I.

Az ablaknál állt, és nagyanyja biztonságot jelentő szobájára gondolt, amelyben a repedt plattú péterkályha ontotta a meleget, miközben vörös, puffadt almák árasztották el kellemes illatukkal a házat. Félretolta a porszagú, keményített csipkefüggönyt, és vállával a szállodai szoba falának támaszkodva a nyitott ablakon keresztül a felszakadozó felhőkből szemerkélő esőcseppeket figyelte.

Várt.

A pillanatra széttárulkozó napsütésben két szúrós szárnyú fecske röppent át a téren, s az esővíztől csillogó tér kockakövein, mint gondolat a szavakat, egyetlen árnyék kísérte őket.

Majd a férfit látta elsuhanni, aki hosszabb útra Amerikába készült. Boldognak és elégedettnek látszott a narancssárga autó szélvédője mögött, sőt, mintha győztes mosollyal tekintett volna a buszmegállónál várakozó emberekre. Ezt világosan érezte, annak ellenére, hogy mindez összekeveredett a mereven az utat figyelő hallgatag sofőr szárnyaszegett érzésével…

Visszaült az asztalhoz, és keskeny, hosszú csipeszért nyúlt. Arcán megmerevedett a mosoly, miközben vékony rétegben kötőanyagot vitt fel a modell egyik darabjára. Orrcimpái kitágultak, és feszülten hajolt előre, mintha ugrani készülne. Az egyik polc félhomályában lógó hasú, elefántfejű szobrocska mosolygott huncutul.

Sri Ganésája námah.

Később a fotelba ült, és hosszú, vékony ujjaival átkulcsolta a vermutos poharat. Az összefonódott mélység és szabadság feloldotta belső felindulását. A serpenyők üresen álltak…

Elengedte testét, maga elé nézett, s miközben szétengedte láthatatlan csápjait, egyre hatalmasabbnak, emelkedettebbnek érezte magát. Szeme kidülledt, egyre merevebb lett, míg rá nem talált arra a szálra, amely leginkább izgatta az agyát. Arra a szálra, amely egy meleg, jól fűtött szoba szerelmes párjához vezette. Először egy nagy szemhéjú, szépen ívelő szemöldökű nőt érzett, majd kimondhatatlan fájdalmat és vakságot. Végül sötétség vette körül. Hatalmas és végtelen sötétség…

Felszabadult délutánjait az érzések kötötték le. Ilyenkor „másnak” érezte magát, pedig saját sorsának lehetőségeit élte tovább…

II.

Kedvelte a hallgatag embereket, annak ellenére, hogy mindeddig csalódott bennük. Mégis tisztelte magányukat, amely a ránőtt kötöttségek alól is különös hangulatot árasztott.

A verekedést a cigányokkal mégsem tudta elkerülni. Talán, mert többet ivott a kelleténél. Jobb öklével pontosan a fiatalabbik torkára ütött, és látta, mint repül ki az úttestre, ám a következő pillanatban már vérpatak öntötte el a szemét, és a fájdalomtól nem vette észre, hogy csak fél szemmel lát. A másik ütött vissza. Később, mikor ájultságából felpofozta egy járókelő, egész teste sajgott a rúgásoktól. A kérdésekre nem válaszolt, csendesen ment haza.

A lány nem sokkal azután hívta fel, hogy megérkezett. Azonnal találkoznunk kell, közölte. Sötét szemüveget vett fel, és keskeny utcákon ment a találkozóra. A délutáni szürkület szétolvasztotta a szikár árnyékokat, és a domb mögötti város sejtelmessé vált.

Szinte ugyanabban a pillanatban érkeztek a temetőhöz; a lány átadta neki teli bőröndjét. — Eljöttem otthonról — mondta, majd a sebre pillantva felkiáltott: — Jézus Máriám!

Akkor mentek a nagyanyja üresen álló házába. Minden érintetlen volt, a szoba enyhe testszagot árasztott, s az ágyon szeretkezésük nyomai. Tüzet rakott, majd meztelenre vetkőztek, és a rosszul záródó kályhaajtón keresztül a vadul táncoló lángokat nézték… A lány megcsókolta a szemét, majd lejjebb csúszott, hasára fektette a fejét, és simogatni kezdte a testét. Ő egy pillanatra lehunyta a szemét, s egy hatalmas kék, figyelő szemet látott maga előtt. Megborzongott, mert bár tudta, hogy egyedül vannak, valami vagy inkább valaki „mást” is érzett. Közben a lányból apró tapadó szavak jöttek elő a jellemről és a személyiségről, mindaddig, míg a fiú el nem álmosodott. Akkor elhallgatott, és ébren hallgatta a fiú szuszogását. Betegsége miatt csak nagy ritkán, hajnalonként hunyta le a szemét, egy-két órára. Reggel, miután gyengéden simogatva ébresztette, továbbra is ágyban maradtak. Olvastak és kártyáztak.

Csak este ugrott ki bevásárolni. A lány kitakarva hasalt az ágyon, könyöklő karjai között kilátszottak formás mellei…

Ez volt az utolsó kép.

Mire visszatért, az üres lakásban csak a sietősen, gyerekes betűkkel rótt üzenetet találta: „Drágám, be kellett mennem a kórházba, csókollak!”

Amikor a klórszagú kórház folyosóján érdeklődött, az alacsony, formás kis nővér csak annyit mondott: — Ó, hát az elvetélt, ahogy behozták. — És elment. Meg tudta volna fojtani.

Visszament a szobába, és gyertyát gyújtott.

Agyát egyre szorosabban fogta egy ismeretlen és láthatatlan marok, amitől egyre védtelenebbnek és kiszolgáltatottabbnak érezte magát. Megpróbált hadakozni ellene, feszülten hajolt előre, és a gyertya sárga lángjába bámult, mintha ott lenne a megoldás, ám „tudta”, hogy az érzés előbb-utóbb elhatalmasodik rajta…

Éjfél után indult el. Nehezen cipelte a benzintartályt, megizzadt, mire célhoz ért. A ház körül óvatosan mozgott, s mielőtt szétöntötte volna a folyadékot, egy pillanatra szoborrá dermedt, úgy hallgatózott. Miközben előrehajolva tartotta a tartályt, csak a délutáni rúgások nyomait érezte, egyébként teljesen érzéktelenül dolgozott. Mintha nem is emberéletet készült volna kioltani.

Így is csak a második gyufaszál fogott lángot. Azonnal felkapta az üres kannát, és elfutott a Kisközön.

A hatalmas diófa alatt ült le, és onnan nézte, mint ég le hatalmas lobogással a cigányok háza. Belül teljesen üresnek érezte magát. Szinte kongott, mintha templomban lenne.

III

Úgy állt a szállodai szoba ablakánál, mintha minden felett állna. Kezében azt a könyvet tartotta, amelyet este — miközben a fiú felgyújtotta a cigányok házát — egy hosszú tőrrel átszúrt. Még mindig hallotta a tompa hangot, amely a penge áthatolását kísérte, a még mindig ugyanabban az izgalmi állapotban lebegett, amelyet ez a rendkívüli érzés okozott neki. Mert lám, minden úgy történt, ahogyan érezte! Minden pontosan ugyanúgy történt! Nem lehetett másként. Most már csak a fiúnak kell jönnie. Meg kell jelennie a tér túloldalán! Ő érzi. Tudja. Ujjaival izgatottan pergette a könyv lapjait, felfedve minden oldal penge okozta szégyenét, s az apró, szúrt réseken fehéren gomolygó magányt engedett szét a szobában. Már csak egyetlen csápra koncentrált, melynek vége valahol a tér túloldalán közelgő fiúhoz tapadt.

hirtelen egy fecske jelent meg, és nyílegyenesen az ablaka felé repült. Ki tudja, milyen okból kifolyólag, beröppent a szobába, és éppen hogy csak nem ütközött neki a szemben lévő falnak. Kétségbeesetten csapkodott a levegőben, leverve az asztalról a tárgyakat, és vészesen megsértve az asztalon nehezen összehozott modellt! — A modell! — villant át az agyán, és egy törülközővel csapott a pihegő állat felé.

Kézbe fogta a kábult madarat, és akkor vette észre, hogy a szeme helyén apró vércseppek csillognak, mintha kiszúrták volna a szemeit. A madár, amely berepült a szobájába, vak volt! Egyetlen rántással letépte a fejét, s miután kihajította az ablakon, kezet mosott a mosdónál. Közben egyetlen pillanatra sem vesztette szem elől a fiút. Érezte, mint közeledik, hallotta, mint kér szobát a portán, léptei koppantak a folyosón, aztán kopogtattak….

Sietve nyitott ajtót és tanácstalanul, elbizonytalanodva bámult az üres folyosóra…

Hogya György