Igen, köszöntlek Benneteket innen Tapolcáról – ott Bogláron, már készülök az idei Költészet Napjára Hozzátok. De hogy addig összekössem a tó két partját, hadd küldjek egy irodalomtörténeti dolgozatba hajló episztolát, hamarébb jön meg talán a tavasz is, ha már írtam Tó-tavaszító verset is még a múlt évezredben a Gömbkilátó alatt ott, szemben az itteni oldalon kéklő Fülöp-heggyel.

Ha Boglár, akkor líra, és az ott született Somlyó György bölcsőhelye. Édesapja, Somlyó Zoltán kötetében azt olvastam, hogy a budai Kruspér utcában született a fia. Az nem lehet, gondoltam, hiszen Somlyó György anyakönyvi kivonata szerint is boglári. (Édesanyja, Boglár Margit és nagyapja, Boglár Ignác vízvezetékszerelő nevében is ott van a település neve.) S maga Somlyó György írta az Ahol van című kötetében:

Nem volt folyóvíz a falusi házban.
(Később nagypapa fogja bevezetni.)
Lavórban fürdették az újszülöttet.
Apa nem volt jelen a fürdetésnél.
(Fővárosi szűk zugában szorongott.)

Somlyó Zoltán Kruspér utcai emléktáblája előtt gyakorta haladtam el a Ménesi úti kollégiumból a műegyetemistákhoz menve, ahol barátom lakott. De most vissza Boglárra! Még visszább az itteni partra. Tapolcáról 1997 augusztusának vé- gén utaztam Boglárra, hogy néhány esztendőt ott taníthassak, ott járhassam a fa- sorokat, onnan kerékpározhassak át erre Lellére, arra Fonyódra mólókra, könyvtárakba, minden időben, szabad strandokra nyaranta. Féltve őrzöm azt a file-t laptopomban, amibe a boglári céduláimat begépeltem, ama naplómból kihullt lapokat.

Az egyiken a Somlyó Györggyel való első találkozásom hiteles története: 1979 szeptemberében hallgattuk Somlyó György verselemzését Balázs Anikóval a budapesti Bölcsészkar harmadik emeletén. Arany János kozmopolita költeményét boncolta. Másnap Balázs Anikó megkérdezte tőlem, hogy megfigyeltem-e a költő jobb kezén azt a nagy, talán családi gyűrűt. Mivel szerinte abban romantikus hősként gyorsan ölő mérget tartogat magának. Ilyen regénybeli alaknak látták a lányok Somlyót. A másik cetli 1994 nyarát idézi föl. A szigligeti alkotóház teraszán ülök Parancs Jánossal. Halkan beszélgetünk. Somlyó tőlünk pár méterre napozik, felkönyökölve egy francia folyóiratot lapozgat. Mándy Iván érkezik. A tűző nap ellen fehér vászonsipka a fején. Megáll. Akár egy sivatagi utazó. Viccelődünk azon, hogy Locsolókocsim példánya – természetesen másnak – dedikáltan egy antikváriumból került hozzám. Somlyó György alatt ekkor szétesik az összecsukható nyugágy. Nem tudom, hogy fogok-e még ennyire tiszta szívből az írók között nevetni. Reménykedem. Jegyeztem meg akkor. A harmadikon egy harminc évvel ezelőtti leltár: Ha össze kellene számolnom, hogy hány verseskönyv volt rám hatással kölyökkoromban, akkor a Versben bujdosó, a Jönnek a harangok értem, a Kráter, a Szegény Yorick, az N. N. bolyongásai, A versírás természetrajza, A lovak és az angyalok, az Ahogy a kötéltáncosok, a Dunántúli hexaméterek, a Különös testamentum, az Áthal- lások gerincei között ott egyenesedik az ÉPP EZ karcsú korpusza is. A közelmúltban egy görög bélyegre találtam. A grafikus a kerosi hárfajátékos reprodukcióját helyezte a bélyeg képes felületére. (A szobor születése még az időszámításunk előtti 2400–2200-as esztendők közé tehető.) A hárfán természetesen nem lát- tat az ókori képzőművész húrokat, mivel értett az absztrakt nyelvén e klasszikus szobrász, s ezt a modernségét Somlyó György újra fölfedezte:

Egymásból és egymásba nő a szék a comb a hárfa a kar
A letört kar amely úgy sajog vissza a kőben
Mint a csontban az amputált tag
Mint hárfában a húrok hiánya

Ha van szerelmes földrajz és szerelmes filológia, lám, van szerelmes filatéliai is.
A negyedik megmenekült lapon egy későbbi találkozás emléke: 1996 koraősze. Elköszönök a Balatontól a szigligeti strandon. Kempingbiciklimmel körözgetek az elnéptelenedett parton. A homokban hűlő lábnyomok. Váratlanul Somlyó György bukkan fel. Ráköszönök.
Én ezen a parton születtem.
Ő a másikon.
Az én szülőhelyem közel a hegy mögött.
Az övé messzebb. Boglár hegyei derengenek a bágyadt-arany délutánban.

1997 szeptemberében boglári sétáimat meg-megszakítottam, elállingáltam kicsit a lányka-szobor előtt, ami ma már a strandbejárat közelében található. Meg- lepetten olvastam Somlyó György Rodin-szonettjét, mert mintha behozta volna a vers a Parti sétány 2-be az alkotást. Mosoly ikont ide. (Ami élni segít című kötetben jelent meg a szonett, mely olyan könnyeden, finoman ábrázolja a lánykát, mintha csak az a boglári vízrelépő szoborlány volna s egyben Rodin-másolat.) A boglári találkozásunkat majd még megírom külön is, de hadd térjek rá a legújabb truvájom ismertetésére. A boglári ősök után Somlyó György most általam is megtalált verse az utódokról szól: már az ő fiáról, s a költő unokájáról. Boglár és Tapolca között Szigligeten vagyunk 2000 nyarán, az Alkotóházban. Teltházat képzelek, a hangosan csattogó írógépeket a halkabb PC-k váltják fel, de a nyaraló hozzátartozók gyerekzsivaja korántsem szordínós. A költőnek eszébe jut az unokája, s belényilall, bárcsak itt lenne a gyermek a többi közt. Ráférne az a koszt is, aminek föltálalását gongütés jelzi a házban. Szigligeten mindig kitettek magukért a konyhások… Hiányzik az unoka. Somlyó György mit tehet? Ír néki. Tamásnak hívják a trónörököst, kinek nevével máris játékba kezd. Nem a hitet- len, a kettős, a Dydimus jut eszébe az emmauszi vendégházból, hanem Tomiról Tomi. A földrajzi hely. Oda száműzték Ovidius-t, az is víznek partján található. A szójátékot, nyilván, Somlyó fiának kell majd megmagyaráznia az unoka számára:

TOMINAK – TOMIBÓL
NAGYAPA CITERÁJÁN
9.
Újabb levlap Tominak – Tomiból*
(*Papa-mama majd megmagyarázza)

Jó lenne ha itt volnál
Úsznál futnál tombolnál
Bezzeg rád is férne most
Egy kis szigligeti koszt
Elmehetnénk Tapolcára
Barlangtavon csónakázva
Bámulva a nagy Kereket
Mely zuhatagot ereget
Nézi-nézi sereg gyerek
Van itt Marci van itt Marcsi
Van itt Ancsi van itt Kancsi
Van itt egy copfos van itt loncsos
Van nagyon jó és nagyon rossz
De jól egymásra találnak
A nagymamák rohangálnak
Mert sosem találják őket
Hisz parkszerte kergetőznek
Az egész Ház folyton játszik
csak a Tomika hiányzik
Öleli (messziről) így is
Nagypapa a kócos igric

Szigliget, 2000. június 11.

Citerájukat egy másik víznél a foglyok pengették, majd a füzekre akasztották. Az a hely Babilon volt. Szigligeten is voltak és vannak füzek. Somlyó György a költői elhallgatása ellen is dolgozott, hiszen verses, sőt játékos, rímes versbe fo- gott unokájának. Levlapokra másolta üzeneteit:

Somlyó Tomikának
és Szilvi Mamának
Budapest
Füge u. 3.
1022

A szigligeti citeraszóért nem kell a babilóniai fogság komor képéig visszamenni az időben, elég volt Somlyó Györgynek a barát Kormos István ottani emlékét, versét idézni. Az Alkotóházban Kormos István gyönyörű verset írt:

Gulácsra, Badacsonyra hull az éjszaka,
Csobánc besüpped, elmosódik Tátika,
a víz lélegzik, ragyog fehéren maga,
fölötte száll a hold, az arany vadkacsa.

Néma hegyek sziklái közt bukdácsoló citeraszó,
hang tévedez, falnak ütődik, megpendül egy szőlőkaró,
a rétre kibukfencezik egy félre csúszott cé s leül,
Királynészoknyája alatt árván elaluszik.

Két asszony ujjai alatt pönög a citera,
ismerem őket: kenyerem, szalonnám hozzák Tördemicről…

Kormos István az északi part hegyeit nevezte sorra, amikre Boglár felől Somlyó is egész életében láthatott:

…bizonyos hogy nincs
olyan leonardói vonalvezetés amely teljesen
betölthetné azt a belém kódolt esztétikai (vagy
milyen?) igényt amelyet a túlparti bazalttu-
fa-írónok rajzoltak elém valaha a láthatáron

S hogy miből gondolom, hogy Kormos István versei is eszébe jutottak az unokájára egymagában gondoló Somlyó Györgynek? Hát – ízlelgetve a ’loncsos’ jelzőt, azt bizony alaposan hozzátapasztotta Kormos a piszén-pisze kölyökmackójához, Vackorhoz. S abban a mesében tartott Kormos István seregszemlét így a gyerekhadon.

A Szigligethez közeli Tapolca, amely légvonalban sincsen messzebb tizenegynehány kilométernél Boglárnál, eleven vedutáját festette le Somlyó György. A tapolcai Tavasbarlang és a Malom-tó a maga játszóterével, villanymotorral forgatott malomkerekével valóban mediterrán hangulatú szögellet még ebben a zajos világban. E sorok írója, ha hagyományos postai levelet kap, elolvasni egy malom-tavi padra vonul el a fűzfák alá. Innen megy télvíz idején is e kissé irodalmias levél, Drága Boglári Barátaim! Úgy fejezem be most a soraimat, hogy nem azt a hajóutat írom le, ami a Boglártól való egykori elköszönésemet, de nem búcsúzásomat jelentette, hanem az 1999-est. Napfogyatkozás napján tettem föl a Badacsonyba induló motorosra a biciklimet, s a boglári bazárban vásált, kormozott üveghez hasonló pápaszemmel próbálgattam a fénybe nézni. Somlyó György verséből tudom, hogy 1999. augusztus 11. volt. A teljes napfogyatkozás sávja átszelte a Balatont, s a Somlyó-vers percre pontosan adta meg az idejét:

augusztus 11. 11:26–11:13.

S idézem az aznapi pillanatot, ahogyan Somlyó György látta s meg is írta:

És újra kivilágosodott és újra besötétedett És mintha semmi se történt volna
senki se ő se fogja látni amit csak ő látott senki más és soha soha többé

Kelt Tapolcán, 2025. április 11. előtt