„nincs kezdet, nincs vég, csak folytatás van”
Tőzsér Árpád: Kmpc (Öregkori nyelvöltögetések)

Tőzsér Árpád (1935, Gömörpéterfala) költő, műfordító és irodalomtörténész Kmpc (Öregkori nyelvöltögetések) c. verseskötete 2025-ben látta meg a napvilágot a Kalligram kiadó gondozásában. Az első ránézésre is vonzó, letisztult védőborítón (és keménytáblán) a sárga biztató árnyalatai dominálnak, a címlap Paul Klee, kísérletező modern festő Gespenst eines Genies (Egy zseni szelleme) c. művének felhasználásával készült. Az idén 90. életévét töltő Tőzsér Árpád nyolcvankét oldalon ötvennégy költeményt rendezett négy kötetkompozíciós egységbe. 

Az első verscsoport a Babfa nevet viseli és tíz verset ölel fel, máris a nyitóversben az olvasóra köszön egy fanyar, mégis kedves gyerekkori történet, amely megadja az első szakasz alaphangját. A gyermekkorhoz, emlékekhez és gyerekekhez köthető tematikák a kötet egész első részén átívelnek, jóllehet gyerekversre legfeljebb az egyik hasonlít. A formavilág is legalább annyira színes, mint egy valamire való gyerekkor, egyszer rímel, máskor nem, hol kötött, hol kötetlen vagy inkább szabad. Az alkotó játszik és meghökkent a szavakkal, nevekkel, jelentéstartományokkal. A komédiát, az iróniát és a humort teszi a történelmi és mitológiai alakok, vagy a filozófiai fogalmak játszótársává és ezek szemmel láthatóan nem vesznek össze egymással. Amennyiben az olvasó is hajlandó becsatlakozni, elkezdődhet egy remek mulatság. Az első részt követően már gyanítható, hogy Tőzsér Árpád kötete idős kora ellenére sem feltétlen a számadásról vagy a létezésről és annak evilági lezárásáról szól. Persze természetesen ezekről is, de másképp – ne rohanjunk ennyire előre! A Kmpc mint kötetcím is ad egy alaphangot, mégsem volna túlságosan stílszerű választás az említett súlyos témák komolyanvétele elé. A kampec szót viszonylag egyszerű belőle kirakni, talán tudatos kognitív folyamat híján is megy mindenkinek, automatikusan bekapcsol a természetes intelligencia az agyunkban, viszont több fényt is kap az értelme, nem mellesleg azért, mert a kötetcímadó vers nyitja a sort az Ernestus úrnak keresztelt második verscsokorban. 

Ernst Jandl (1925. augusztus 1. – 2000. június 9.) osztrák költő és író volt. Hangutánzó, csupa kisbetűs, magánhangzókat elhagyó kísérleti költészetét kortársai kulturális provokációként értékelték, pályafutása végére mégis az egyik legjelentősebb költővé vált az egész német nyelvterületen. A kötet tizenöt verset felvonultató második szakaszát talán készakarva sem lehetne jobban a kísérletező kedvű kortárshoz kapcsolni. A nyitó darabban máris megjelenik a neve, illetve a kmpc keletkezéstörténetére is fény derül egy lábjegyzet segítségével. Találunk ebben a részben olyan verset, melynek megfejtése a magánhangzók elhagyása miatt egészen komoly agytornáztatást igényel vagy a magyar nyelv szemérmességéről szóló költeményt. Ernst Jandl különféle módokon jelenik meg, kapunk átiratot, teljes neve vagy annak kezdőbetűi bukkannak fel a címekben, szövegekben, ajánlásban vagy esetleg Ernestusként – gondolhatná ez utóbbit, aki a Kmpc c. költeményt olvasva nem figyelt jól. Hiszen nem csak a cím mibenléte kerül kibontásra, hanem az is, hogy a verselő névrokona is az osztrák költőnek: „Ha Jandl Ernő élne, ő s én druszák volnánk: / tarkabarka sorsom két nevet osztott rám.” A határvonal Ernst és Ernestus közt már itt kezd zavarossá válni, hiszen az osztrák költő neve is megjelenik magyarul, Ernő formában, az Ernő is Ernestusként, hangzásban és alakban az Ernsthez közelítve. A szöveg szintjén is közvetlenül megjelenik a hasonlóság: „Immár Jandl Ernőre hajaz némely versem, / ifjan Árpád, vénen én is Ernő lettem”. Első olvasásra tehát könnyen összemosódhat, ki az Ernst és ki az Ernestus, de ez valójában talán szándékos is, hiszen nincs nagyobb jelentősége, kit képzel az olvasó a lírai én helyébe. Utólag persze felfejthető. Végső soron az intertextualitás összetett és ékes példáját tárja elénk a tárgyalt kompozíciós egység, sőt, azon is túl mutat… 

Diplópia cím alatt rendezte alegységbe a költő a harmadik szakasz tizenkét versét. A kettőslátás fogalma nem csupán a versben és a szerkezeti alegységben jelenik meg, de áttételesen a borítóról is ránk kacsint. Az ide sorolt költemények laza és finom szálakon kötődnek a címadó darabban feldobott fogalomkörhöz, kettőt látni már-már olyan, mint egyszerre két helyen lenni ugyanabban az időben. A versek egyre elvontabbá válnak, önmaguk halálosan komolyanvételét továbbra is mellőzve, mégsem vehetjük őket félvállról. Párhuzamok és ellentétek sokasága vonul fel sűrített módon, a valós és a virtuális, a lét és a nemlét, a helyes és az emberi ütköznek egymással, vagy állnak párba vad táncot lejtve a jellemzően szabad verssorok közt, olyannyira, hogy sokszor követni is nehéz. Nem csoda hát, ha időnként az olvasó is úgy érzi, egyszerre kettőt vagy még többet lát. 

A kötet a Fehérlepény-halak tejlevesben c. szakasz tizenhét versével zárul és a záróversnek is azonos a címe. Visszaköszönnek a korábban felvázolt motívumok, felvetett problémák és gondolatok, éppen annyi újdonsággal, hogy méltó lezárása legyen az első ránézésre rövidke, sűrűségét tekintve mégis egy univerzumot magába foglaló könyvnek. „nincs kezdet, nincs vég, csak folytatás van”–  írja Tőzsér Árpád a költő és a vers dolga kapcsán. Talán ebből a perspektívából kapjuk a legtisztább képet, és a legszélesebb horizontot befogva innen tekinthetünk a Kmpc c. kötetre. Hiszen, ha nincs kezdet és nincs vég, az embernek a 90. életév tájékán sem kell velük foglalkoznia. Persze, a formál logika ellentmondás elve most félre vinne, hiszen kezdet és vég egyszerre van és nincs ebben a kötetben és azon túl. A hangsúly mégis a folytatásra tevődik. Hasonló következtetésre jut a könyv fülszövegének szerzője is: „A versek beszélője mintha már valahol túl, kívül volna az evilági időn: egyfajta meta-értelmi mezőből nézi saját és mások életét, saját és mások eszméit, életvitelét, verselését. Onnan, ahonnan már a tragédia is mulattató komédiának látszik.” És aki képes ilyen szférába helyezni tudata perspektíváját, nem üres frázisokat puffogtat, amikor a kezdetről és a végről nyilatkozik. 

A kötet záródarabja meg tudott lepni, az azt megelőző ötvenhárom vers sokszínűsége ellenére sem számítottam rá. A vers és a tudományos-fantasztikus novella határán táncoló alkotás meghökkentő, mértéktartó és hangsúlyos lezárás egy olyan korban kiadott kötetben, ahol a mesterséges intelligencia tematikája slágertémává vált és már a csapból is folyik. 

Ne kerteljünk, az Öregkori nyelvöltögetések komoly kihívást támaszt az olvasója elé. Tömény és sűrű, a lexikonok vagy értelmező szótárak korában talán még több elhivatottságot és természetes intelligenciát igényelt volna, de akkoriban talán bővebben is akadt ezekből, mint ma, az internet és a mesterséges intelligencia korában. Bizonyos darabok könnyebben adják magukat, nagyobb teret kínálnak az azonosulásra és kapcsolódásra, hiszen ilyen vagy olyan gyerekkort a legtöbb versolvasó azért megélt. Más alkotásokkal birkózni kell vagy kirakósként felépíteni magunkban azt, amit a költő ugyan felépített, de nem vezet végig rajta kézen fogva. Ehhez a kötethez türelem kell, érdeklődés és hajlandóság arra, hogy megpróbálkozzunk belépni abba a „meta-értelmi mezőbe”, ahol megalkották. Ha ezek adottak, jó szívvel ajánlom a nyájas olvasóknak Tőzsér Árpád Kmpc c. kötetét! 

Megjelent az Opus 2025/5-ös számában