Palócföldi mesemondók

Bevezetésként

A palócság felfedezésével indult meg a magyar néprajzi tájak és csoportok kutatása a 19. század elején. Ipolyi Arnold az elsők között, már a 19. század első felében gyűjtőhálózatot szervezet a népmesegyűjtésre, és a század közepétől számos palóc népköltési gyűjtemény látott napvilágot. Kovács Ágnes a Népmesegyűjtés (1956) című tanulmányában mégis jogosan írhatta, hogy „Nógrád megye a népmesegyűjtés szempontjából hosszú ideig úgyszólván fehér foltnak számított”, akkori számvetése csupán 16 Nógrád megyei publikált meseszövegről tud. A nógrádi meseanyag gazdagságát elsősorban és mindenekelőtt Dobos Ilona érsekvadkerti gyűjtései érzékeltették – állapította meg Kovács Ágnes 1980-ban, a Nógrádsipek tanulmánykötetben megjelent tanulmányában. 

A palóc régióból a mai napig négy falu teljes népmeseanyagáról született gyűjtés és publikáció. Berze Nagy János szülőfaluja, Besenyőtelek, Kovács Ágnes Nógrádsipek, Villányi Péter pedig Zabar és Galgamácsa népmesekincsét és –ismeretét mutatta be.

Mesemondók és forrásaik

Palóc területről, sajnos – a Berki János cigány embert és a herencsényi mesemondót, Szandai Terézt bemutató kötetet nem számítva – nem készültek még egyetlen mesemondó teljes repertoárját közreadó gyűjtemények. 

A múlt században született művek mesemondóiról, adatok hiányában, semmit sem tudunk. 

Berze Nagy János mesemondóit már ismerjük. Berze Nagy feljegyzései alapján Dömötör Sándor kísérelte meg életrajzi adataik és egykori mesemondásuk körülményeinek rekonstruálását.

Berze Nagy 29 mesemondótól gyűjtött. Közülük: férfi: 19, paraszt: 27, legény, leány: 9, nő: 10, értelmiségi: 1, ember, asszony: 12, cigány: 1, öregember: 8.

Az 1945 után publikált gyűjtések már pontos adatokat közölnek a mesemondókról. Itt most két gyűjtés – nógrádsipeki és zabari – mesemondóiról szólunk. 

A nógrádsipeki gyűjtés teljes anyaga még nincs publikálva. A megjelent kötetben hét mesemondó szerepel: négy férfi és három nő. Mindannyian öregemberek.

Villányi Péter zabari gyűjteményében ugyancsak hét adatközlőt említ, nemi megoszlásuk és életkoruk azonos a nógrádsipekiékkel.

A mesemondók vallási hovatartozásáról nem tudunk orientáló adatokat közölni a feljegyzések hiányos volta miatt. Berze Nagy adatközlőit áttekintve valószínűsíthetjük, hogy a katolikusok között több volt az írás-olvasás tudatlan a századfordulón, mint a reformátusok között. 

Az adatokból nyilvánvaló, hogy a jó mesemondók 50-100 mesét is tudnak. Egyesek saját repertoárjukat 200 mesénél is többre tartották.

A vizsgált kötetek anyagát áttekintve látszik, hogy minden faluban, úgy a századfordulón, mint napjainkban, élt egy-egy kiemelkedő képességű mesemondó (Gyűrő Klári Besenyőteleken, Csizmadia István, Várkuti Antal, Balás József Nógrádsipeken, Földi Istvánné, Bozó Ágoston Zabaron, Szandai Teréz Herencsényben).

A mesemondók repertoárjára jellemző, hogy döntően tündérmeséket és tréfás meséket tartalmaznak. Egy-egy kivételesen jó és nagy repertoárú mesemondó anyagában találjuk csak meg valamennyi népmesei műfajt.

A legjobb mesemondókat a megnyerő egyéniség, az érdeklődés felkeltésének és megtartásának képessége, a mese aprólékos, gondos kidolgozása és hosszas, részletező elmondása jellemzi. Az adatközlők szinte kivétel nélkül palóc nyelvjárásban adják elő meséiket.

Dobos Ilona érsekvadkerti gyűjtése az 1960-as években

Dobos Ilona érsekvadkerti mesemondója, Ordódy József (Alsósztregova, 1880–Érsekvadkert, 1966) elszegényedett, paraszti sorban élő nemes családból származott. A nyolcvanadik évén túl járó mesemondó igen terjedelmes, sokszor szószátyáran részletező variánsokat adott elő. Anyaga a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárban található, részben megjelent az 1981-es Gyémántkígyó kötetben.

Dobos Ilona kötete két mesemondó, Ordódy József volt uradalmi cseléd és Kovács Károly Fejér megyei muzsikus cigány meséit tartalmazza. Ordódytól két alkalommal, 1961–62-ben és 1965-ben gyűjtött Érsekvadkerten. Ordódy történetei nem fedik teljes egészében a mesékről kialakult elképzeléseinket: az ókori egyiptomi motívumoktól a biblikus elemeken keresztül, a kereszténységig terjedő hiedelmek, mondák részletei éppúgy megtalálhatók meséiben, mint a mindennapi élet, a mesemondó környezetének világa.

Ordódy József  elszegényedett sorban élő nemesi családból származott, de apja és anyja már „úrdolgára” jártak, hol itt, hol ott szolgáltak. Ordódy csak három elemit végzett, olvasni tudott, írni nehézkesen. „Olyan kilenc-tíz éves voltam és akkor, ott volt minálunk egy öreg gulyás Csesztvén… Szerettem a meséit hallgatni… minden este ott voltam vacsora után, ő mesélt, én hallgattam. Ettől tanultam mindent” – vallotta Dobos Ilonának a mesemondó, aki egész életében, ha cselédeskedett, ha segédmunkásként dolgozott, meséivel szórakoztatta társait. „Annyi mesét tudott, hogy vége nem volt soha… Volt olyan meséje – így az Erős János is –, amelyet három napig mesélt folytatásokban” – mondták róla hallgatói.

Ordódytól nyolc mese és négy hiedelemtörténet olvasható a Gyémántkígyó kötetben. Az élőszóban hallható mesék abban térnek el az ún. könyvmeséktől, hogy a hagyományos paraszti környezetben nem gyermekekhez szólnak. Ordódy a többnyire a vele együtt dolgozó aratóknak, munkásoknak mesélt.

Ordódy magas, nagy erejű férfi volt. Jellemző, hogy meséiben akadályokat nem ismerő szegénylegények egyfajta karriertörténetet futnak be. Meséiből jól látszik, hogy az elbeszélő egyénisége, személyisége, saját sorsa hogyan befolyásolja a mese szerkezetét, menetét, sajátos fordulatait.

A tündérmesékben és hiedelemtörténetekben gyakran szerepelnek ugyanazok a szörnyetegek, természetfeletti lények, de rendszerint csupán megnevezésük azonos, szerepük, funkciójuk azonban egészen eltérő. Ilyen a sárkány; a néphitben legfontosabb cselekedete, hogy vihart támaszt, a mesében pedig a tűzokádó hétfejű sárkány fogságából kell kiszabadítani a királykisasszonyt. A boszorkány az élő néphitben megront, szemmel ver, a faluban él, mindenki ismeri, de nem téveszthető össze a mesebeli boszorkánnyal, akinek orra sokszor a földet veri, fiai sárkányok és a hősnek akadályokat gördít útjába. Közös szereplő a táltos paripa is. A táltos a nép hiedelemvilágában „tudós” ember, jövendöl, megtalálja az elrejtett kincset, vihart támaszt — néphitkutatóink szerint a sámánok utóda. A mesei táltos azonban nem ember, hanem ló. Csikó korában a leghitványabb, szemétdombon heverő gebe. A hős gondozásában — aki parazsat ad neki abrak helyett — izmos, szélsebesen vágtató paripává válik, segíti a hőst harcában. Ezek a hősök azt példázzák, hogy a mesebeli csodát valahol és valamikor igaznak tartották, hittek benne — a néphit része volt —, tehát a mesék a messzi múltba nyúlnak vissza. A természeti népek mitikus elbeszéléseiben pl. ma is leggyakoribb téma az ember állattá változása; a magyar népmesékben elátkozva, állat alakjában élnek a hősök, amíg valaki meg nem váltja őket, vagy a hős állatnak a fia (Juhászi Péter — birkának a fia). Ezek a mesék a totemizmus — az állattól való származás — emlékét őrzik. Vannak a mesében olyan stabil formai jegyek, amelyeket minden mesemondó kötelezőnek tart, ilyen a mesekezdet és a mesevég. Ordódy meséiben is a jól ismert formulákkal találkozunk: „Hol volt, hol nem volt”, és a „… még ma is élnek, ha meg nem haltak”. Kivételt csak egy mese képez, a Dongó és Mohácsi, ahol a mesemondó tréfálkozva szól hallgatóihoz a hosszú kezdő formulában („… Az ótestamentumból elmaradt egy bába, kinek rosszféreg esett a lyukába; aki ezt a mesét nem hiszi, az bújjon az odvába!”). 

Dobos Ilona Gyémántkígyó című gyűjteménye nemcsak azért jelentős, mert megismertet bennünket két mesemondó mesekincsével, hanem azért is, mert ezek a mesék a magyar parasztság folklórjának legarchaikusabb rétegét képezik.

A Dobos Ilona gyűjtése előtt megjelent palóc népmesegyűjteményekben 267 típusból 22 volt, amely háromszor vagy annál többször fordult elő. 

A táblázatból összevethetők Ordódy meséi és a leggyakoribb palóc népmesék.

AaTh Ordódy Leggyakoribb palóc népmesék

A statisztikai vizsgálatok és a meseszövegek áttekintése alapján – a források elemzése után – ismét megerősíthetjük Voigt Vilmos véleményét, miszerint a palóc mesék fő jellemvonása az irodalmi eredetű anyag többszöri, népies átdolgozása, érzelmes jellegű továbbformálása, egyszerűsítése volna.

Külön érdekesség, hogy Voigt ugyancsak a Nemtudomka (AaTh 314, 532) mesetípust emelte ki első helyen, mint jellegzetesen palóc mesét. Ezt a statisztikai vizsgálat egyértelműen igazolta.

Egy összevethető anyag: Pál István meséi

Ordódy József meserepertoárját össze tudjuk vetni a nógrádi magyarság, illetve a palóc dialektusterület nagyszámú mesegyűjteményeinek anyagával. Témánk szempontjából kiemelkedő jelentőségű Agócs Gergely 2017-ben megjelent könyve Pál István tereskei pásztorember mesekincséről. Ordódy személyes ismeretségben állt Pál István családjával. Idős Pál Istvánnal pedig egyazon nemzedékhez tartozott, s a pásztorságon keresztül vele kollegiális kapcsolatokat is ápolt. Az Ordódynál negyven évvel fiatalabb, 1919-ben született Pál István is személyesen ismerte a mesemondót, és akár hallhatta is mesemondás közben. 

Egy ilyen összevetés során első látásra szembetűnő, hogy Ordódy és Pál István mesei repertoárja, mesélői stílusa, előadói habitusa nagymértékben különbözik egymástól. Ez arra mutat rá, hogy a népmesék területén sem a táji csoportok, sem a foglalkozásbeli, azaz társadalmi kötelékek nem határozzák meg magának a repertoárnak a tartalmát, sem a stiláris kereteket. A szövegek formálásának, a narráció stílusának, a történetfűzés fordulatainak, a mesei nyelvezet alakításának, a gesztusok alkalmazásának elemeit sokkal inkább az előadó egyéni habitusa, lelkialkatának sajátosságai, vagy éppen pillanatnyi lélektani diszpozíciója határozzák meg.

Két mese van, ami Ordódy és Pál István repertoárjában egyaránt szerepel: Fehérlófia (AaTh 301) és A fiú, aki érti a madarak nyelvét / Az állatok nyelvén beszélő juhász (AaTh 520). A Fehérlófia a leggyakoribb palóc népmesék közé tartozik. Pál István mesei repertoárjában szerepelnek tündérmesék (királylányokról – az ő szava szerint: szerelmes mesék –, vitézekről, természetfeletti erejű hősökről), erotikus történetek (zsíros mesék), novellamesék, tréfás mese, rászedettördög-történet, és számára meseként értelmezett hiedelemmondák és igaz történetek.

Pál István, a kiváló tereskei dudás, énekes és mesemondó így vallott Magyar Zoltánnak a maga mesemondó gyakorlatáról és repertoárjáról: 

„Mer’ van az, hogy mesemondó. Mer’ én vagyok mesemondó, én minden vagyok, mer’ most is szóval én minden vagyok. Má’ nem azok a mesék mennek, mint valaha, hanem egy kis szalmaszálból kitanálnak, és olyanokat mondanak a mesé-be’, hogy röhögjenek. De azok a mesék, akivel majd mostan 16-án köll Agócsnál [Agócs Gergelynél a Hagyományok Házában] kezdenem, kérem szépen, mer’ má’ húsz darab le van adva, azok a mesék, a sárkányok, a’ obsitos katonák kérem, a királyok kérem szépen, a királylányok, és ez a régi-régi-régi mese. Most aztat nem lehet röhögni. Hanem csak hallgatni. Vagy a Juhászlegény és a szélkirály lánya. Ilyenek. Édesapám fölnőtteknek valót… mert igen zsírosak is vannak, olyan zsírosak, hogy ott csak férfiak lehetnek, asszonyok meg gyerekek egyáltalán nem, mert az nagyon zsíros. Ösmeri ezt a mesét, amikor zsírossak?”

Nagy Zoltán salgótarjáni tanár, önkéntes néprajzi gyűjtő mesemondói 

Az 1938-ban született, tanítói, majd tanári diplomát is szerzett Nagy Zoltán a harmincas éveiben járva gondolt egy merészet, és elkezdett bekopogtatni a palócföldi, a nógrádi falvak házaiba azzal a nemes szándékkal, hogy teljesítse önként vállalt küldetését, s úgymond a 24. órában leírja, lekottázza az ősök által felhalmozott folklórkincsek egy részét. Zabari gyermekkora óta vonzódott a kétkezi munkásokhoz, a summásokhoz, a bányászokhoz, érdekelte a nehéz sorsú, sok megpróbáltatáson átment, tiszta erkölcsű emberek élete. E társadalmi rétegek évszázadok során megannyi szokást, tradíciót, kulturális hagyományt teremtettek és adtak tovább főként szájhagyományok útján a következő nemzedékeknek.

Több száz meséje a Néprajzi Múzeumban található kéziratban, a teljes anyagot a salgótarjáni Balassi Bálint Megyei Könyvtár őrzi. Ám első gyűjtései a balassagyarmati Palóc Múzeumban találhatók, amelyeket az önkéntes gyűjtők számára meghirdetett pályázatokra küldött be. A kiváló zagyvarónai mesemondó, Gajdár Béláné anyaga 1985-ben került a múzeum adattárába, a mesék hangzóanyagát pedig a Néprajzi Múzeum őrzi. A maconkai Szűcs József meséi szintén 1985-től gazdagítják a Palóc Múzeum adattárát. 1989-ben pedig nyolc nógrádi mesemondótól (Bartus Józsefné, Herencsény; Bócsó István, Karancskeszi; Gregus József, Kishartyán; Mravcsik Sándor, Etes; Orosz Rudolfné, Bárna; Sebestyén István, Mihálygerge; Torják Géza, Bárna; Végh Anna, Szuha) gyűjtött meséi kerültek az adattárba. A gyűjtő áldozatos tevékenységét az évek során jó néhány elismerés kísérte: 1989-ben a Magyar Néprajzi Társaság Sebestyén Gyula emlékémével ismerték el önkéntes gyűjtői munkásságát, 1991-ben Nógrád megyétől Madách-díjat, 2001-ben Salgótarján Megyei Jogú Várostól Pro Arte-díjat kapott. A rangos Magyar Örökség-díj egyértelmű megkoronázása volt munkásságának.

Nagy Zoltán gazdag anyaga kiadók által publikált kötetetekben vált a széles nagyközönség számára elérhetővé. 1987-ben jelent meg Póruljárt szerelmesek (Salgótarján) című kötete, amely elsősorban tréfás meséket és trufákat közölt, főként Nógrád számos falujából. Ez a kötet 103 mesét adott közre. További kötetei: Az elvarázsolt királyfi (Salgótarján, 1994, 89 mese), Az aranyhajú lány (Salgótarján, 1995, 91 mese), Fanyűvő Jankó. Palócföld meséi és mondái (Budapest, 2010, 1500 tételes kéziratos gyűjteményének 351 reprezentatív darabja.  A gyűjtés anyagát Benedek Katalin rendezte sajtó alá.). Nagy Zoltánnak megjelent két gyerekek számára feldolgozott gyűjteménye is: A megpatkolt boszorkány (Budapest, 1987) és az Ikertündérek. Zagyvarónai népmesék (Budapest, 1990), mely utóbbinak egyetlen adatközlője Gajdár Béláné, aki talán az utóbbi évtizedek legjobb mesemondója, a Kossuth Rádió esti meseműsorának gyakori szereplője volt, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat 1992-ben nagylemezét is megjelentette.

Összegzés

A palócföldi népmese hiteles megismerésében a döntő fordulatot Berze Nagy János gyűjteménye jelentette. Ezt követően csak szórványos közleményekkel rendelkezünk. Az 1960-as évektől újra elindult a tudományos igényű gyűjtés és mesevizsgálat. Dobos Ilona érsekvadkerti gyűjtése, Ordódy József mesemondó és repertoárjának bemutatása úttörő szerepet vállalt ebben. A legjelentősebb munka e tekintetben kétségkívül Magyar Zoltánnak a herencsényi mesemondó asszony repertoárját közreadó kötete, amelynek bevezetőjében részletesen bemutatja Szandai Teréz mesemondói világát és a herencsényi mesék, mondák műfajait.

Magyar Zoltán Szandai Teréz repertoárját közreadó kötetében a mesék, legendák, történeti és hiedelemmondák mellett kilenc betyármonda is szerepel a híres nógrádi Sisa Pistáról. Rendhagyó módon ezek közül kettő tulajdonképpen novellamese: a rablóvőlegény-típus és annak egy variánsa. Szandai Teréz jellemzően reprodukáló mesemondó volt, e két esetben azonban kreatív helyi (egyéni) adaptációról van szó. A két történetben a betyár csak mellékszereplő, és egyáltalán nem pozitívan szól róla az elbeszélő, a főszereplők a bátor és leleményes lányok, akik szorult helyzetükben túljárnak a betyárok eszén.

A mesekincs évszázadokon keresztül természetesen szóban hagyományozódott. A múlt század végétől, az iskolarendszer kiépülésével, az írni-olvasni tudás terjedésével, a könyvek, ponyvanyomatok falun való megjelenésével változik a mesetanulás forrása, és maga a meseanyag is. A könyveredetű mesék azonban áttételeken keresztül épülnek be a helyi szájhagyományba, egyéni színezetet kapnak, míg végül részévé válnak a jellegzetes palóc népmesekincsnek.

Vegyük számba, milyen írásos források voltak hatással a népmesekincsre. 

Az olvasókönyvek, mesekönyvek az iskola hatását mutatják. Jellegzetes források a kalendáriumok, ponyvafüzetek, népkönyvek, Bucsánszky népszerű kiadványai. 

Fontos hatásuk lehetett, különösen a legendamesék alakulására, a különböző vallásos olvasmányoknak. Jelentőségükben kiemelkednek ezek közül az egri ferencesek terjesztette vallásos füzetek.

Napjaink legfontosabb forrásai a népszerű mesegyűjtemények – mint a Kis gyermekek nagy mesekönyve és a Hetvenhét magyar népmese –, ezek hatása azonban az idős, a szóhagyományban felnőtt mesemondók anyagát már kevéssé érinti. Hatásuk a gyermekek és a cigányok mesekincsében mutatható ki.

Az írott források átvétele napjainkban közvetlenebbül érvényesül, mint korábban. 

Az első irodalmi palóc figurát Gvadányi József teremtette meg, ezt követte Gaal György palóca, Furkáts Tamás. E két humoros figura rövid ideig volt csak népszerű, ismertségük sem lehetett túl széleskörű. Előmunkálatok hiányában jelenleg nem tudjuk megmondani, milyen hatással lehettek a palócföldi tréfás mesékre, anekdotákra.

Végül nézzük meg egy konkrét példa, az ún. Sklarek–Solymossy vita alapján, hogyan működött a források beépülése a mesekincsbe. A kitűnő mesefilológusnak, Elisabeth Róna-Sklareknak, aki 1908-ban egy jelentős német néprajzi folyóiratban méltatta Berze Nagy művét, feltűnt, hogy néhány mese szövege kísértetiesen hasonlít a Grimm-mesék szövegeihez. 1912-ben a Grimm-mesék közül ötöt csaknem szó szerint meg is talált a besenyőteleki anyagban. Kimutatta a párhuzamos helyeket, egyezéseket, a mesék vázának, tartalmának azonos voltát. Különösen fontos bizonyítékul szolgáltak a meseszövegekben azonos helyen és hasonló szöveggel előforduló versbetétek. Ezzel filológiailag bizonyítottá vált az átvétel ténye. 

Solymossy Sándor tovább ment ennél, fontosnak tartotta a közvetlen forrás felkutatását is. Az nyilvánvaló volt, hogy csak magyar fordításról lehet szó. Az 1899-es, közismert Halász-féle Grimm-gyűjteményben azonban a kérdéses öt meséből csak három szerepelt. Solymossy ebből arra következtetett, hogy a besenyőteleki mesemondóknak több írott forrása is lehetett. Dömötör Sándor találta meg azt az 1878-as Halász-féle Grimm-kötetet, amelyben szerepel mind az öt, keresett mese. Így nagyon valószínű, hogy Gyűrő Klári és a többi besenyőteleki mesemondó olvasta ezt a könyvet. 

A források szerepének elemzése megerősíti Voigt Vilmos véleményét, mely szerint: „…úgy látszik, mintha e terület legjellemzőbb vonása néhány irodalmi eredetű mese népies átdolgozásainak érzelmes jellegű továbbformálása, másodszori egyszerűsítése volna.”