„…hogy felszínen maradhasson a jövő…”
Hodossy Gyula újabb sorsközösség-szimfóniája

Szkennerrel vizsgáltak meg egy sértetlen múmiát a Field Museum kutatói, olvasom a napihírek között, s megakad a szemem az ehhez fűzött kommentáron: „Régészeti szempontból hihetetlenül ritka, hogy egyetlen egyén szemszögéből kutassuk vagy szemléljük a történelmet” – lelkesedik Stacy Drake, a múzeum emberi maradvány-gyűjteményének vezetője, s kifejti: – „Ez egy igazán nagyszerű módja annak, hogy megnézzük, kik voltak ezek az emberek – nem csak az általuk készített holmikat és a róluk kitalált történeteket, hanem az abban az időben élő személyeket is megismerhetjük.” Nocsak, dünnyögöm. Ha csak úgy nem…

Tulajdonképpen nincs bajom eme mondatokkal, legfeljebb annyi, hogy lám, ezért annyira lényeges a művelődéstörténészek munkája mellett a szépirodalom aktív részvétele a történések, emberi sors-vesszőfutások pontos megörökítése, ha úgy tetszik, följegyzése, továbbadása terén az utókor sokaságának. Akik ebből nem csak azt érthetik meg, hogy honnan jöttek ők s milyen áron foganhattak meg, s maradhattak valahányan életben, hanem azzal is szembe nézhetnek: milyen nehéz az az örökség, amit a kor élő emlékezete teherként köréjük sző, vállaikra helyez. Számomra ezért (is) megrázó olvasmány Hodossy Gyula legújabb verseskötete (Takard be a múltamat).

Prózaversek, versprózák; bizony, egy nagyon precíz alkotói módszerrel mintegy mellékesen a két forma közötti különbségre is rávezet a szerző; s a már megszokott szabadvers-balladák áradásából épül fel a költő magántörténelme, életrajz-kísérlete, ami szép lassan átúszik egy nemzedék curriculum vitae-jébe. Egy olyan sorspannóba, amihez foghatóval ritkán találkozunk, holott más eszközökkel gyakran kísérlik meg ezt az ábrázolást. Családregények, életrajzi narratívákból épülő novella-füzérek egymásra építése gyakran kísérli meg ezt, izgalmasan és értékesen, s találkozhatunk ugyanezen tartalom lírai ábrázolásával is, az egyetemes magyar költészet bővelkedik a szonettregények és egyéb versformákba öntött hasonló tartalmú vállalkozásokban, ám Hodossyé – ez nagy erénye – különbözni tud ettől, képes egyedi hangon beszélni az olvasóhoz. 

A módszere ehhez amilyen egyszerűnek tűnik, épp annyira talányos. A megfejtés során válik érthetővé, miért éreztem igazán fontosnak, ide tartozónak (is) a bevezetőben említett múmia-szkennelést. Együtt az ahhoz fűzött kutatói lelkesedéssel. Mert abban mintha eme kötet „használati utasítása” jelenne meg; hiszen a szurokkal áztatott vászoncsíkba göngyölt – vagy kátránypapírral sebtében lefedett, arccal lefelé tömegsírba sodort – test nem hazudik; sem egy magyar forradalmat követő megtorlás után, sem Srebrenicán, vagy épp Bucsán; legfeljebb az követi ezt el, vétlenül vagy tudatosan, aki félresöpri a szkenner által megjelenített tényeket. Legyen ebben az esetben a szkenner maga az emberi tudat, az emlékezet, az agy, amely átvilágítja a kapott és tapasztalt emlékeket – s dönt, „súlyoz”, szubjektív ítéletei alapján azok egymásra hatásának erejéről, fontosságáról. Ez természetes folyamatként fogható fel; az alkotás minden esetben szűrlet, átpárlása az emlékezet örökölt és megtanult anyagának; s bizony, az emberi agy nem mindig képes önmaga szkennerén keresztül objektíven szemlélni az elébe táruló látványt.

Ez az objektív szemlélet jelenik meg, áthatóan, Hodossy kötetében. Ám bővítsünk itt is ennek fogalmán: az, ami objektív, semmiképp sem lehet indulat- és érzelem-mentes. Épp ellenkezőleg – s ezt sokan figyelmen kívül hagyják. Pedig amúgy a közmondásos utalások gyakorta érzékeltetik azt, hogy nincs objektív s egyetlenként fölfogható igazság; épp ezért az egyén átélt szenvedése, sorstörténete gyakorta épp az igazságtalan hatalmak, vagy vélt igazságok általi megtévesztések hozadéka – s minden szenvedéstörténet akkor válik sorstörténetté, ha képessé válunk eligazodni az igazodások labirintusában. Akkor, ha megértjük annak üzenetét: „S ha úgy érzed, nincs is szabadság, akkor is tűzd ki szíved fölé, minden évben, mert akkor majd lesz, mert csak akkor lesz igazi szabadság.” A kokárdáról írja ezt Hodossy, de a mondat igazi üzenete: teremts egyensúlyt a szíved s a jelképek között. A jelképek gyakorta súlytalanná válnak az ellenkező előjelű hatalmi történelem-formálások sodrában, pulzálásában, ám a szív mindig segít kihallani a csöndből is azt, ami lényeges, akkor is, ha az apák, az apa „soha nem beszélt róla, / nálunk gyermekkoromban / nem volt múlt, a tegnap is csendre volt utasítva,/ ha belegondolok a ma sem létezett, / csak a jobb jövő, / a hit, hogy holnap minden jobb lesz.”

Hodossy új könyve két meglepetéssel (ami azért annyira nem meglepetés) szolgál életműve egybefüggő olvasatában. Az egyik az, ahogyan immár egyértelműen átlépett abban egy újabb alkotói korszakba – szabadversei következetesen formálódnak ama ritmikus versképvilágban, amelyben minden metafora s minden hasonlat legfeljebb ha posztamensként szerepel a láthatatlan láttatásának talapzataként. Rajta a felirattal: „…ami emlékeztet a vágyódásra, / az egymás meghallgatásának Isten voltára.” A másik meglepetés, ha nevezhetjük annak, a korunkban egyre inkább eltűnni látszott irányok felé fordulása. Mert ha intertextuális kapcsolatokat keresünk, akkor kétségkívül ezen új korszak kétségtelen jele a szakrális világ korábbinál hangsúlyosabb megjelenítése, befogadása, példázatokká emelése. Ám ezen belül a szakralitás egyetemes megközelítése izgalmas; mert – számomra legalábbis – a Hodossy-versvilág ezen kötetbeni megjelenése Tagore misztikájától indul, ám annak szembesítése sem marad el (lásd egyebek mellett a Gitanjali 33. passzusát), s a prózaversek dór oszlopszerű megjelenésével Exupéry hangvételéig (gondolok itt a Citadella bekezdéseire) hajol át. Az egyetemes irodalomtörténetben egyik vállalás sem szokatlan, ám korunk lírai termésében nem igazán találunk erre példákat. Legfeljebb kivételként – de ennyire precízen s tudatosan (s leginkább bátran vegyítve a kettőt) nem sűrün fordul elő.

Mit mondjunk summázatként? Tényként szögezhetjük le: a Hodossy-életmű utóbbi éveinek s köteteinek szűrlete nemes lélekitallá érlelődik ama „hordóban”. Amit a Veletek egyedül-ben már megérezhettünk, az most, a Takard be a múltamat-ban szilárd szerkezetté vált. Immár bizonyossá vált a tíz évvel ezelőtt még csak óhajként írt kötetcím: Ma elkezdődik bennünk a szeretet. Ne kerteljünk – elkezdődött.