„Gerófff!” Így szólítják a hajéktalanszállón, hiába mondja a többieknek, hogy a felmenői között csak egyetlen katonabáró volt – Ódor János Gábor írása.
Emlékezett a lánc rideg nyikorgására és arra, milyen nehezen találta meg a ritmust. Hajtotta magát előre-hátra, dülöngélt, lábait hol kinyújtotta, hol behúzta. Kapálózott, de nem nagyon akart elindulni a hinta. A fagyos novemberi szombat reggelen elhagyatott volt még az újonnan épített játszótér. Anyja kenyérért küldte le a boltba, de nem tudott ellenállni a kísértésnek, és kipróbálta a játékokat. A hinta mellé egy félköríves mászókát helyeztek, harsány pirosra festették a vasat. A tér sarkában egy majdnem két ember magasságú, egyenes csúszda hatalmasodott. Úgy nézett ki, mint egy felnagyított ereszcsatorna. Tizenkét fokú létra vezetett a tetejére. Cézár, tériszonya ellenére, remegő lábakkal ugyan, de felmászott, és elhelyezkedett a vályúban. Tollas kabátja kitöltötte a rendelkezésre álló helyet, lélegzetének párája elhomályosította szemüvegét. Megmarkolta a horganyzott lemez szélét, nem zavarta a fagyos fém ragaszkodása. Némi idő elteltével bátorságot merített és lendületet vett. A kelő nap beragyogta a lakótelep ablakait. Csúszás közben korábban sohasem érzett izgalom járta át. A gyorsuló zuhanás rövid ideig tartott, mégis érezte a fülei mellett elsüvítő légáramlatot. Menet közben elengedte a karimát, karjait széttárva, fejét égnek emelve, látta az összeállt felhők hízott hurkáit.
Hrabovszky Cézár, leszázalékolt levéltári anyagmozgató, hátradől a kissé rozoga padon, önmagát ringatva dülöngél, gondolatban újra hintázik. Megigazítja kopott sísapkáját és összehúzott szemekkel fürkészi a nap első sugarait. Az egyre erősödő fény bántani kezdi acélkék szemét, könnyezni kezd. Tekintetét elfordítja a neoreneszánsz múzeumpalota irányába. A gyökereivel kőbe kapaszkodó bronzfa-emlékmű mögött feltűnik neki, hogy a hatalmas ablakok fölötti ornamentális stukkók helyenként lepotyogtak. „Már a múzeumra sincs pénz”, dörmögi orra alatt és kabátjának cipzárját meglazítva dobozos söre után nyúl. Cézár határozott és rutinos mozdulattal tépi fel és nyomja be rajta a nyitót és úgy kortyolja a hideg alkoholt, mintha valóban szomjas lenne. Közben eszébe jut, hogy gyerekkorában a zsúrokon a valamilyen csoda folytán megmaradt, finoman díszített herendi csészékből itták a ceyloni teát. Fogalma sincs, szülei honnan szerezték be a ritka teafüvet, talán a nyugatra menekült rokonok ritka csomagjaiban lapultak meg.
„Gerófff!” Így szólítják a hajéktalanszállón, hiába mondja a többieknek, hogy a felmenői között csak egyetlen katonabáró volt, a szépapja, de tőle is elvette a címet Ferencjóska a szabadságharc után. „Gróf vagy báró, egykutya! Pusztuljon a burzsuj egykor és ma!” – zárta le a vitát a napokban Torony, egy borász család fekete báránya, a társaság önjelölt vezetője. „Geróf, húzd le gyorsan a bakancsomat vagy kapsz egy taslit!” Cézár szó nélkül teljesítette az utasítást, miközben orrát megcsapta az áporodott lábszag. „Cézár, ülj! Ülj ide szépen, adj egy pacsit, jó kutya!” A jelenlévők felnyerítettek, szeretik, ha valaki újat sodor ide a szél, és nem őket piszkálja Torony. „Cézár, mondd csak, miért van ilyen hülye neved? Anyádék nem gondolták, hogy ilyen nevet csak a kutyáknak adnak?” Cézár eltöprengett ezen a felvetésen, végső soron soha nem volt a nevéből adódóan problémája. Nagyapja többször olvasta Mednyánszky Cézár önéletírását. Addig mondogatta fiának, hogy a Hrabovszky Cézár majdnem ugyanolyan jól hangzik, mint az 1848-as pap neve, míg végül a keresztségben ezt kapta, felborítva az évszázados hagyományt, miszerint a Péterek és Pálok nemzedéke váltogatta egymást.
Ősei lengyel nemesek voltak, csakúgy, mint a tudós régész papnak, akinek a múzeum előtt álló mellszobra felé mindig biccentett, ha elsétált arra. Szépapját, Hrabovszky János altábornagyot Kajdacson temették el, ott volt birtokos. Első házasságából született az ükapja, az ő feleségének hagyatékából építették a Szent Mihály arkangyalnak szentelt templomot a megyeszékhelyen, ahová Liszt Ferenc is gyakran járt orgonálni, mikor hónapokra a városban ragadt a porosz–francia háború miatt. A templom szentélye mögötti, főutcával párhuzamos utcát a Hrabovszkyakról nevezték el. Cézár szereti ezt a rövid utcát, minden házát jól ismeri kívülről, gyakran jár arra napközben. Ez az első tele hajléktalanként. 61 évesen kóborol a városban, maga sem tudja, miért alakult így az élete. Származása miatt nem tanulhatott tovább, érettségijét az ősi gimnáziumban tette le jó eredménnyel. Apjára halványan emlékezett, aki ’56-ban disszidált. Úgy volt, helyet csinál a nyugatnémeteknél, majd mennek utána. Nem kaptak engedélyt a távozásra, ketten maradtak egy lelakott ház hátsó részében lévő albérletben. Anyja két helyen is takarított és felkérésre ruhákat varrt régi Pfaff varrógépén. Az újonnan épülő lakótelepen végül kiutaltak nekik egy másfél szobás lakást.
A középiskolát követő nyáron anyja egy hónapig elnézegette ágyban heverő fiát, aki egyik könyvet a másik után olvasta, végül az asszony elindult a város főterén álló Megyeháza felé, munkát szerezni. A klasszicista épület emeletén működött a levéltár, igazgatóját még régről ismerte Hrabovszkyné. Néhány hónapig dolgozott itt a fiatalember, majd behívták katonának. Két évet húzott le a néphadseregben egyszerű bakaként. Érdekesnek, fárasztónak és egyúttal teljesen feleslegesnek tartotta a kiképzést és a szolgálatot, a férfias összetartozás akolmelegére viszont még évek múlva is nosztalgiával emlékezett. Egyetlen izgalmas kalandja volt, részt vett Csehszlovákia lerohanásában, két hónapig állomásozott a Csallóközben. Csodálkozva figyelte a nekik nevetve integető felvidéki magyarokat, akik azt hitték, a bécsi döntéshez hasonlóan újra visszacsatolják őket az anyaországhoz. De persze nem ez történt, bevonultak, állomásoztak, járőröztek, rengeteget bagóztak és visszavonultak két hónap elteltével. Még egy puskalövés sem dörrent. Cézár a katonaság után képzettség nélkül szerelt le, jobb híján hazament a panelbe és visszament dolgozni a levéltárba. Munkahelyén rengeteget pakoltattak vele, a katonaságban megerősödött, bírta. Szerette a régi papírok illatát, szünetekben és amikor nem keresték, böngészte családja latin, német és magyar nyelven írt anyagát. Az is megfordult a fejében, megírja családja történetét. Sajnos, a hozzá joviálisan ragaszkodó levéltárvezető hamarosan meghalt, és egy rigorózus párttag lett az új igazgató, akinek élete legmeghatározóbb élménye az volt, hogy egy exkluzív jutalomutazáson vehetett részt Észak-Koreában. Alacsony, hízásra hajlamos, hullámos hajú káder volt, aki ha észrevette, hogy az okleveleket lapozgatja, azonnal visszaparancsolta munkájához: „Hrabovszky elvtárs, ne ábrándozzon, maga nem levéltáros! Azért alkalmazzuk, hogy tartson rendet, ne a szakemberek töltsék rámolással a drága idejüket!”
A levéltár a hetvenes években átalakult, kibővült. Már nem négyen dolgoztak az ódon épület falai között, hanem tizenöten. Cézár összebarátkozott Jenővel, a fotóssal. Ő hívta fel figyelmét a csinos új titkárnőre, Parragh Erzsikére. „Figyelj csak, Cézi, nem akarsz összejönni az Erzsivel? Isteni szép melleket adott neki a Teremtő és nem is rejtegeti! Könnyen lehet vele barátkozni, állítólag volt már két abortusza, pedig alig húszéves.” Cézár nem tudta magát elképzelni a barna hajú, vékony derekú nővel, aki számára túl harsány volt és szívesen nevetett nagyokat a férfi kollégák malac viccein. „Csoda se tudja, Jenő. Szép és kívánatos az Erzsi, de mondtam már neked, nem tudok udvarolni. Mi a fenét csináljak, egyszerűen leblokkolok.” „Csak dicsérd meg a frizuráját és a ruháját, az mindig bejön!” Egyik nap a hengerekbe csavart térképeket rendezte, amikor csilingelő hangot hallott. „Cézárka, merre bujkálsz? Az igazgató elvtárs hívat!” Frissen és illatosan perdült elé Erzsike. „Mit csinálsz, te remete, mi ez itt előtted?” Cézár visszahőkölt. „Egy térkép, ami a Hrabovszkyak birtokát ábrázolja.” Préselte ki magából. Erzsi szorosan mellé állt és ránézett, válluk összeért. „Nahát, Cézár, milyen szép kék szemed van! Eddig nem is vettem észre. Hogy ha meghívsz egy süteményre munka után, elmesélhetnéd a Hrabovszkyak történetét.” Cézár elpirult és még aznap este együtt aludtak kis szobájában.
A fiatalember megnősült, úgy érezte, helyén van az élete. Odaköltözött anyósáékhoz a szomszédos faluba vőnek, és bejárós lett. Mindennap a helyi vicinálissal döcögött be reggel és délután haza, sok más dolgozóval és diákkal együtt. Az öregek idővel kihaltak a magasított homlokzatú házból, ketten maradtak benne. Nem született gyerekük, életük monotonitásban zajlott. Erzsi idővel talált a faluban munkát, állítólag többekkel összeszűrte a levet, de ezek a hírek nem jutottak el a férjéhez. 51 évesen megroppant a férfi gerince, öröklött csontritkulás, egymásba csúsztak a csigolyák. Szinte azonnal leszázalékolták, alig kapott nyugdíjat. Igyekezett volna kiegészíteni jövedelmét és jobb híján az új világban elszaporodó kaparós sorsjegyekkel próbálkozott. Először nyert keveset, ezen fellelkesedett, aztán meg vesztett. Egyre több pénzt bukott és észrevétlenül minden pénzét odahordta a lottózóba. Idős anyja halálát követően sokat téblábolt a régi lakásban. Családi emlékeit áthordta a házukba, a lakást pedig kiadta. Anyjának szép síremléket csináltatott. A nagy pénz reménye nem hagyta nyugodni és egy hirtelen döntéssel eladta a panelt és lesz, ami lesz, feltette az árát a lottóra. Persze, elbukta az egészet. Amikor kiderült, Erzsi ordított vele, elmenekült a kocsmába és bánatában egyre többször részegségig itta le magát. „Cézár, még mindig nem értem, hogy tudtad elherdálni az egész örökségedet? Szedd össze magad, mert teljesen le fogsz csúszni a lejtőn!” A felesége könyörgött neki, ahogyan korábban idős anyja is, mégsem tudott megváltozni. Hosszú évek után végül elvált tőle Erzsi és egyszer csak az utcán találta magát. Egy táskában vitt el magával néhány dolgot, váltás ruhákat. Otthagyta családi fényképeit, múltját, herendi porcelánjait.
Elsőként az jutott eszébe, vajon hol aludjon. Az első pár éjszakát a hűvös tavaszon a szabadban vészelte át. Felnézve a szőlőhegyre, eszébe jutott Jenő barátjának tanyája, ahol többször is megfordult szüretkor. Jenő tavaly halt meg, úgy tudta, kis szőlejét és tanyáját a családja még nem adta el, de nem művelték, nem is adták bérbe. Elhatározta, hogy felmegy a Sauli-tetőre, ami egy jó órás séta a központból. A kis épület teraszáról csodaszép kilátás nyílt a Parászta-völgyre és messze a Duna irányába húzódó sík vidékre. Emlékezett, hogy a kulcsot a villanyóraszekrényben rejtették el, benyúlt és megtalálta a helyén. Bent pókhálós szerszámok, egy kényelmes priccs és a hegyoldalba hosszan befúrt pince látványa fogadta, néhány hordóval. Az egyik hordóban még bort is talált. Ledőlt az ágyra, és másnap reggel, hosszú idő után, kipihenten ébredt fel. A szerszámokat megtisztogatta, metszőollóval megcsipkedte az elburjánzott szőlővesszőket, és csupán hetente egyszer ment le a városba. Késő délután szívesen üldögélt fröccsel a kezében a tanya előtti fedett terasz lócáján. Révedő tekintettel merült el a múltba és jutott eszébe ősének, Hrabovszky altábornagynak a metszete, amit keretezve magukkal vittek a panelbe és az ágya fölött lógott. Az egyetlen kép, ami megmaradt róla a régmúltból. A felirat szerint Josef Kriehuber litográfiája Johann Freiherr Hrabowszky von Hrabowa-t, a 64 éves, sikeres férfit ábrázolta 1841-ben. Hullámzó fürtjei kétoldalt előre fésülve, ahogyan a romantikában szokás, fehér katonakabátjának mellrészét beborítják tenyérnyi kitüntetései. Oldalra néz, messze és dacosan, bal kezét szablyája markolatán nyugtatja. Öt évtizedes pályafutása alatt harcolt Napóleon ellen, Nagyvárad, Pétervárad és Buda katonai parancsnoka is volt. Ötven éve töprengett őse sorsán Cézár, hogy milyen kevés választ el valakit attól, hogy hős legyen vagy vesztes. Hrabovszkyt ráadásul teljesen kivetette magából az emlékezet. Miért vonult háttérbe vajon 1848 végén, miért jelentkezett önként az akkor éppen előrenyomuló osztrákoknál? Egész életében katonaként szolgálta a királyt, rá esküdött fel. A király azonban lemondott és a szépapa nem találta a helyes utat. Nem érezte helyesnek, hogy Kossuth tábornoka legyen, az osztrákok viszont megbüntették azért, mert teljesítette a király által kinevezett kormány utasítását. Tíz évet kapott, Alamóc börtönébe dugták, ott halt meg 1852-ben. Amennyiben visszavonul Debrecenbe és megmarad a magyar hadvezetés irányítása alatt, végigharcolhatta volna a dicső, tavaszi csatákat, megostromolhatta volna Buda várát. Lehetett volna aradi vértanú. Taníthatták volna az iskolában: Knezics, Nagysándor, Damjanich, Aulich, Láhner, Hrabovszky… Egy külföldi származású hőssel több lett volna, a leszármazottjait pedig nem bünteti osztályellenségként a hatalom. Persze az is lehet, hogy a szépapa 71 évesen, amikor elkezdődött a ribillió, már nem akarta fenekestül felforgatni a világot. Neki jó volt a Habsburg király alatt élni nemesemberként. Csak hát így két szék között a pad alá esett.
Egy hónap után érezte meg, hogy megváltozott bőrének illata. Szaga lett, hiába mosta lábát, hónalját, nyakát egy ütött-kopott zománcos lavórban, a hideg víz csak részben segített. Ruháit is feleslegesen próbálta suvickolni kézzel. Egy idő után rájött, hogy ingyen is tud szerezni nadrágot, inget és cipőt a Vöröskereszttől, így hamarosan a régieket kidobta, az újakba meg belebújt. Nyár végén megjelent barátjának fia a tanyán. „Mit csinál itt, Cézár bácsi? Maga beköltözött a tanyába?” Akkor már jócskán megnőtt a haja. Elhurcolkodott, a szabad ég alatt vészelte át az éjszakákat, lehetőleg nem a központban, mert ott néha rendőrök felügyelték a rendet. Ahogy hidegre váltott az idő, eszébe jutott hajléktalantársainak elmondása a szállóról. Az első fagyos hajnalt követően kénytelen volt oda bekéredzkedni. Egy nagy szakállú, ritkuló hajú, rocker kinézetű költő fogadta, aki elmondta a szabályokat. „A szállón nincs piálás, sőt ittasan sem fogadunk senkit. Mielőtt bejössz, meg kell fújnod a szondát. Ha bejelez, nem alhatsz itt. Érthető? Napi egy meleg ételt biztosítunk, este 6-kor.” Megmutatta az emeletes ágyakat, a zuhanyzót és a mosókonyhát is. „Híveim, mielőtt megkezdjük a vacsorát, szokás szerint felolvasok nektek egy rövid verset, most egy portugál költőtől.” „Zsolti bácsi, muszáj ezt?” – kérdezte egy széken szinte már fekvő, borostás alak. „Igen, Egyeske, muszáj. Mert nem csak kenyérrel él az ember.” A Főnök feltette olvasószemüvegét, kinyitotta verseskönyvét. Körülnézett, tenor hangja betöltötte az ebédlőt. „Lehet, hogy ez lesz életem utolsó napja. / Felemelt jobbommal köszöntöttem a napot, / de nem azért köszöntöttem, hogy elbúcsúzzak, / csak jeleztem, hogy örülök, hogy még láttam: ennyi az egész.” A felolvasást követően csak Cézár bólogatott, a szálló vezetője kikacsintott rá. „Azért valaki tud olvasni a sorok között”, mondta és megkezdődött a gulyásleves kimérése.
Amikor a kirakatokban megjelentek az első adventi díszek, Cézárnak eszébe jutottak a régi, gyantaillatú karácsonyok. Elhatározta, elutazik Kajdacsra, ahol Kádár apánk alatt járt utoljára anyjával. A templom oldalába falazva újra megnézi Hrabovszky János és testvére sírkövét és a régi kúriát is körbejárja. Hátha megvan még az épület timpanonján a család címere. Nyugdíjasként ingyen buszozhat. A sofőr szúrósan méregeti, amikor felszáll a járműre. Kevesen utaznak, a fűtés akadozik, mindenki fázósan húzza össze magán a kabátját. Sok szántóföld, kevés erdő és néhány falu váltja egymást a félórás úton. A második háborús szobornál száll le, néhányan lézengenek az egyetlen bolt bejárata körül. Szerencséjére nem esik az eső. A helyben mindenkit ismerő virágárus elgondolkodva felejti rajta tekintetét, ahogy a férfi határozott léptekkel elhalad üzlete előtt. A templomtorony előtt egy kivilágított kis betlehemet vesz észre, azonnal megáll előtte. Régen a karácsonyfa alatt mindig gondosan helyezte el azt a fából igényesen kifaragott, festett figurákból álló életképet, amit nagyszüleitől kapott kisiskolás korában. A Vízkereszt utáni fabontásnál pedig eljátszotta újra a bábukkal a Megváltó születését. A falusi betlehemet jóval egyszerűbb módon készítették el, mint az övét, viszont ez jóval nagyobb volt. A figurákat műanyagból öntötték. Odaguggol elé és bámulja a jelenetet. Keresi a teheneket, de csak birkák vannak a pásztorok mellett. A priccsen ülő Mária ájtatosan összeteszi kezét és lehunyja szemét. József a háromkirályokat lesi, kicsit tanácstalanul. A Kisjézus széttárja karjait, szomorúan néz maga elé, egyáltalán nem tűnik csecsemőnek. Cézárnak összefacsarodik a szíve, segíteni akar neki, valami olyat tenni, hogy felvidítsa a gyermeket. A vályú alakú jászolt nekitámasztja az egyik birka hátának. „Na, Jézuska, most megmutatom neked, milyen a gravitáció!” – motyogja maga elé és a kis Megváltót lecsúsztatja az alkalmi csúszdán. A Kisjézus szánkázik lefele, lehuppan a szalmára és közben mintha hálásan nézne Cézárra. A figurát újra és újra leengedi a csatornán. Cézár ráül hátizsákjára, előveszi utolsó, ünnepre tartogatott sörét. Kipattintja a nyitót és eltartott kisujjal elkezdi kortyolni. Talán nem is megy vissza az utolsó járattal.