Ezek a fránya határok

Természetes és normális, ha traumák hatására másként kezdünk viselkedni, mint ami eddig megszokott, elvárt volt tőlünk társadalmilag, morálisan. Aktuális közegeinkben mindig lesznek megértő és kevésbé megértő személyek is. Szerintem pedig mindent meg lehet érteni, lásd a más életében történt töréseket, traumákat elfogadni, a fájdalomra empátiával tekinteni, de jó magyar emberhez hűen, ha fogalmazhatok így – márpedig igen –, azért a lófasznak is van vége.

Mert attól, hogy ver minket a jóisten mindkét kezével, úgy, hogy az egyikben egy csokor csalán, a másikban pedig egy hatalmas ásó van, még nem jogosít fel minket arra, hogy rosszindulatú, gonosz férgek legyünk másokkal szemben, hogy finoman írjam le ezt a jelenséget. Persze, verhetjük a fájdalom-trauma farkunkat az asztalon, ordítozva, a miénk nagyobb, súlyosabb, feketébb. Komikus kép, nem igaz? Lekicsinyelhetjük mások problémáit a miénkhez képest, de hangosan kimondva ez általában olybá tűnik, mintha levágták volna valakinek mind a két karját, majd mi megtaláljuk őket az utcán, és egy savval átitatott villát szúrnánk az egyik szemébe. Egyrészt, így már nem hiszem, hogy a mi fájdalmunkat is képes lenne befogadni, másrészt meg lehet, hogy csak felületesen osztotta meg veled az életét, te balfasz, aztán csodálkozol, miért áll ki a saját villád a nyaki ütőeredből, miután a rossz embereket bökdösted – pusztán szórakozás (?) végett.

Tehát, meg lehet érteni a gyászból, istenverésekből táplálkozó haragot is, csak nem feltétlen emberi dolog ezt másokra zúdítani, mint trágyát a földre – igen, hosszútávon ez is hozhat termést, ez igaz – felelőtlenül, meggondolatlanul és ész nélkül. És habár sajnos a mai oktatási rendszerünk (sem) nem segít az értelmes, komplex gondolkodásmód elsajátításában – csak megsúgom: az osztrák sem, nem előnyös mindig másokra mutogatni szaros ujjal, mert a végén még netalántán valaki észreveszi, és reagál rá, ahogyan jónak látja. Tehát ugyanolyan sajnálatos, ha képtelenek vagyunk a beleérzésre, vagy elszalad előlünk jellemünk, és gyújtogatni, gyilkolni kezd, mint egy érzelem nélküli pszichopata, akinek valamilyen oknál fogva a prefrontális kérge hibásan, az amigdalája pedig alulműködik. Még sincsen mindenre mentség, nem igaz?

Vannak határok, határaink, amiket szabtunk magunknak, szabtak nekünk, a be- tolakodókat pedig nem tűrjük meg. A tetteknek konzekvenciái vannak, így hát ne csodálkozzunk rá egy-egy szarlavinára, mert néha, ha eljutunk a vizsgálásáig, rájövünk, mindennek értelme volt. Csak sajnos nem minden szervezet tud megemészteni ennyi szart, aztán mikor elkezdené, már késő, mert megfulladt benne, innen pedig elköszönt.