Művészi hitvallás, kultúrfilozófiai állásfoglalás
(L. Simon László: Művészi szabadság és intézményi autonómia című kötetéről, Ráció Kiadó – Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2025)

L. Simon Lászlónak a három művészeti esszékötete (Hidak a Dunán; Édes szőlő, tüzes bor; Szubjektív ikonosztáz), valamint a nemzeti sorskérdéseket a művelődés- és kultúrpolitikán keresztül megközelítő könyvei után (Versenyhátrány, A római szekér, Személyes történelem, Polgári Kultúrpolitika, Körbejárni a hazát, „Ki viszi a puskát?” Az értelmiségiek és/vagy a politikusok?, A megőrzés kultúrája) a tizenegyedik esszékötete a 2025. ünnepi könyvhétre megjelenő Művészi szabadság és intézményi autonómia, amelynek nyitó és kötetcímadó műve 2023. november 28-án, a Magyar Művészeti Akadémián hangzott el: a szerző akadémiai székfoglaló beszéde volt.

Az esszé bevezetőjében a szónok világossá teszi: ez nem politikai deklaráció, hanem a „művészet szentélyében” elhangzó személyes vallomás. A Prédikátor könyvéből idéz – „ideje [van] a hallgatásnak és ideje a szólásnak”; 3,7 –, és ezzel a beszéd kiemelkedik a szokványos közéleti diskurzusból: ez az idő most a szólás ideje.

L. Simon László önazonossága mindvégig jelen van: nem akar tudós lenni, nem kíván „irodalomtörténeti előadást” tartani, ugyanakkor mély irodalmi, filozófiai és kulturális rétegeket tár fel előttünk. A művészi szabadság iránti elkötelezettség és a politikai szerepvállalás realitása teszi a beszédet különösen érvényessé egy olyan korban, amikor egyre kevesebben vállalják a hidat a két világ között.

A beszéd középpontjában a szabadság és a művészi autonómia áll. Nem elvont fogalmakként, hanem a rendszerváltás utáni Magyarország történeti és intézményi kontextusában, illetve a globális kulturális folyamatok (woke-kultúra, öncenzúra, konformizmus, politikai aktivizmus) tükrében vizsgálva. A székfoglaló előadó fontos megállapításokat tesz arról, hogy a művészi szabadságot nemcsak a politikai rendszerek, hanem sokkal inkább a belső öncenzúra és az ideológiai konformizmus veszélyezteti itthon és nemzetközi szinten egyaránt.

A Tót Endre munkásságához fűzött gondolatai különösen értékesek: egyszerre emlékeztetnek az avantgárd erejére, örökségére, a rendszerváltás előtti kor művészeti ellenállására, és reflektálnak a mai kulturális színtér kihívásaira is, valamint arra, hogy „a mi életünk legnagyobb terhét nem a cenzúra, hanem az öncenzúra jelentette és jelenti mind a mai napig” (13). Egyben az „öröm demonstrációja” mint esztétikai és politikai tett („Örülünk, hogy demonstrálhatunk” – 11) itt személyes inspiráció is: L. Simon László tanúságot tesz a kultúra valódi erejéről.

Az író kiemeli – és erről már korábbi esszéiben is vallott (lásd: Alkotóerő, szerencse és tudatos választás. Hatvanéves a Magyar Műhely) –, hogy politika és művészet nem zárják ki egymást, csak helyesen kell a kettőt együtt kezelni, úgy, ahogy Hóman Bálint megfogalmazta: „A történeti szempontból kiinduló művészetpolitikus nem szorítkozhatik bármelyik irány egyoldalú és kizárólagos támogatására, hanem arra törekszik, hogy mindez irányokat a nemzeti egység gondolatának és az egyetemes kulturális haladásnak szolgálatába állítsa. […] Nincs politikai irány a művészetben, mint ahogy egyáltalában nem szabad a művészetbe politikát keverni” (23-24). A Magyar Műhely alkotókörének tagjait sem a politikai hovatartozásuk, hanem az esztétikai érdeklődésük, szerkesztői, szerzői igényességük sodorta egymás mellé. A mai erősen polarizált közéletben, ahol gyakran az esztétikai minőséget felülírja a politikai üzenet „hasznossága”, roppant fontos az esszé egyik állítása, miszerint egy műalkotás értékét nem a politikai tartalom, hanem a poétikai minőség határozza meg. Az esztétikai igényesség nem áldozható fel a politikai üzenet oltárán. Ilyen „nyíltan politizáló, kormányellenes vers” például Kiss Judit Ágnes Fekete-piros dal című, „gyalázatos színvonalú Petőfi-átirata” (21).

A beszéd kiemelkedő része az is, amikor Weöres Sándor nyomán a szerző a művészi alkat belső és külső korlátairól elmélkedik. A gondolat, hogy a művész szabadsága valójában a saját alkatából, belső világából és önként vállalt korlátaiból fakad, különösen releváns abban a korban, ahol a szabadságot gyakran összetévesztik a korlátlansággal, és torz értelmezéssel összekötik a „mindent szabad” elv téveszméjével.

A székfoglaló előadás másik gondolata, amely Illyés 1946-os naplójegyzete alapján a belső szabadságot a műveltséghez köti, rendkívül fontos, sőt, időtálló: „Csak a művelt ember szabad” (32). A művészi szabadság nem pusztán politikai vagy jogi kérdés, hanem kultúrából fakadó szellemi szabadság, ami műveltség, nyitottság és belső igényesség nélkül nem létezhet. Ez a belső szabadság az, ami megvédhet az öncenzúrától, a konformitástól, a politikai manipulációtól, még akkor is, ha a külső világ épp az ellenkezőjét sugallja.

Ez az akadémiai székfoglaló esszé nemcsak egyéni hitvallás, hanem kultúrfilozófiai állásfoglalás is a művészi szabadság, a konformizmus, az állami szerepvállalás és az alkotói felelősség kérdéseiben. Méltó hozzászólás a mai magyar kulturális közélet egyik legérzékenyebb kérdéséhez.

Közösségi, nemzeti identitásunk gyökere, fontos része a határon túli kultúránk megőrzése is, ahogy L. Simon László vallja: „a nemzettudatunk megőrzése szempontjából éppen a kultúránk fenntartása a legfontosabb feladat” (53). Ezért volt nagy örömhír, hogy újjászületett a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is. 2023. október 26-án, a felújított múzeum avatásán L. Simon László a köszöntő beszédében megemlékezett a múzeumot alapító székely asszonyról, Cserey Jánosné Zathureczky Emília tettéről, aki nem gyermekeire hagyta, vagy idegennek adta el ősi vagyonának igen jelentős hányadát, hanem abból múzeumot alapított: „felajánlásának igazi értékét mi értjük meg igazán, akik ma itt állhatunk a gyönyörűen felújított sepsiszentgyörgyi múzeumépületben, hiszen tudjuk, ez az épület a benne őrzött és bemutatott műtárgyakkal sokkal többről szólnak, mint amit elsőre gondolnánk egy közgyűjtemény feladatairól. A Székely Nemzeti Múzeum megléte, megújulása, anyagi és szellemi gyarapodása egyfajta indikátora annak, hogy mi lesz a sorsunk a Kárpát-medencében” – mondta L. Simon László. Majd hozzátette: „Amíg virágzik ez az intézmény, addig él és virágzik ősi szülőföldjén, Erdélyben is a magyar nemzet” (44-45).

A digitalizáció, a kommunikációs platformok robbanásszerű változása, a mesterséges intelligencia látványos térfoglalása új kihívások elé állítja a múzeumokat is. L. Simon László a Múzeumok a digitális térben című esszéjében az információs társadalom problémáit érintve – a korábbi megállapításaira, esszéire is hivatkozva – kiemeli, hogy az internetet nem olyan rendszernek látja, ami a társadalom szövetét, a hagyományos közösségeket rombolná, hanem lehetőségnek. Ugyanis a virtuális közösségek is működhetnek közösségként. A jövő közművelődés-politikájának, a közösségi művelődéssel kapcsolatos kultúrpolitikának feladata lesz, hogy megteremtse az átjárhatóságot a valóságos és a virtuális terek között. „A szemünk előtt nő fel egy generáció, amely egyenlőségjelet tesz a kultúra megélése és a lájkolás közé – írja. […] nem a közösségi létet és a közösséget romboló internetet kell szembeállítani egymással, hanem a virtuális közösségi tér és a valóságos közösségi tér fogalmát” (58). Egyetért a Digitális Múzeum (2017) című kötet szerkesztőivel, Ruttkay Zsófiával és German Kingával abban, hogy a digitális technológiák alkalmazása, az újfajta interpretációs utak megnyitása élményszerűbbé teheti a múzeumi látogatást: a szerkesztőpáros szerint ezáltal a múzeumok edukatív és kommunikációs médiumként tölthetik be élményközpontú szerepüket.

A digitalizáció és a mesterséges intelligencia használatával kapcsolatban fontos kérdést tesz fel az író: „ma már nemcsak az a kérdés, hogy miért fontos a múzeumi digitalizáció, azt ugyanis a mesterséges intelligencia is tudja, hanem az, hogy ki és hogyan adja az inputot neki” (78-79).Azaz a múzeumi digitalizáció nemcsak technológiai vagy adminisztratív kérdés, hanem tudományos és kulturális felelősség is. Mert az, hogy ki, mit és hogyan digitalizál, közvetlen hatással van arra, milyen tudást adunk át a jövőnek. A mesterséges intelligencia (MI) ugyanis csak azt tudja adni, amit betáplálunk neki. Ezért kritikus kérdés, hogy ki formálja a digitális tudás alapját, milyen forrásból és kinek a nézőpontjából „tanul” az MI? Ugyanis ha egyoldalú, torz, hiányos vagy elfogult input kerül be, akkor a mesterséges intelligencia is ezt fogja visszatükrözni, és mivel az MI egyre nagyobb szerepet játszik a tudás terjesztésében, ez akár történelmi vagy kulturális torzulásokhoz is vezethet. Viszont a múzeumi digitalizációval kapcsolatban megnyugtató az élmény, amiről L. Simon László ír: valódi szenzációt jelentett számára, amikor múzeumban először találkozott az akkor még új technológiával, az érintőképernyővel. Majd egyre több digitális eszköz jelent meg a VR- és AR-szemüvegektől kezdve az interaktív kijelzőkig, hologramtechnológiákig, digitális audioguide-ig. De ezzel párhuzamosan „[m]a már látjuk, nem érdemes elvinni a látogató figyelmét a műtárgyakról” (84). Viszont (idézve a Ruttkay–German szerkesztőpárost is) „elengedhetetlen a múzeumok további megújulása.” Hogy üzenetük relevánsak legyenek, reflektálni kell „a társadalmi átalakulásra és a technológia generálta változásokra” (90).

Az 53. Tokaji Írótáborban, szűk baráti körben szóba került az irodalmi kanonizáció is: a 20. század második felétől alkotók közül kinek az életműve marad/maradhat fenn? A prózavonalon egyértelműen elhangzott Kertész Imre, Márai Sándor, Szilágyi István neve. A líra maradandó életműképviselőjének Pilinszky Jánost és Weöres Sándort tartottuk. S termékeny vita alakult ki még jó néhány életműről. A konklúzió lehangoló volt: értékesnek gondolt életművek is eltűnnek, teljesen feledésbe merülhetnek az idők során.

„Az Egyesült Államokban pontosan tudják, milyen ereje van a kultúrának, a művészetnek, s hogy miképpen kell kanonizálni alkotókat és a politikai mozgalmárok számára fontos témákat” – írja L. Simon László A hősök deheroizálása című esszéjében, amelyben az ideológiai vitáktól terhelt korszakunkban alapvetően érzékenyen mutat rá a hősiesség, az emlékezet és művészi hitelesség iránti kollektív igényre. Rejtett iróniával a szerző tehát jelzi, hogy az Egyesült Államokban a kanonizálás nem értékalapú, hanem politikailag vezérelt, manipulatív és esztétikailag és/vagy történelmi hitelesség szempontjából is kifogásolható lehet. Példaként Catherine Opie Emlékmű című fotósorozatát említi, amelynek központi képe egy megrongált, graffitikkel és egy kulcsfontosságú felirattal („Color is not a crime”) tarkított konföderációs szobrot ábrázol. A fotósorozatot egy rangos művészeti múzeum ki is állítja: ezzel a vandalizmust művészetté emelve szinte erkölcsi mentességet adnak egy jogsértő cselekedetnek. A fotósorozat tehát egy ideológiai manipuláció eszközéve válik. 

A művészi szabadság jegyében nem lehet „korábbi korok műtárgyait tönkretenni” (97) – hangsúlyozza L. Simon László. Az Ez itt a kérdés Csurka-vitájában is ugyanezt emeli ki. „A műtárgyakat nem romboljuk le, nem verjük szét!” (2024. dec. 11.) A történelem művészi átértelmezésének és a politikai aktivizmusnak vannak határai, különösen akkor, ha azok identitásromboláshoz és hőseink eltörléséhez vezetnek. A deheroizálás jelenségéről hosszan elmélkedik: mindez nem új jelenség, a kommunista diktatúrához köthető, különösen a marxista és neomarxista irányzatokhoz. A kommunizmus a magyar történelem hőseit is kiszorította a kulturális térből, és csak saját „új hőseit” emelte piedesztálra. A deheroizálás ma „az európai kultúra hanyatlásának jól kitapintható jele” (99): a hősöket leértékelik, relativizálják vagy eltüntetik a közéletből, művészetből, oktatásból. Mindez a társadalmat identitás nélkülivé, gyökérvesztetté formálja. 

A következő esszéje kapcsolódik ehhez a témához: A politika elsődlegességében az irodalom és politika kapcsolatát vizsgálja, érintve a kánonképzést, kánonpolitikát, a NAT-átalakítási kérdéseket, a politikai narratívák térnyerésének problémáját a kultúrában, valamint az irodalom csökkenő társadalmi szerepét is. Sőt kitér a digitális generációk olvasási szokásaira, figyelemzavaraira, a klasszikus irodalom taníthatóságának nehézségeire, s még a generációs tipológiáról (baby boomerek, X, Y, Z és Alfa generáció), a nemzedékek fontosabb sajátosságairól is képet kap az olvasó, arról, hogy a csoportok milyen közös élmények, társadalmi, technológiai és kulturális hatások mentén formálódtak.

Horváth János irodalomtörténész állításával („Az ízlés leple alatt világnézetek harca folyik: politikai, társadalmi, erkölcsi ellentéteké, s idő kell hozzá, hogy az irodalmi jelenségek tisztán esztétikai szempontból ítéltessenek meg” – 107) nem ért egyet, mert nem lehetséges az, hogy valaki tisztán esztétikai szempontok alapján ítéljen meg egy irodalmi szöveget.Nem létezik világnézettől független esztétikai értékelés. Ez nem jelenti azt, hogy kizárja az esztétikai szempontokat, csupán relativizálja azok objektivitását. A közös kulturális alapokat (kánont) pedig organikus módon, szakmai párbeszéd útján kellene kialakítani, nem erőszakos átírásokkal.

L. Simon László A megőrzés kultúrája (2023) című korábbi esszékötetének nyitófejezetében a Miért írok? kérdést ontológiai-filozófiai kérdéssor mentén vizsgálva Michel Houellebecq Behódolás című regényét idézi, s a mű hősével, az irodalomtörténész és egyetemi tanár François-val vallja, hogy „[…] végeredményben nem sokat számít, hogy nagyon jól vagy nagyon rosszul írok, a lényeg az, hogy írok, és hogy igazán jelen vagyok”. A Soumission mű hatása, sőt a francia szerző művészetének összefoglaló értékű recepciótörténete az új esszékötetében is jelen van: A tabukon túl című írásában a szexualitást és a szexturizmus kérdéseit tárgyalja Houellebecq művészetében. A Behódolás értékválsággal küzdő, kiégett főhőse napjaink karaktere: a házasságot és gyermekvállalást „tökéletesen haszontalannak” tartja (123), a Platforme (A csúcson) című regényben pedig a pornó van vulgárisan jelen. Viszont Bartis Attilát is idézve L. Simon László megerősíti: Houellebecq nem pornográf szerző. Sőt, inkább kritikusa a pornónak. A műveivel ugyanis tükröt tart az „erotikusreklámtársadalom” (134) elé, és a Nyugat értékrendi válságát prezentálja, a szexuális viszonyokat kritizálja. A felszínes kritikákkal pedig „hazaértünk”. L. Simon László megjegyzi, hogy ugyan nálunk „mások az irodalmi mintázatok, de a menthetetlen szélsőjobboldal számára Ady csak egy ócska szabadkőműves, s Tamási áron egy áruló, aki az írók ’56-os nyilatkozatát fogalmazta” (135). 

A francia irodalmi téma után a szerző a kötet két záróesszéjében a magyar irodalomtörténetre, konkrétan Csurka Istvánra és Németh Lászlóra irányítja az olvasók figyelmét.

A vesztesben a központi kérdés, a kánonképzés alapproblémája artikulálódik. Az író az elmúlt évtizedek legnagyobb vesztesének Csurka Istvánt tartja: „a legidőtállóbb magyar író” (L. Simon), „a rendszerváltás egyik emblematikus alakja” (Schmidt Mária, Ez itt a kérdés, 2024. dec. 11.), mégis „minimum három nemzedék úgy nőtt fel, hogy még a színházba járó tagjaik sem találkoztak a drámaíró Csurka nevével, vagy darabjaival” (145). „A ’70-es, ’80-as években az akkori irodalomtudomány és irodalomtörténet százszor többet foglalkozott Csurkával, mint az elmúlt harmincnégy évben. Két értelmes elemző tanulmány nem született az író Csurkáról” (L. Simon, Ez itt a kérdés,). S ennek az oka, hogy a politikai szerepvállalását nem tudják elválasztani a művészetétől. Ugyanis kettős mérce alapján értékelnek: „a baloldaliaknál […] az életmű elválik az alkotó személyétől, s csak és kizárólag az esztétikai minőség számít”, viszont a konzervatívok megítélésekor mindez már nem érvényes: „még a valóban fajsúlyos alkotások értékét is devalválják” (142).

Csurka István után a kötet záró esszéjének, A magyar irodalom Odüsszeuszának központi alakja Németh László. (Sütő András nevezte így.) Az írót méltató esszészöveg a halálának 50. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen hangzott el a Farkasréti temetőben. Az alapprobléma itt is ugyanaz: a mellőzés. Az antiszemitizmus vádjával „Németh Lászlót félretettük” (160, 165) – mondja L. Simon László. Vádlói „kirekesztették a magyar irodalom- és eszmetörténetből” (169). Pedig Dávidházi Péter irodalomtörténész is Monostori Imrével egyetértve azt fogalmazza meg, hogy egy pillanatig sem tudja elhinni, hogy „az antiszemitizmus vádja valaha is jogos lehetett volna Németh-tel szemben” (172). Nagy Gáspár Éjszakáimban lámpafény. Németh László halhatatlan szellemének (2001) című költeménye jut az eszembe: „A szív meg leszámolt eleitől fogva, / idővel, bajjal, üldözőkkel: / a férfi a halál suhogó árnyékában élt, / bár igazán sose halt meg, / de azért jobb és értőbb utókort remélt!”

A kötet függelékében két interjút olvashatunk: Nemes Attila (Nincs végtelen időnk) és Balogh Róbert (Kultúrpolitikusra már igény sincsen?) beszélget az íróval. A Nincs végtelen időnkben a kulturális érdekvédelemről, a könyvkiadás és írótársadalom helyzetéről, a szakmai közélet kérdéseiről beszélgetnek. Az író-kultúrpolitikus megfogalmazza, hogy „szükség van az állami szerepvállalásra és a hatékony mecenatúrára”, és „végre meg kellene oldani az írószövetség székházának az ügyét” (180). A nyelvi piac/könyvpiac farkastörvényeit is nehéz összeegyeztetni a kultúrpolitikai szempontokkal, a print és az online folyóiratok is finanszírozási kérdéseket vetnek fel.

A digitális generációs problémák is megfogalmazódnak: baby bommer vagy az X generációs író képtelen a mai világhoz alkalmazkodni. Így „[a]z irodalom és az írók jelentőségének a csökkenése párhuzamosan történik az elmélyült olvasás visszaszorulásával” (181). 

L. Simon László vallja, hogy magában nem tudja elválasztani a közéleti embert az alkotótól. Számára a közéleti, politikai munka is alkotás, mindig létre akart és akar hozni valamit a szűkebb és tágabb közösség életében. Ilyen „alkotás” – tapasztaljuk – az általa vezetett és megújult Tokaji Írótábor is. Például a kerekasztal-beszélgetésekkel segítette a tábort kilépni az állóvízből, új célokat, irányokat adott, teret nyitott a termékeny párbeszédnek, de a kulturális programok és a keretek is (szállás, étkezés) minőségiek. Az újításnak meglesz a kisugárzása, a hosszú távú eredménye. 

A Balog Róbert készítette interjúban pedig egy új műfajról is értesülhetünk: L. Simon László a szolnoki országos színházi találkozó zsűrijeként, valógatójaként színházi jegyzeteket készített. Az erdélyi magyar színház kiemelkedő alakja, Tompa Gábor rendező, színházigazgató, egyetemi tanár, költő és esszéíró szerint „jó kötet lehetne” belőle, hiszen „nincs […] ilyen hangvételű, elfogulatlan és értő, tárgyszerű és megfejtő színházi kötet magyar nyelven mostanában” (202). L. Simon László nem zárkózik el ettől, de nem önálló kötetként kívánja majd közreadni, hanem „az évtizedek múlva kiadandó” naplójába (203) szeretné majd a jegyzeteket beilleszteni.

S miért évtizedek múlva? Egy naplónál fontos szempont az időbeli távolság. A Béta és/vagy Gamma generációnak bizonyára nemcsak szépirodalmi élmény lesz a kötet, de múltértelmezést segítő fontos dokumentum is, ahogy a Művészi szabadság és intézményi autonómiánakalkotói hitvallást és kultúrfilozófiai állásfoglalást feltáró írásai is.