Jókai Mór lagúnavárosa

Ha életünkben legalább egyszer eljutunk az itáliai Velencébe, bátran átadhatjuk magunkat a labirintusban való tévelygés boldogságának. A szűk sikátorok között Szerb Antal regényhőse is úgy érezte, hazaérkezett. A Canale Crandét a világ legszebb főutcájának tartották, s az még ma is. A farsangi karnevál évente visszatér a lagúnák városába, s a víg turisták álarcot viselnek, annak emlékére, hogy hajdanán a pestis ellen is jó volt, valamint e maszkok szépen fedezték el a bujálkodók vonásait. Az egybegyűjtött, – kevésbé szépítve – összelopott kultúrkincsek nem csupán a nászutasokat ejtik itt ámulatba. Bárhogyan nevezték Velencét: Tengerek Királynőjének, vízi városnak vagy tóvárosnak, az írástudóink és művészeink java eljutott e kacskaringó riókhoz Erdélyi Jánostól Trefort Ágostonon át Babits Mihályig és Vas Istvánig. A város első magyar szerelmese Páter Kiss István volt, s olvasom Szigethy Gábor könyvében, hogy a derék ferences barát csöndes óráiban még a Tisza partján is hallotta „a velencei gályák diadalmas zajongását”…

Jókai Mór kortársai közül került ki az a talpraesett hazánkfia, Gyujtó Károly, aki 1849-ben parancsnoka lett a híres Arzenálnak. Jókai Mór fantáziáját egész életében foglalkoztatta Velence városa, s úgy járt vele – milyen jellemző ez a nagy mesemondó géniuszára! –, mint az Al-Dunával, hogy még nem is járt arra, mégis hű és szép leírását tudta adni. Évente a dózse aranygyűrűt hajít az Adriába a város nevében, s Jókai Mór szintén eljegyezte magát ezzel a várossal, akár Nagy Bellával, amikor öreg, de nem vén emberként végül Velencébe is megérkezett.

Magam 1989-ben szálltam le először a Padovából induló vonatról, amely a Santa Lucia pályaudvarra, ama végállomásra vitt. Elsétáltam a vaporettó első, közeli megállójához, hogy végig ámulhassam az S alakú úton, merre járt Byron és mind, akit rabul ejtett ez a város, amelyről még irodalomtörténész tanáromnak is csak költőien szabadott írnia: „És jön a víz. Hullámsírba temeti a várost. Engedtessék meg a köveknek, hogy sorsukról maguk ítélkezzenek. Velence készül a halálra: tengerből varrja szemfödőjét.” Szigethy Gábor Utazás Velencébe című könyve sokadszorra értette meg velem azt, hogy 

VELENCE = KÖLTÉSZET.

A prózaíró klasszikusunk, a költő Jókai Mór ugyanúgy minden sejtésemet sorról sorra igazolja: 

VELENCE = KÖLTÉSZET.

Az egyik emlékezetes Velencés olvasmányélményem éppen az volt Jókaitól, hogy a víziváros létrejöttét egyszerre írta le születésnek és teremtésnek.

 Hol találkoztam ezzel a kettősséggel? Mi az, ami születik és teremtődik is, mint VELENCE? Bizony: semmi más, mint a KÖLTÉSZET. Legalábbis Jókai Velencéről, Weöres Sándor a költészetről ekként beszélt.

Velence születése az Útleírásokban Jókainál:

A világ minden nemzetének mythológiája nőnek személyesíté a földet,
férfinak a tengert: a velencei még a hitregét is megfordította,
azt mondta a tengernek: én vagyok a férfi!
Eljegyezte őt menyasszonyának. Itt van a kettő csodagyermeke:
a tengertől született város.

Velence teremtése az Útleírásokban Jókainál:

Az egész alkotáson a nagyság és a báj találkozik össze, e kettő segített azt létrehozni…

Az ’alkotás’ névszó és a ’létrehozni’ infinitivus a teremtésre, nem pedig a születésre utal. Budán az Alkotás utca Joseph Haydn Teremtés című oratóriumának magyarországi bemutatója emlékére neveztetett el. 

  Az anya szül, a Jóisten teremt. Weöres Sándor doktori dolgozatában a különbséget így jellemezte: „Mondják, minden művész-tevékenység teremtés; és hallottam azt is, hogy anyaság… Teremtőnek látszhatik a művész, hiszen olyat létesít, mely előbb nem volt, és isteni önkényességgel alakítja saját külön világát; és mégsem teremtő, mert csak a rendelkezésére álló tárgyi és szellemi elemek felhasználásával készülhet a műve, a semmiből nem alakíthat. De hasonlatos az anyához is… A művész, ki az alaktalant formássá építi tudatos akarattal, szinte „teremtő”, ha akaratlanul, álmában is alkot, mint néha Schumann, olyankor szinte szülő…” (Weöres Sándor: A vers születése.)

A teremtett és született Velence tehát maga a költészet. Milyen érdekes, hogy Jókai előtt és után a magyar költők hívórímként használták s használják ma is e város nevét. Jókai Mór kedves szava volt az egyik válaszrím, a ’szelence’. Titokzatos, sőt végzetes feminin tárgy ez! Kicsinyke, de tele van emlékkel és méreggel is. Akár Velence. Az arany ember című Jókai-regényben Athalie-nek van egy ilyen titokzatos kincse a visszaküldött jegygyűrű mellett. „A szelencében mindenféle méreg van, amit egy külhoni útján vásárolt még.”

Íme, Rimay János rímbokra:

Mert az te szerelmed engem úgy környül vett, mint pézsmát ó szelence,
Az én szívem kivel szintén úgy hevült el mint tűz miatt kemence,
Mert te szépségedbe szívem úgy merült be, mint Tengerben Velence.

Kosztolányi Dezsőé:

Te régi századok lelence.
Azúr, aranyló, mély medence.
Gyémántokkal rakott szelence.
Ha nem leszek, mondd, elfeledsz-e,
Velence?

Jékely Zoltáné:

Velence, Velence,
tengerek lelence,
emléked szívemben
gyönyörű szelence.

És az enyém azon a vidéken, amerre Jókai járt Füred partjaitól – Kisfaludy Sándor nyomában – Sümegig:

Neve is, véletlen szerencse,
adoniszi sor: KÁLI MEDENCE.
Körben bazalthegyek – hűlt kemencék,
nézik mint melencét.
Majd rákattan éjente
a sötét, akárha szelence.
Akkor is ő nékem a szépség persze.
Miképpen másnak Velence.

Milyen érdekes, hogy Jókai előtt és után a magyar írástudók éppúgy csak röpke időt tölthettek el Velencében, akár hőse, Jenőy Kálmán. Az És mégis mozog a föld című regényében sem csupán intermezzo az a fejezet, amelynek színhelye az észak-olaszországi víziváros. Vas István tűnődött azon, hogy ki mennyit időzhetett a Szent Márk téren?

Berzsenyi, Arany, József Attila
Ezen a téren nem ültek soha.
Hát Zrínyi, Babits? Gondolom, alig
Időzhettek itt három-négy napig.
Négy esténél több nekem se jutott
E teraszokon inni vermutot…
Vad évek után, vad évek előtt
Szívni a lágy éjt, a lágy levegőt,
Mint szivacs, melyet a Lidón vetett
Elém a tenger, szívja a vizet.
Majd szikkadtan, halálos-szárazon
Ere a térre s éjre szomjazom.

Szigethy Gábor tanár úr fentebb idézett Velence-könyvében szintén az áll, hogy mennyire szűkre szabott az ámulat ideje: 

„Venetiában. Itt három napot töltöttem…” (Páter Kiss István) 

Jókai Mór regényének fejezetében megint csak ezt olvasom: Jenőy Kálmán imádott Decséry grófnője nyomába eredve nem találja Velencében szerelmét, mert a hölgy már elhagyta azt fogadót, amelyben mindössze két nappal előtte szállt meg. Jenőy Kálmánnak ezek szerint még ennyi, három-négy velencei este sem jutott:

Utazni!
Olaszországba utazni!
Szeretője után utazni!
Fiatal szívvel utazni!
Lehet ennél boldogabb út a földön?

Kálmán a lehető legegyenesebb utat választotta ki magának. Postakocsival Triesztig, onnan vitorláshajóval Velencéig, onnan ismét a postával Génuáig. Egész odáig meg nem pihent, még csak a dogék városának csábító nevezetességeit megnézni sem.

S mégis! Miért nem intermezzo csupán az Ahol a citromfa virít című regény-fejezettel kezdődő itáliai kitérő? Kálmán innen és itt döbben rá, akár Széchenyi István Göröghonban, hogy a földi szerelmeken túl léteznek eszmények, köztük a hazáé:

„… vannak az életnek magasabb csillagzatai, amik jobban melegítenek, mint egy halvány fényű madonnaarc!” (Jókai Mór)

„…Emlékezetemben elevenen él a csesmei csatorna. A Balatont juttatja eszembe. A Mimas (a Bos Dag, a félsziget északi részén lévő 1200 méter magas hegy) Badacsonyra hasonlít, csak sokkal hatalmasabb, és mintha különböző színekben pompázna. Szegény kis hazám, nem vagy szép – gondoltam. Még nem ismerlek egészen, de majd bejárlak – mert szeretlek.” (Széchenyi István, Hiosz, 1818.)

Jenőy egy egész inasévet kap – nagyanyja támogatásával – a sorstól, hogy Itáliában igazi művész legyen. Látni tanul, hogy minden kincsről, látványról, magáról a talján népről a haza jusson már csak eszébe. Jókai mondata úgy hömpölyög, mint a zsoltár, mint ahogy egy modern Füst Milán-költemény fog majd hullámolni:

A velencei nyelv nélküli oroszlán azt mondta neki, hogy ő a vallomást nem tévő szövetkezettek ős emléke, a Colosseum boltíve, a hozzá támaszkodó rongyos faquinnal; a hamvak alól kiásott Pompeji halott palotái, a kitörő Vezúv tűzharagja, a tengerbe elmerült s onnan újra kiemelkedett Serapis temploma – másnak egy gyönyörködtető látvány: őneki beszélő titok.

Egyetemes gondolatok ezek szíve szelencéjébe zárva. Kálmán világfi, sikeres művész lehetne Rómában és Velencében is. Nem lesz, mert – folytatva a mondatot a rákövetkezővel – föl-földobott kőként hullt vissza hazájába: „A nemes arcú nép másnak csak festői minta, de neki nemcsak modell, hanem prototyp. S a szép föld, narancsligeteivel, üde rizsföldeivel, szőlővenyige girlandokkal szegélyezett utaival, ciprus környezte villáival, csodagrottáival, szentjánoskenyér-fáival: másnak csak szép táj, de neki panaszkodó haza.”  

A panaszkodó haza az otthonit juttatja eszébe.
Ott a Balaton ciprusa a jegenye.
Ott szentjánoskenyér fája a leginkább tövises gledícsia.
A dunántúli szőlősorokkal eleven, szelíd dombvidékre sohse mondanám azt, hogy Toscana. 

Kálmán megérti, hogy nem Velencében kell festőnek lenni (Jókai Mór valóban az akart pápai kisdiák korában!), hanem otthon, Magyarhonban költőnek, írónak! Ezzel a méreggel kell élnie – de otthon! A Jókai-regény Jenőy Kálmánja és Szerb Antal Utas és holdvilágának Mihálya egyként elmondhatta a nagy mesemondónk szavaival: 

„Idejött mint ifjú, visszatért mint férfi.” 

Ha nem jutnak el Velencébe, ezen a metamorfózison aligha estek volna át.

Jókai Mór 1848. március 15.-én nem ment vissza abba a bérelt lakásba, ahol barátjával, Petőfivel lakott. Azon a tüneményes napon nem csupán az ország, de a saját élete is fordulatot vett. A nap végén Laborvalfy Róza Hatvani utcai lakásában találta magát, Petőfi pedig Júliával maradhatott, így, kettesben. (Pontosan kilenc hónap múlva megszületett Zoltánka.) Petőfi a hír hallatára, hogy 23 éves barátja, akit Marcinak becézett, feleségül is veszi a nálánál nyolc esztendővel idősebb tragikát, véglegesen összeveszett Jókaival. 

Petőfi Sándor nászútja Koltóra vezetett, ám Jókaié sem Velencébe vitt. Milyen szépen írta le Színi Gyula, hogyan igyekezett a házaspár Debrecen felé a kormánnyal együtt Szolnok irányába: „Jókai és Laborfalvy Róza is a menekülőkkel tartanak. Ez az ő igazi nászútjuk. Szilveszteri időben rohanni havas országutakon, ismeretlen városok felé, fészerben hálni, szalonnát és kenyeret vacsorázni, meg nem állni soha, örökké rettegésben élni, útközben égő falvakat látni!” 

Jókai így mesélte el Az én életem regényében: „Az volt aztán a nászutazás! Bizony nem a szép Itálián keresztül, gyorsvonaton, nyugodalmas waggon-litsen… – hanem farkasordító hidegben… – míg napok múlva eljutottunk nászutazásunk kitűzött céljához, Rómához. Igenis, a „kálvinista Rómához”, Debrecenhez.” 

Velence helyett Debrecen, béke helyett háború: fegyverek közt hallgatnak a múzsák, s ha nincs költészet, hogyan is lehetne Velence? Pedig majd lesz a vad évek után. Mert Jókai és regénye, az Egy az Isten című szerint „Gyönyörű is Olaszország! Az ember elvesztette a paradicsomot, s akkor azt mondta az Istennek: ’Már most csináljunk ketten együtt egy másodikat!’ S csinálták Olaszországot.” Teremtették, szülték.

Laborfalvy Róza halála után Jókait unokája, a harmadik Róza viszi el majd Itáliába – vigasztalódjék, feledjen Szicíliában. 

A Mégis mozog a föld 1872-ben látott napvilágot. Öt esztendő múlva Jókai Mór A névtelen vár című regényében már a Fertő tó partjára álmodja Velencét, a honi lápvidékre. Velence a nyugati országrészben, netalán a magyar fővárosban? Igen. Veneto tartományának képzete mint hazai sziget a szárazföldön, úgy bontakozott ki Jókai számára. 

Jókai Mór az első és a második házassága között lányánál és annak férjénél, a festőművész Feszty Árpádnál lakott. Nota bene: Feszty 1878-ban a lagúnák jeles piktora már, neves veduta-festő lett, aki beleszerelmesedett a vízivárosba. Feszty Árpád a honfoglaló magyarok között láttatta híres körképén Jókait a vezérlő fejedelem előtt hódoló pap alakjában.  Ám tűnődésem tárgya miatt ennél is fontosabb adat, hogy 1890-ben a festőművész és apósa közösen vásároltak telket a főváros Bajza utcájában. (A volt Stáció utcában.) A 39-es szám alatt épült meg Feszty Árpád tervei alapján a ház, mégpedig a velencei villák mintájára. A festő még néhány ajtó- és ablakkilincset, sőt két oroszlánfigurát is magával hozott Velencéből. Itt, a Bajza utca 39-ben, az emeleten lett Jókai lakása, s kedvére alkothatott a Nagy Bellával kötött házasságáig. (Amikor csak akart, visszavonulhatott a társaságtól, mivel Feszty Árpád és Jókai Róza a földszinten az első igazi magyar művészszalon ajtaját tárták ki a látogatók előtt.) Laborfalvy Róza lánya, unokája számára döbbenetes, sőt egyenesen megbocsáthatatlan cselekedete volt Jókai Mórnak, hogy idős korában újra nősült. Ami a nálánál nyolc esztendővel idősebb Rózával annak idején nem, az a nálánál ötven esztendővel fiatalabb színésznővel, Nagy Bellával 1899-ben mégis sikerült. Itáliába mentek nászútra hat hétre. Csak októberben tértek haza. A botrány sokkalta nagyobb lett, mint az első házasságkötés alkalmából. Jókai Mór a feleségét választotta, e házasság számára realitás volt, a világ ítéletével nem törődött, elviselte, mint annyi mást gyermekkori félelmeitől egészen az üldözöttségéig. Színi Gyula Jókai-életrajzában a következő olvasható: „Nyáron a Svábhegy vagy Balatonfüred, télen az Adria vagy a Riviera, az édes Olaszország a tanyája. Sok napsugár, sok természeti szépség és lehetőleg kevés ember: erre rendezkedik be.” 

Prózája színtiszta, igazi költészet, s kedvére dolgozik is Bella mellett. 1904-ben már három hónapra utaznak el Nizzába. A tengerparti sétányon fotografálják szépséges nők társaságában Jókait. Látta Velencét. Szégyen, hogy nem tudom megmondani, hogy hányszor és mennyit időzött ott, a vízivárosban? Utolsó utazása végén Fiuméban öt napon át vesztegelt a vonatuk – vasutassztrájk miatt –, s a szeles áprilisban meghűlt. Itthon tüdőgyulladás végzett vele. Pirulok azért is, hogy bizonyára számos helyen ábrázolja vagy említi még Velencét. Jókai Mór ama száz könyvéből, ha lehet, ne maradjon olvasatlan egy sem. Ebben biztos vagyok. Valami végszót mégis mondanom kell a 200 éves író és lagúnaváros kapcsolatáról. Azt hiszem, megvan. A Petőfi Irodalmi Múzeum a relikviák között őriz egy széket a Jókai-hagyatékból:

„ Lt. sz.: R. 62. 402. 1.

Egyenes vonalú, karfa nélküli szék, támláján két téglalap alakú faragás. Feketére pácolt. Ülőlapja peremét keskenyebb, elöl a két első láb közötti díszt a támlához hasonló téglalap alakú faragás díszíti. A Petőfi Társaság törzsanyagából, régi lt. sz: 9027. A három, egymáshoz hasonló széket Jókai és Nagy Bella Velencében vásárolta.” 

Megjelent az Opus 2025/5-ös számában