Egy szelet hideg pizza 
(elemző kritika Simon Márton Hideg pizza c. kötetéről)

Simon Márton – gyorstalpaló
„(u/xyz) Miért szeretik az emberek a hideg pizzát?
(u/5554) Mert a lelkemnek van pont ilyen íze szerintem, egy fárasztó, de jó nap után.
reddit.com/r/AskReddit” (Simon 2024, 5.)

Simon Márton. Feltehetően sokaknak ismerősen cseng ez a név, hiszen mégiscsak a kortárs magyar irodalom egy ikonikussá vált és meghatározó alakjáról van szó. Művészetével rengeteg olvasóját inspirálja kortól és nemtől függetlenül a kirekesztettség érzésének legapróbb szikráját sem generálva bennük, annak ellenére sem, hogy valóságos kulturális inkluzivitást igényel mindaz, amit teremt – ebben a kötetében történetesen magába foglalva minden elképzelhetőt a T-Rextől egészen magáig Jézusig.

A 2010-ben megjelent legelső kötete – Dalok a magasföldszintről – óta rengeteg további műve látott már napvilágot, melyekkel teljesen jogosan díjak, illetve elismerések sokaságát zsebelte be és büszkén tudhatja magáénak. Saját bevallása szerint nagyon sok dolgot utál, sokáig maga sem tudta, mit akar valójában ebben az „egyszemélyes versenyben”, ahol mégis mindig vesztésre áll. Ebből a világnézetéből és egyedi hozzáállásából adódóan soha nem egyetlen embertípus volt az ő célközönsége, hanem a mostani modern lírában divatossá vált poszthumanizmus és biopoétika már-már elcsépelt, klisészerű jegyeinek fárasztó mezsgyéit maga mögött hagyva, illetve minimalizálva hozott valami formabontót és eddig nem látott újdonságot a maga keserédesen gyönyörű hétköznapiságában olvasói szempontból a legkevésbé sem fárasztó módon.

Simon újkötetének már a címe is figyelmet kelt, s nem csupán az abszurditás vagy a mindennapiság miatt, hanem mivel rétegzett metaforaként is értelmezhető. A hideg pizza egyszerre jelenít meg valami mindannyiunk számára ismerőset, banálisat, mégis megfoghatót, és valami rejtetten érzelmit – olyan állapotot, amely a komfort és az elmúlás határvonalán egyensúlyoz. Az étel maga nem friss, nem meleg, nem újonnan rendelt vagy készített, hanem megmaradt, ennek ellenére általában nem dobjuk ki, hanem elfogyasztjuk. A kép épp emiatt üzenetszerű, hogy a maradék is lehet értékes, még ha nem is teljes.

Jelentéstartalmi szempontból a pizza, mint a modern ember egyik leggyakoribb gyorsétele, mely többnyire vigaszforrássá válik, pár pillanatnyi élvezetté az élet rohanó mindennapjai közepette a kényelmet és az élvezetet szimbolizálja. A hideg jelző azonban azonnal módosítja ezt az értelmezést. Nem a pillanat élvezete, hanem annak utórezgése kerül a középpontba. A hideg pizza olyan, mint egy élmény utóíze, amikor már elmúlt, amit szerettünk volna átélni, de valami maradt belőle, ami mégis érezhető és fogyasztható. Ebben az értelemben a kötet címe nem csupán szellemes, hanem költőileg tömör, filozofikus esszenciája is annak az érzelemvilágnak, amit a szerző verseiben kibontani kíván.

A boldogságkeresés magánya, a mulandóság állandó jelenléte a művészetcsinálás örömébe csomagolva. Így lehetne egy mondatban összegezni mindazt, amit Simon új kötete közvetíteni hivatott. Bár saját bevallása szerint semmiféle belső küldetéstudat nem hajtja előre, csupán az élet legkülönfélébb rétegeit köti össze mesterien ráérezve a láthatatlan párhuzamokra, megfontoltan párosítja a tematikákat és mondatokat olyan módszer alapján, mely másban talán soha fel sem merülne, látva és olvasva azonban ezeket minden értelmet nyer, s nem érez az olvasó semmit oda nem illőnek. Rájövünk általa, hogy valóban minden mindennel összefügg a kegyetlen valóság színterén, s időről időre kénytelenek vagyunk számot vetni az élet minden gyönyörűségével és kínzó borzalmával egyaránt. Úti társaivá válunk olvasás közben. Ugyanolyan intenzitással repít minket az égbe, mint amilyennel magával ránt a feneketlen mélységbe is, s mi olvasók vágyjuk is mindkét határvonal átlépését, sóvárogva követjük őt akaratunk ellenére, tudatunkban lekattintva a főkapcsolót gyermetegen loholunk a nyomában, mintha máskülönben lemaradnánk az élet lényegi aspektusairól az impresszív képisége alkotta ismerős, szürke hétköznapok varázsos képzeletvilágában.

Úgy szólnak a versei róla, hogy valójában nem szólnak róla… S ez hogy lehetséges? A kötet Nyitóvers rossz helyen c. passzusában egy tulajdonképpeni útmutatót kapunk a versek helyes értelmezéséhez, ami egyfajta segítség azok megközelítéséhez. Super Marioként gondol önmagára a szerző:

„az egész történet egy
viszonylag indokolatlan figura körül forog,
ahogy szaladgál,
ugrál,
néha mindjárt meghal,
aztán mégse…”
(Simon 2024, 41.)

Mindemellett azonban azt tanácsolja, hogy a művek mögött ne keressük a szerzőt magát, hiszen nincs ott, nem is akar ott lenni és középpontba kerülni, valójában nem az övé a főszerep, ő csak egy ugyanolyan átlagember, mint bárki más, aki mémeket görget, takarít vagy csak a konyhaasztalnál ülve írogat. Ezt mi sem támasztja alá jobban, mint a mindennapok élményei, melyekből verseinek témáját meríti, és ezeket abszurd képek betoldásával kifordítva reflektál a modern ember léthelyzeteire. A kötetben humorral és iróniával dolgozza fel az élet nagy kérdéseit, amelyeket hétköznapi tárgyakba és helyzetekbe burkol. Közvetlensége és könnyen érthető, beszélt nyelvi jellege olyan formában szólítja meg az olvasót, hogy az bármelyik korosztálynak ismerős lehet, a versek pedig a fragmentált formák és filozofikus mélységek között egyensúlyoznak, visszatükrözve a 21. század teremtette lélekállapotokat.

A formai és műfaji jegyek tekintetében változatos megoldásokat alkalmaz: rövidebb haikuktól, egy-egy soros gondolatokon vagy pusztán szavakon át (ahogy azt tette annak idején a Polaroidok c. kötetében hatalmas divatot teremtve ezzel) egészen a hosszabb, történetszerű versekig. Hihetetlenül sokrétű, ahogy az egyik oldalon az élő béka tejben áztatását ecseteli azzal a céllal, hogy rosszabbnál rosszabb mondatokat állítson sorba egymás után, vagy a hűtők és emberek furcsa metaforáján keresztül szemlélteti lényünk kiszolgáltatott mivoltát, néhány oldallal később azonban már Japán utcáira kalauzol bennünket, akárcsak a turisták minden igényét kiszolgálni óhajtó idegenvezető. A keleti város látványa – ahol több hónapot töltött a szerző maga is japanológus lévén – tárul elénk ezen versekben, sok esetben mindössze pár apró pillanatfoszlányt ábrázolva egy-egy mondattal. Az itt szerzett tapasztalatait őrzik magukban a kandzsi írásjelekből alkotott címek is, melyeknek, ha utánajárunk, megfejthetjük, hogy valós jelentéssel bírnak vonatnevek, városrészek stb. formájában.

Rengeteg a költőt ért külső, más művészeti ágakból érkező inger hatása érezhető egyes betétkölteményein, példának okáért így hangzik Varjú (烏) címmel ellátott kétsorosa, melyet Masahisa Fukase japán fotográfus Hollók/Varjak c. képe ihletett, s tiszteletből neki is ajánlotta:

„A varjakat a parkban nem érdekli az örökkévalóság.”

(Simon 2024, 48.)

Emellett egy nemrégiben lezajlott kötetbemutatóján Simon Márton elmesélte, hogy hasonlóan jelentős inspiráció volt számára a japán képzőművészeten kívül Lana del Rey (énekes, dalszerző), Sam Pink (költő), vagy Kemény István (költő), csak hogy néhányat említsek a mai kortárs költészetet is meghatározó személyiségek közül. Továbbá kihangsúlyozta, hogy különleges ihletet adott neki a filmipar koronázatlan királyainak egy ikonikus alakja, Roy Anderson is, a svéd rendező Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről c. filmjével, melyben egy galamb szemszögéből nézhetjük végig az érdektelen mindennapi élet jeleneteit annak szomorúan groteszk alakjaival együtt. Ennek a sajátos, tragikum és komikum ötvözésének a módszerét és a belőlük alkotott szövevényességet emeli át saját verseibe is a Hideg pizza megálmodója.

Gyakori jelenségként figyelhetők meg nála a természettudományok egyes ágazataival kapcsolatos kiszólások, valamint a naturalitásba, a természeti környezetbe nyúló kontextusformálás az ökoköltészet és biopoétika jegyeit idézve. Ebben a konkrét kötetben például a megjelenített állatokkal az egyes emberi archetípusok szimbolikáját teremti meg. Ezek a minden esetben hiteles enciklopédiákból gyűjtött példák és adatok azonban egy újabb érdekes síkot is feltárnak a kötet megértésének teljessége, mint értelmezési folyamat során. Simon korábbi kiadott gyűjteményeinek is állandó szereplői az állatok és bizonyos jellegzetesnek mondható tulajdonságaik, ismertetőjegyeik. Vajon ebből már levonható a következtetés, mely szerint egyértelmű összefüggés van minden eddigi kötete közt? Véleményem szerint minden kétséget kizáróan igen! Pusztán ezeknek a lényeknek a jelenléte a versekben feltehetőleg – ugyan, hogy szándékos vagy sem, az vitatható – utalás lehet a Rókák esküvője (2018) kötetre is.

Alapvetően kimagasló szerepet tölt be, s hatalmas lépést jelent a költői életműben ez a még friss és ropogós pizzaszelet, hiszen Simon eredetileg az élet nehézségeinek átvészeléséhez volt kikerülhetetlen segítség olvasói számára, majd az ostromló mindennapokból a sokkal megbízhatóbb irracionalitás irányába fogott kézen minket, és menekítette meg lelkünket, ám mostanra egy érett költővel van dolgunk, aki közeli ismerőse a világ minden nyűgének és gyötrelmének, mégis meglepő módon, magához képest újdonságként veszi maga mellé társként az örömöt, és szeretettel átszőve minden mondatát nyitja fel szemünket – vagy csak hiteti el velünk? –, hogy lássuk végre milyen páratlan és érdekes világ a miénk.

Stílusa közvetlen és ironikus, a „hideg pizza” metaforája pedig finoman rezonál a hétköznapi örömök és kihívások kettősségére – mint a pizza, amit azért még hidegen is jó fogyasztani, a versek is sajátos ízt és életérzést hordoznak, amely egyszerre ismerős és idegen. Verscímei gyakran teljes mondatok vagy éppen csak egy szó, esetleg emotikon, mintegy folytatva, vagy éppen ellenpontozva magát a verset, és olykor azok mélységét segítenek kibontani a különös asszociációkkal (lásd: Vajon hányan halnak meg évente az IKEÁban? vagy a Világ legkoszosabb poharai)​.

A két évnyi munka gyümölcsének gyűjteménye formai szempontból nemcsak az egyes versek egyedi struktúráját és lapon kijelölt helyét tekintve különleges, hanem ciklusainak elhatárolásának milyenségéből adódóan is. Hét önálló egységből áll össze a nagy egész tematikák, hangulatok mentén felosztva: Post fake, Új romantika, Japáni versek, :), Delfinek, Jó ízlés, Frame and attribute. Ezen térkép állomásainak sorrendje a legkevésbé sem tűnik véletlenszerűnek, felfogható az élet az idő előrehaladtával megkerülhetetlen változásának fokozott bemutatásaként, a szerző életútján kiemelt jelentős gócpontok ismertetése és megéléseként, de akár egy érzelmi hullámvasút kezdeti mélységeinek magunk mögött hagyásaként, és az örömteli tetőpont, majd az azt követő elfogadás előidézte megnyugvás eléréseként is. 

A kötet Simon Márton 2022 és 2024 között írott műveit tartalmazza, saját kiadója, az Okapi Press által kerültek érdeklődő kezekbe különleges módon céltudatosan kizárva a nagy könyvterjesztő láncokat, így fókuszálva főleg a kisebb boltokban történő vagy az online beszerzésre.

A fogadtatásának visszhangja a mai napig folyamatban van, az mindenesetre bizonyos, hogy az olvasóközönség tárt karokkal, már tűkön ülve várta, és nem meglepő módon nem kellett csalódniuk. A szakmai kritikák többszörösen nyomatékot adnak a ténynek, miszerint Simon ezzel végre valami abszolút újat adott a magyar irodalom és modern költészet szerelmeseinek. 

Összegzést vagy zárszót megfogalmazni egy ilyen lapok közé korlátozott érzelmi teljességhez igazán nem könnyű feladat. Nem lehet röviden összefoglalni, hogy milyen olvasói élményt nyújt megkóstolni és közösen elfogyasztani a Hideg pizzát, ami olyan mértékben szól mindenkinek, és közben mégsem szól specifikusan senkinek, hogy az valami páratlan módon és hibátlanul művészi. Egy, a háttérben meghúzódó, őrületes költői bravúrok sokaságával megáldott, mégis természetes tehetség ténykedéséről árulkodik. Nyilvánvalóan lehet szeretni vagy nem szeretni Simon Mártont, megérteni és egyetérteni a gondolatainak mondanivalójával, de egy dolog bizonyos: hogy nem lehet nem ÉREZNI őt, és mindazt, amit átad. A bensőnk legmélyebb rétegeibe fecskendezi szavaival azokat az emberi emóciókat, melyek a világon a legtermészetesebb, legősibb, legösztönösebb elemi részeink kellene hogy legyenek, mégis oly’ mélyre zárjuk el magunkban, vagy az állandó pörgés és rohanás közepette olyan távolra száműzzük őket magunkból, hogy létszükségletünkké válik, hogy ezt valaki pótolja és visszaadja nekünk. Simon pontosan ebben segít: kollektív tudást és tapasztalatot ad mindnyájunknak kulturális szinten, hiszen „a legszentebb” tényleg „a közösen elfecsérelt idő”.

(Simon Márton. Hideg pizza. Budapest. Okapi Press, 2024. Borsik Miklós szerk.)

Megjelent az Opus 2025/5-ös számában