Péterfala határában Tőzsér Árpáddal

„Mint egy keresztrejtvény, olyan a táj. / Megfejtésként versem írom beleˮ – ezek a sorok járnak az eszemben, ahogy nyár végén, néhány napot eltöltve a keresztszüleimnél, Gömörország „lógó vakbelénˮ, vagyis legdélibb csücskében bandukolok. Dobfenekről haladva egy-két kilométer után a főút eltér balra, a szomszéd falu – Tőzsér Árpád szülőhelye –, a jelenleg körülbelül kétszáz lélekszámú Gömörpéterfala felé, s a kanyarban egy akácfa árnyékában vélhetően meglátom azt a frissen feketére mázolt útszéli keresztet, melynek láttán Tőzsérnek a nevezetes gyalogos hazaútjai során számtalanszor a torkába ugrott a szíve, s melyről azt beszélték, éjszakánként boszorkány, borjú nagyságú fekete kutya őrzi. Szemmel láthatóan gyakran gondozzák, a betonalapra elhelyezett néhány szál virágot tartalmazó vázán kívül még egy aprócska mécses is pislákol előtte. Manapság már minden bizonnyal csak elvétve közlekednek gyalog az emberek Péterfala irányába. A nagy sebességet biztosító, kátyúmentes, újraaszfaltozott úton a különböző gépjárművekkel elsuhanva, gyaníthatóan nemigen tulajdonítanak ilyesfajta misztikus képzettársításokat, de legalábbis nagy jelentőséget annak a keresztnek, ha ugyan felkelti a figyelmüket, s nem csak az ifjú költőkét –  ha ugyan élnek még arrafelé ifjú költők. 

Azon tűnődöm, mit láthatok abból ma is, amit hetvenvalahány éve az ifjú Tőzsér Árpád látott rendszeresen, miközben – ahogy az Egy felkoncolt születésnap nézőterén c. versében írja – „Mint óriási mellkasban, jártam / a szülőföld meleg üregeibenˮ. Vagy amikor az országhatárról kellett elsétálnia hazáig. Feltételezhetően az út mentén a sok vadmurok, kökény, cickafark, mezei katáng és bogáncs már akkor is nőtt, a Falunk templomára c. verset megihletett katolikus templom is a település fölé tornyosult („Áll a Cseres meg Kerekág / közé szúrva, / mint valami felfordított / kocsi rúdjaˮ), mely Tőzsér születése előtt néhány évvel épült közadakozásból, s melynek padjait és a sekrestye bútorzatát az asztalosmester édesapja készítette, és ahogy a körös-körül hullámzó ürgelyukas dombok is ugyanott húzódtak. De a rajtuk lévő vadászlesek, a köztük elterülő hatvanhektáros víztározó (a „vízállónakˮ nevezett egykori mező helyén), vagy a villanypásztor már nem, ahogy a kerítés tartóoszlopára rákötött fekete-fehér tarotkártya, a  feldrótozott szürke keréktárcsa, a műanyagkoszorú-hulladékok a gazban, és a Gortva-patakban úszó rózsaszín, amorf polisztiréndarabok sem. Ha körbenézek, s ebben a tájban Tőzsér lényét, költészetét keresem, vagy legalábbis beleképzelem, az örök körforgás, a múlt és a jelen ellentétének élesen kirajzolódó kontúrjaival megidéződik a Mogorva csillag világa, és a népi vagy a tárgyias lírát éppúgy megtalálom benne, mint a posztmodern vonalat, de még a mágikus realizmus felé való kikacsintást is, s a poétikáját mindvégig olyannyira meghatározó jelenségeket, mint a folyamatos megújulásra való törekvést és a szüntelen változást. Idézhetem Fónod Zoltán szavait is egy Irodalmi Szemlés tanulmányából: „A poeta doctus jellegzetes típusa, aki első költői megnyilvánulása óta kitartó küzdelmet vív önmagával, a korszerűség, a megújulás és a minőségi költészet érdekében. Csak megerősíthetjük, amit egy beszélgetésben vallott, hogy ő az »örök újrakezdő«, mert nem akar lemaradni, nem akar »sereghajtó« lenni a költészet megújítását jelentő mindennapi küzdelemben.ˮ 

A faluba beérve azon tanakodom, vajon hány helységnévtáblát cseréltek azóta, hogy abba a bizonyos régibe már lyukat hajigált a falu gyerekhada. Tovább haladva az ambivalencia fokozódik, Tőzsér egykori lakóhelyén a málló vakolatot az ablakon kiszűrődő technozene rezegteti, nem messze pedig az ivókút fölött lévő faépítmény kerítésén az általam már jól ismert tábla, a ráírt betűk már kissé kopottak, de még kivehető az idézet a falu híres szülöttétől: „Péterfalát megnézd, a világ közepe. Lakói száz évekkel előtte odahagyták templomukat, csak azért, mert úgymond egy aranyalma hullott az égből, s ahol leesett, ott forrás fakadt, s a jámborok mentek az aranyalma után s a forrás köré települtek. Azóta a forrás, azaz, ahogy ők hívják: az Ivókút számukra a világ közepe.ˮ Számtalan alkalommal szemeztem azzal a táblával, amikor jöttünk vízért a szomszéd faluból. Gyermekfejjel nem tudtam, hogy ki ő, hiába mesélt róla édesapám rendszeresen, nem értettem, viszont a jelentőségét átéreztem édesapám gesztikulációja által, s onnantól mindig úgy tértem be Péterfalára, mint Tőzsér Árpád szülőfalujába. 

Manapság az ivókútnál az ittlakóknak egyre nehezebb lehajolniuk a csúszós betonlépcsőkön, hogy forrásvizet töltsenek, egyre lassabban tudják felcipelni a „bandaszkákatˮ, s a fiatalok is egyre kevesebben vannak, akik még segíthetnének nekik. Üzlet és kocsma – sőt Palóckocsma – szerencsére még van, nem úgy, mint sok más helyi településen. Egykor Tőzséréknek is el kellett hagyniuk a falut, hogy megússzák a kitelepítést, manapság a leszakadt régió gazdasági helyzetéből fakadó szűkös lehetőségek miatt „menekülnekˮ el annyian. Mindezek ellenére Péterfala még tartja magát, s méltán büszke lehet példamutató kultúraszervezői jelenére. Az autentikus, új építésű Magyar Közösségi Háznál éppen a Barkó Virtus Napja alkalmából szervezett tizedik Barkósági Parasztolimpiát tartják, ahol a frissen barkóvá avatott fiatalemberek a kezdőceremónia alatt meggyújtott olimpiai láng fényében küzdenek meg egymással csapatban, illetve „Egyéni Tehenˮ és „Egyéni Bikaˮ számokban, a gyerekek szalmabálákon ugrálnak a hangfalakból szóló népzene ritmusára, miközben fő az üstben a palócleves és a szarvaspörkölt, de természetesen a szilvapálinka sem hiányzik az asztalokról, melyek körül szabad helyet már egyet sem találni. Amikor odaérek, a virtuskodó hölgyek éppen sodrófával, serpenyővel és vasvillával próbálnak eltalálni egy földbe szúrt, fából faragott „kakast“, hogy „tudjanak miből levest főzniˮ. Itt is hasonló érzések öntenek el a látvány kapcsán, mint a falu határában, az egységben megbúvó különös kontraszt: valakin egyszerre van divatos sportcipő, „cicanadrágˮ és  nemezsüveg, míg máson japán tetoválás, magyar bajusz és bocskai, s a látottak kapcsán megint csak Tőzsér Árpád idevágó szavai jutnak az eszembe: a hagyományt és a haladást csak együtt tudja elképzelni.

Arra kértek fel, hogy írjam meg ebben az esszében, mit jelent számomra Tőzsér Árpád. Az, hogy miért jelentős, így vagy úgy mindenki tudja, hallomásból vagy tankönyvekből, de hogy mit jelent, mi az, amit jelent, amit jelenteni tud jelenleg is, mondjuk, egy mai fiatal számára, például azok számára, akik ott táncoltak népviseletben a színpadnál, akár Erdélyből, akár Miskolcról,  akár Ajnácskőről vagy Komáromból jöttek, akik Péterfaláról elmennek tanulni a pozsonyi bölcsészkarra, s akik egy lakókocsigyárba járnak át Salgótarjánba tizenkét órás műszakokba heti hat nap. Én a részemről szerencsésnek tartom magamat, hogy még mielőtt megtanultam volna olvasni, s megismertem volna a verseit, kialakult bennem egy személyes kötődés, amit leginkább a róla elmondottak, illetve egykori térbeli közelségének nyomai alakítottak ki. Emlékszem, amikor egyszer vendégségben egy helyi néni büszkén mesélte, hogy szegről-végről rokona, s még levelezett is vele. Mutatta a féltve őrzött elsárgult borítékot, rajta Tőzsér egyik korábbi pozsonyi lakcímével. Manapság már az ehhez hasonló emlékekről nem tudom eldönteni a valóságtartalmukat, mert ő tényleg egy népmesei hős, egy legenda volt a szememben, s  próbálván közelebb kerülni hozzá, biztosan kiszíneztem az eseményeket, hogy aztán később a gyerekkor mitológiai magasságából a versei, a szövegei révén letisztulva konkrétabbá váljon a személye. S ahogy az emlékek, úgy él bennem a Genezis kéksége, vagy az Éjszaka c. vers, mely – kamaszkoromban az Érintéseket lapozgatva – úgy megtetszett, hogy az lett az első vers, melyet önszorgalomból megtanultam fejből. De említhetném azt is, hogy milyen felvillanyozó intellektuális élményt jelentettek a naplói, vagy hogy mennyire motiváltak a Pegazus Alkotópályázat kapcsán a rólam szóló bírálatának szavai. Emlékszem, amikor néhány éve egy antikváriumos weboldalon rábukkantam első kötetére, az 1963-ban megjelent Mogorva csillag dedikált példányára ötszáz forintért, idén, 2025-ben pedig három kötete jelent meg. S az az út, az a távolság, amely ezek között húzódik, Tőzsér Árpád ezt is jelenti. Pécsi Györgyi írja a Quo vadis Domine? – Jegyzetek Tőzsér Árpád költészetéről című, Tiszatájban megjelent tanulmányában: „Költészetének egyetlen problémája (legfőbb problémája) az, hogy mit kezdhet a világgal, s önmagával az ember, aki ráismert arra, hogy a múltjától nem szabadulhat. Durván egyszerűsítve: az ív, amit  bejár, a szülőfölddel való érzéki, tapasztalati azonosság, a kiszakadás, majd az emlékezés általi visszatalálás képletében írható le (…) Borghest parafrazeálva, az emlékezés a valóság legfontosabb lehetőségévé válik.ˮ

„Tőzsér Árpád a csehszlovákiai magyar költészet első klasszikusaˮ, mondta róla Grendel Lajos még a múlt században, s tegyük hozzá: aki ebben a hónapban ünnepli a kilencvenedik születésnapját, s aki mindmáig meghatározó, aktív részese az egyetemes magyar irodalomnak. Isten éltesse!

Megjelent az Opus 2025/5-ös számában