Bohumil Hrabal hősével, Pepin bácsival, a Sörgyári capriccio című filmben találkoztam először életemben. Nagyokat nevettünk akkori barátommal a jeleneteken, amelyekben az őt alakító Jaromír Hanzlík (magyar hangja Kern András) szerepelt. Az a barátom nagyon tájékozott volt, jó családból származott, olyasfajta sznob volt, aki ezt a végsőkig tagadta, felmenőit állandóan kritizálta, ő maga mégsem tudott ebből a besorolásból kiszabadulni. Mindenesetre sok filmet megnéztünk, sokat csavarogtunk a városban, hogy aztán az egész kapcsoltunk csúfos véget érjen. 

Soha semmit nem szeretettem, ami nem volt őszinte. Egyszerűnek születtem, nem tanultam meg a képmutatást, de azt sem, hogy azonnal kimondjam, amit gondolok. Így aztán a korai Pepin-korszakbéli barátomat is abban a hitben hagytam, hogy mindig igaza van. Akkor is, ha minden porcikám tiltakozott. Ezért, amikor betelt nálam a pohár, a számomra idegesítő avantgárd, az értelmetlen „performanszok”, az „alternatív” művészet és irodalom iránti rajongásától, a jobb családokból származó beképzelt barátaitól, a be nem tartott ígéreteiből, és a sörtől savanyú szájszagától – odébbálltam. 

*

Pepin bácsi verziója azonban ismét felbukkant. Igaz, most már nem a filmvásznon, hanem a való életben. Az első munkahelyemen az igazgatóhelyettes igazi Pepin volt. Állandóan cigaretta lógott a szájából, hangosan beszélt, hangját már a földszinti bejáratnál hallani lehetett. Igyekezett vicceseket mondani, amiken erősen ajánlatos volt nagyokat nevetni, mert ő írta ki a hóvégi prémiumot. A legtöbbször azonban csak faviccekre futotta neki:  

— Hogyan hívják a medve vendéglőjét? Maci Lacika! Ha-ha-ha. 

Ezt minden nap elsütötte, lévén, hogy Lászlónak hívták, de máig nem értem, mi lehetett a vicc poénja.

– Mi az abszolút lehetetlen? 

– A szomorúfüzet jókedvre deríteni. Ha-ha-ha.

Vagy:. 

Bíró a vádlotthoz: 

— Részletesen mondja el, mi történt? 

– Bíró úr kérem, az úgy kezdődött, hogy visszaütött… Ha-ha-ha.

És így tovább. Elég megterhelő volt ugyanazokon a vicceken minden nap jókedvűen kacagni. Pláne, ha az ember éppen valami érzelmi dolog miatt szenvedett. Lászlónknak azonban éppen az volt a meggyőződése, hogy minden borús élethelyzet és életérzés viccmeséléssel egykettőre derűre váltható. 

Egy szép napon beadtam a felmondásomat, ami Pepin Lászlót ugyancsak váratlanul érte. Bejött az irodámba, és hosszas előadást tartott a hálátlanságomról, és arról, milyen rosszul végzem a munkámat. Azzal a kezében lévő kimutatást tartalmazó iratköteget az asztalomra vágta, hogy dolgozzam át. A szívem a torkomban dobogott, egy szót se tudtam szólni, abban azonban biztos voltam, hogy nem követtem el egyetlenegy hibát sem. Az iratköteget átnéztem, ahogy sejtettem, egy hibát sem találtam benne, csak néhány elírást, azokat kijavítottam, és az asztalára tettem. Az irodájában már csak a cigarettafüstöt találtam, túlóra lévén, rég hazament. Másnap ismét kicsapódott az irodám ajtaja, újabb előadást kellett meghallgatnom a hálátlanságomról és a pontatlan munkámról, majd megint az asztalomra dobta az iratköteget. Egy szál favicc nem sok, annyit sem mondott el kíséretként. A felmondásomat végül jóváhagyták, de a fenti jelenet párszor még megismétlődött. A különbség csupán annyi volt, hogy azontúl ugyanazt a kimutatást vittem vissza minden egyes alkalommal. Az utolsó nap benyitott az irodámba, kifújt cigarettafüst kíséretében, majd megállapította, hogy „tud maga dolgozni, ha akar”.  Majd megörvendeztetett egy utolsó viccel: 

– Mit lehet leszedni a pucér titkárnőről?

– A főnökét. Ha-ha-ha.

   Azzal röhögve becsukta az ajtót és elment.

*

A következő Pepin a szomszéd bácsi volt, Benedek, aki harsogva mulatott, amikor felöntött a garatra. Olyankor elővette a harmonikáját, hogy aztán belemuzsikáljon az éjszakába – szomszédai nem éppen örömére. A kocsmában általában hangosabban beszélt, mint a többiek, és mindig az ő történetén kellett a legjobban nevetni, ami nem volt nehéz, mert igencsak jó volt a humorérzéke. 

Benedek-Pepin komoly gyűjtögető volt. Udvarán felhalmozott gerendák, vasdarabok, lyukas talicskák, autógumik, és felismerhetetlen dolgok találtak végső otthonra. Amikor a hátsó udvara után a kertjét is betakarták a limlomok, az utcán folytatta tovább a szenvedélyét. Először a háza előtti kerítés elé kezdte lerakni a vascsöveket, deszkadarabokat, majd szépen megjelentek az utca túlsó oldalán is a talált kincsei, ott, ahol nem voltak lakóházak, csak egy üres telek. Került oda kavicskupac, feltört betondarabok, egy fél régi autó, öreg mosógép, kiszuperált hűtő, görbe bicikli, feltekert drótkerítés, meg egyéb felismerhető és felismerhetetlen tárgyak. Amikor aztán a hivatal felszólította, hogy rakja rendbe az utcát, mert aszfaltozni fogják, Benedek-Pepin éktelen haragra gerjedt. Először nem volt hajlandó elmozdítani egyetlenegy darabot sem, de a nagy aszfaltozógépek fenyegető megjelenése után kénytelen volt a sok kacatot behordani az amúgy is túlzsúfolt udvarába. Hogy a kavicskupacot mivel vitte be és hol talált annak helyet, az máig rejtély, mindenesetre mindent becipelt az udvarába-kertjébe. Az utcát leaszfaltozták, igazán szép, tiszta, rendezett lett. Benedek-Pepin lelkiállapota azonban ettől kezdve egyre rosszabbodott. Több kacat ugyanis már nem fért be az udvarába. Olykor-olykor megpróbálkozott azzal, hogy megkérdezte a szomszédait, lerakhatna-e náluk ideiglenesen pár cuccot, ám amikor senki sem volt hajlandó ingyenesen biztosítani számára a szabad felületet, Benedek kiásta a csatabárdot a világ ellen. 

Azzal kezdte, hogy gágogó libákat hozott, amelyeket a hátsó udvarában tartott, egy egész kis területen. Később sikongató-kerregő gyöngytyúkokat telepített a ház előtti kiskertjébe – a limlomok közé – melynek közepén egy hatalmas fenyőfa állt. A ház melletti ólakban csirkéket tenyésztett, majd kutyákat is hozott. Az egész házhely egy hatalmas, bűzös-zajos telekké változott, elborzasztva mindenkit, aki csak arra járt – elsősorban pedig a szomszédokat. 

Benedek azonban nem állt meg itt. Minden hétvégén este egy üveg borral és a harmonikájával kiült a teraszra – a szakadt fonott kosarak, régi demizsonok, korhadt gerendadarabok, rozsdás franciakulcsok, műanyagzsákokba kötött műanyagdobozok közé, a felfordított, lyukas aljú utánfutóra –, és lassan borozgatva, zeneszerszámát húzogatva az éjszakai világba dalolta búját-keservét. Az egyébként szépen induló mulatás éjfélre féktelen kurjongatásba fordult, amikor is bement a házba a következő üveg borért, és tovább folytatta a műsort. Mindegy, hogy langyos nyári éjszaka, vagy éppen fagyos este volt, Benedek nem szalasztotta el az előadást. Hiába kérlelték, majd fenyegették a szomszédok, az öreg hajthatatlan maradt ebben a kérdésben. Éjjel két óra körül a nótázás artikulálatlan szitkozódásba fulladt, amikor is mindegyik szomszédját külön-külön néven szólítva elátkozta, amiért akadályozták őt kincsei felhalmozásában.      

És nem adta fel: továbbra is járta a környéket, minden nap újabb és újabb gyűjteménnyel tért haza. Az ócskaságokat fütyörészve rakta le az udvar valamely zugába, akár a többi limlom fölé. Már az állatkák alatt sem alom, hanem különböző kacatok voltak. A gyöngytyúkok felköltöztek a fenyőre, majd át-átrepültek a tehetetlen szomszédokhoz, hogy ott csipegessenek valamit, ha már Benedek udvarán nem találtak a szemét között semmi nekik valót. 

A hétvégi dínomdánom azonban egy szép napon elmaradt. A szomszédok először nyugodtan dőltek hátra és élvezték a péntek esti csöndet, ám csakhamar furcsa érzés kerítette őket hatalmába. Valami vészjósló nyugtalanság… 

Az esti csönd másnap is folytatódott, így aztán harmadnap a legrégebbi szomszéd, akivel a legtöbb vitája akadt Benedeknek, bezörgetett a kapun, de a baromfi hangos kiabálásán kívül nem kapott választ. A kutyák gyámoltalanul ugattak rá a deszkák, vasdarabok, kettétört ajtók berepedt mikrohullámú sütők tetejéről. A szomszéd némi tétovázás után benyitott a kapun, és a kétségbeesett ebek kíséretében végigbukdácsolt az udvaron. A konyha bejáratánál pedig ott találta Benedeket, egy szakad fotelben ülve, kezében a harmonikájával, mellette egy megkezdett üveg borral. Szebb halált nem is kívánhatott magának: ott érte a vég, nagy szeretettel gyűjtögetett, drága kincsei társaságában.

*

Az utolsó Pepinem fölöttem lakott. Egyedül élt, de soha nem volt nála csönd, kivéve, ha éppen nem tartózkodott otthon. Fene tudja, milyen berendezései lehettek – némelyik egész ijesztő hangokat adott ki: monoton zúgást, morajlást, süvítést, kerregést… Néha mintha mézpörgető hengert indított volna be, máskor a horgászbot orsójának zöngése szivárgott át a lakásomba, megint máskor egészen halk fűrész zizegett órákon át. Olyankor menekülnöm kellett, ki a szabadba! Értelmetlen éjszakai bolyongásokba kezdtem, mert egyszerűen nem volt maradásom. A hangok zongoráztak a gerincemen, jeges ujjakként pengették idegszálaimat, a bőröm alatt rezegtek. Akkor sem volt jobb, amikor felső Pepin emberi hangját hallottam. Vitatkozott, morgott, magyarázott, ordibálva érvelt és ellenérvelt. Hiába beszélt ugyanolyan hangosan, néha ordibálva, mint a filmbéli őspéldánya, egyetlenegy szót sem értettem a beszédéből. Még akkor sem, amikor az erkélyen állt, és jókedvűen cigarettázva szólítgatta lent elsétáló ismerőseit. Csupán annyit tudtam kivenni a mondanivalójából: „hogyvagy-hehehe”, „indul-indul?-hehehe”, „majdhívlak-hehehe”, „gumicseréremész?-hehehe”… Pedig egyfolytában darvagott, beszélt, mondta, egyre mondta a magáét. 

Az évek során sem tudtam megszokni Felső Pepin hozzám átszivárgó zajszennyezett életét. Most azonban a csönd fura, ami azóta költözött a lakásába, amióta ő a másvilágra vetette magát. Egy szép napon, miután elszívta szokásos cigarettaadagját, és körbekiabálta a lakótelepet, egy váratlan pillanatban az erkély korlátját átlépve, a mélybe ugrott. A mentős szerint nem szenvedett, azonnal beállt nála a halál. Amikor a rokonság az örökség reményében, egy lakatos segítségével feltörte Felső Pepin lakásának zárját, odabent semmit sem talált. Sem titkos széf, sem különleges berendezések, sem okos találmányok – semmi! Csak egy kisasztal, egy szék, egy kétajtós szekrény, meg egy egyszerű ágy árválkodott a lakásban. Én tudom csak egyedül, hogy Felső Pepin öröksége a titkos hangok gyűjteménye volt, amit rám hagyatékozott, hiszen rajta kívül csak én ismerhettem teljes egészében.