Régen, mikor még az öcsémmel kicsik voltunk, elmentünk játszani a közeli erdőbe. Nagyon szerettünk ott. Ha bújócskázni akartunk, könnyűszerrel lehetett azt is. Bár a fák sűrűn nőttek, terebélyes lombkoronájuk bőven átengedett annyi napfényt, hogy ne legyen sötét, és a kistesóm ne féljen. Fogócskázni ugyanolyan jól lehetett, a fák között szlalomozva akár órákig rohangáltunk.

Ezen a reggelen is így történt. Felkeltünk az erdőszéli kis kunyhónkban, fel- kaptuk foltozott ruháinkat, és már rohantunk is a rengetegbe. A reggeli rutin már a játék része volt. Aki elsőnek jut ki az ajtón, az választ játékot. Az öcsémé lett az érdem. „Fogócska!” – kiáltotta gyermeki hangján, kezeit a levegőbe emelve. Mosolyogva bólintottam, majd felvettem a startpozíciót, és elkezdtem leszámolni az öt másodpercnyi előnyét. Futásnak eredt. Pici lábai port vertek a talajon. Az a töpörödött ördög alig ért a vállamig, de úgy kapkodta a lábait, hogy szinte egy élethosszig tartott elkapni. Ezért szeretem jobban a bújócskát. Ott mindig elárulta magát a rosszalkodó kuncogásával. Utána eredtem. Megkezdődött a harc. Fárad- hatatlanul cikázott a vastag törzsek között, én meg botladoztam utána. Így ment ez talán egy, vagy két órán át. Amikor már szinte haldokoltam, s csak úgy kapkodtam a levegőt, számba vettem két ujjam, és füttyentettem egy nagyot. Az öcsém rögtön megtorpant, és kérdőn nézett vissza rám. Én válaszul csak lehuppantam a földre, és szétterültem a csiklandozó fűszálak közt. A fák lombjai közül gyönyörű alakokban törtek át a nap vakító sugarai. A harmat megnedvesítette már így is agyonizzadt hátamat. Lehunytam a szememet. De ez az idill nem tartott sokáig, ugyanis pár másodperccel később az öcsém idegesítő feje jelent meg felettem.

– Mi van? Kipurcantál? – Gyorsan utánakaptam a kezemmel, hogy jól fejbe kólintsam, ám ő gyorsabb volt, és elugrott az ütésem elől. Mellém vágódott a fűbe, és együtt néztük a lombokat.
– Mit játszunk? – kérdezte suttogva.
– Nem tudom – fordultam felé –, valami jót.
– Sétálunk? – kérdezte, majd talpra ugrott, és már nyújtotta is a kezét, meg sem várva a válaszomat. A kis nyamvadt pokolfajzatnak mindene volt a mozgás. Mintha férgek nőttek volna a fenekében. Fáradtan megfogtam a kezét, és hagytam, hogy felsegítsen.
– De ha sietni mersz, én esküszöm, hogy sarkon fordulok, és itt hagylak a csudába egyedül! – Erre ő csak morcosan rám nézett, majd bólintott. Körbenéztem. Réges-régen letértünk az útról. Nem tudtam, merre lehetünk, abban viszont szinte biztos voltam, hogy ezzel egyedül vagyok, így nem szóltam egy szót sem, mikor a testvérem a még sötétebb rengeteg felé vette az irányt. Már többször el- vesztünk volna az erdőben, ha ő nem volna olyan jó a tájékozódásban. Bár gyor- san szaladt, mindig meg tudta mondani, hogyan tudunk leggyorsabban eljutni a hazavezető ösvényhez. Mindig azt mondta, hogy megjegyzi, merre szalad. Ele- inte nem hittem neki, így mindenféle jelekkel jelöltem az utunk. Idővel viszont meguntam ezt, és inkább a fogócska kergetős részére koncentráltam, ami így sem ment fényesen.

Ahogy sétáltunk, hirtelen egy tisztásra keveredtünk. A nap már majdnem felettünk járt. Nemsokára dél. Vissza kellett volna érnünk. Ám az öcsémet ez a legkevésbé sem tudta érdekelni, amikor meglátta, mi vár ránk a tisztás túloldalán. Egy óriási fa. De amikor azt mondom, óriási, úgy értem, hogy szó szerint óriási. Mint egy óriás! Olyan magas lehetett, mint egy kisebb hegy, és olyan széles, hogy ha a falunk összes lakója körbe próbálná ölelni, akkor sem sikerülne. De nem ez volt az, amin a legjobban megakadt a szemem. Hanem hogy ez a fa tökéletes volt a mászásra. Imádtam mászni. Főleg fára. Bújócskázáskor általában a fák ágai közt húztam meg magam. Sokszor fogócskánál is, ha éppen engem kergettek, és szükségem volt egy kis időre. Az öcsém rám nézett. Én meg őrá. S ezzel meg is egyeztünk abban, hogy ma nem megyünk vissza ebédre. Bármennyire gyerekes is, nekem meg kellett másznom azt a fát. Fizikai szükséglet. Akár a tiltott alma Évát, engem ez a fa csábított. Mintha el lenne varázsolva. Futásnak eredtem. Nekiugrottam a törzsének, és máris a második ágnál tartottam. Az öcsém lassan, óvatosan mászott utánam. Időnként megálltam, hogy bevárjam őt, addig a táj- ban gyönyörködtem. A fa feléig mászhattam fel, amikor egy kis balkonszerűséget találtam. A placc félköríves volt, körülötte, mint a fonott kosár falai, úgy keretezték az ágak. Felmásztam rá, és körülnéztem. Ha ez a kis építményszerűség a természet szüleménye, akkor ez biztosan egy áldott hely. Ahogy ezen tűnődtem, és mosolyogva figyeltem az innen hangyának tűnő öcsémet, valami megmoccant mögöttem. Villámgyorsan megpördültem, mire egy – eddig általam észrevétlen – csapóajtón keresztül kimászott egy fiatal hölgy. Haja hosszú volt, és szőke, mint az enyém. Arca szeplős, szeme kék, mint az öcsémnek. Csodálkozva néztem a tündéri szépséget. Ő pedig engem, megszeppenve.

– Ki vagy? – kérdezte.
– Megjöttem! – kiáltotta az öcsém, ahogy felbukkant az erkély peremén. A hölgy láttára viszont ő is lefagyott.
– Bocsánat… Kik vagytok? – helyesbített a lány.
– Mi… ööö… – hebegett a fivérem.
– Mi a faluból jöttünk. Testvérek vagyunk. Nem akartunk zavarni, bocsánat! – hebegtem zavartan, és már tuszkoltam is lefelé az öcsémet.
– Nem, ne menjetek! – marasztalt a fiatal lány. – Csak nem gyakran látok errefelé más embereket. Én Júlia vagyok, de szólíthattok Juliskának – mosolyodott el bájosan. Majd megkínált teával, és beinvitált bennünket a fa belsejébe. Az otthonába. Elmondta, hogy régen ennek a fának a helyén egy házikó állt. Azt is mondta, hogy a pletyka szerint a ház falai édességből voltak. Ezen mi csak kuncogtunk egyet. Egy ház édességből az erdő közepén? Ki hallott már ilyet? Azt is elmondta, hogy ez a fa, amiben lakik, egy varázsfa. Az öccsével növesztették. Azt mondta, hogy a cukorház tulajdonosára kellett itt vigyázniuk. Azt nem mondta meg, hogy miért, gondoltam, biztos öreg volt. Elvileg megegyeztek a fivérével, hogy félévente váltják egymást, hogy ki marad az erdőben, s ez eleinte működött is. Volt egy-két csere, és pont, amikor a lány negyedszerre volt soros, a fiú már nem jött vissza többé. Túl nagy kockázat lett volna itt hagyni a fát egyedül, így inkább beletörődött a sorsába, és azóta is egyedül volt. Szomorú.

– Remélem, legalább ő boldog. Hogy szerelem miatt hagyott magamra. Hogy van egy felesége, akit szeret, és gyerekei, akik gondot hoznak a fejére. – Már-már könnyes szemekkel hallgattuk a lány szavait.
– Juliska néni, nagyon sajnáljuk – mondta az öcsém. A hölgy letörölte a szemétben gyöngyöző könnycseppet, majd barackot nyomott az öcsém fejére. Felpattant, és az ajtóhoz lépett. Kinyitotta, majd szippantott egyet a friss levegőből.
– Ideje indulnotok, ha még sötétedés előtt haza akartok érni. Higgyetek nekem, az erdő nem a legbarátságosabb hely, amikor leszáll az éj. – Gyorsan felszedelőzködtünk és az ajtóhoz léptünk. Elbúcsúztunk Juliskától és kiléptünk a rétre. Megkerülve a fát, megtaláltuk a cukorház maradványait. Gusztustalanul nézett ki. Elolvadt, ellepték a rovarok.
– Ilyenek az édességek. Először csábítóak és édesek, de aztán csak a bajt hozzák az emberre. Ha akkor nem megyünk ahhoz a házhoz… Akkor most nem lennék itt. De nem mehetek el, valakinek áldozatot kell hoznia – hallottuk Juliska hangját, mielőtt becsukta volna az ajtót.

Nem tudtuk, mit ért áldozat alatt, de ráhagytuk. Gyerekek voltunk. Inkább hazaindultunk. Végig azon gondolkodtunk, hogy Juliska néninek milyen rossz öccse lehetett, ha így cserben hagyta. Pont beértünk az utcánkba, mikor szakadni kezdett az eső. Rohantunk a verandára, majd mikor fedezékbe értünk, végigtekintettünk a zivataros erdőn. Mennydörgés. Újra. És megint. Három. De egy villámot sem láttunk. Pont szóvá akartam tenni, amikor egy óriási villám csapott valahova az erdő mélyébe. Titkon imádkoztam, hogy ne Juliska otthonába vágjon bele, de egy zsigeri érzés mást diktált. Az öcsém is ugyanígy érezhetett, mert elkezdett az erdő felé rohanni. Utána lódultam, ám mikor már az erdő határánál voltunk, egy újabb villám sújtott le. A mi házunkra, vagy ahogy a falusiak nevezték: Jancsi kovácsműhelyére. Apánkra és anyánkra.