogy ő értsen meg engem, miközben én magam éppoly tehetetlenül álltam az ő értetlenségével szemben. Mindezt csak későn értettem meg. Úgy éltünk együtt, hogy képtelen voltam megérteni őt ő pedig engemet. Mégis kitartottunk egymás mellett. Végig. – Lassan a ház mögötti füves terület felé intett a fejével, ahol egy kis hant emelkedett, egyszerű fakereszttel. – Ott van eltemetve. Őt szerettem…és szerettem meglesni szeretkezés közben az arcát. Ezt a mosolyt akartam megszerezni, és ő, ha mást nem is, de ezt nyújtani tudta…Valahányszor szeretkeztünk, ugyanaz az átszellemült, odaadó mosoly jelent meg rajta, mint amikor először láttam…

Eddig tartott az a bizonyos álom, s bár eleinte fogalmam sem volt, mit jelenthet, lassan-lassan megértettem, hogy ez az álom hasonló az álombeli madárhoz, amelyet a társam figyelt a távoli messzeségben. Állandóan itt kering az éjszakában, s néha-néha leszáll egyikünkhöz-másikunkhoz, s jelenetről-jelenetre s szóról-szóra megismétli önmagát. Minden előzmény s minden következmény nélkül. Nem az öregember lelke vagy személyisége vándorol, mint valami finom esszencia, hanem az élet választási lehetőségei, gondolataink energiatöltése gyűrűzik tovább bennünk, mint a vízbe dobott kő által keltett hullámok…

Hogya György