Legyőzni a lehetetlent

Ági szinte az utolsó pillanatban szállt fel a vonatra. Nem tudott hamarabb szabadulni a munkahelyéről, pedig délutánra szabadságot vett ki, hogy ne nézzenek rá görbe szemmel, hogyha csak kikéredzkedne. A vonat két óra öt perckor indul Budapestre. Úgy tervezte, hogy tizenkettő után nyugodtan megebédel, megissza az ebéd utáni kávéját, és lassan, szép komótosan elindul a főpályaudvarra. Igaz, több mint fél óráig tart az út a városi autóbusszal, majdnem fél Pozsonyt kell átutaznia, de ez mind belefér, bőven lesz még ideje nézelődni is a pályaudvaron. Amit nagyon szeret. Mindig lenyűgözi az embertömeg, az ide-oda lépkedő, bőröndöket görgető, tébláboló utasok sokasága. Most erre nem kerülhetett sor, mert az ebédről visszatérve meglepetés várta az asztalán: a délelőtt elkészített kimutatásban valamilyen hibát talált a gazdasági osztály vezetője. Ezt azonnal ki kellett javítania. Nem nagy feladat, de amikor már indulna, eléggé idegesítő. Gyorsan nekifogott, pótolta a hiányosságot, bedobta az új adatokat az excel táblázatba. Jó tíz perc alatt elkészült. De jaj, lefagyott a nyomtató! Most mit tegyen? Próbálta újraindítani, nem reagált. Kikapcsolta a számítógépét is, majd újra bekapcsolta, de ez sem segített. Kétségbeesve indult főnöke irodájába.

Ó, hát ez még nem a világvége!, nyugtatta meg Ágit a megértő főnök.  Küldd át az én gépembe, majd itt kinyomtatom. És fuss, mert látom, hogy fél lábbal már az utcán vagy.

Persze ilyenkor minden rosszul sül el: a városi autóbusz éppen elhúzott, amikor kiért a megállóba. Csak a következővel mehetett. Nagyjából fél órával később indulhatott, mint ahogy tervezte. De most már a vonat lépcsőjén a lába, felhangzik a sípszó, még egy szökellés, és megnyerte a futamot! Mint mindig, most is online vette meg a vonatjegyet és a helyjegyét. Legszívesebben – hacsak van rá lehetőség – a kocsi elejére vagy végére választ ülőhelyet, a lépcső melletti első fülkébe. Így a szűk folyosón nem kell átverekednie magát más utasokon, mint ha középtájra szólna a jegye. Most sejti, hogy az ülőhelyére már leült valaki, hiszen elég sok az utas. Az ülések mind foglaltak. Ági kénytelen megszólítani a fiatal srácot, aki lezseren ücsörög az ő helyén, közvetlenül a vonatablak mellett. De nincs semmi gond, azonnal felpattan, és már lépked is kifelé a fülkéből. 

A szemben ülő idősödő, de délceg, jó tartású férfi emeli fel bőröndjét a felső polcra. Könnyed mozdulattal, mintha csak egy pillangót röpítene a magasba. Micsoda izmok, milyen akrobata testalkat!

Köszönöm szépen, mondja Ági, nagyon kedves.

Ó, ez semmiség, nagyon szívesen. Budapestre utazik? És ezzel beindul az utazás alkalmával gyakran megeső beszélgetés. Ági egy pillanatra elgondolkozik: Érdekes, hogy velem mindig beszélget valaki, miközben a többi utas csak olvas, a mobilját vagy a számítógépét kémleli, esetleg szunyókál. Vagy pedig minket hallgat, a társalgókat. 

Igen, a barátnőmhöz megyek, kicsit kiruccanunk a hétvégén, a Sziget Fesztivál lesz a fő programunk.

Én is egy barátomhoz megyek. Régi kolléga Érsekújvárból. Együtt edzősködtünk annak idején abban a kedves városban. Én Martinból származom, fiatal koromban profi ökölvívó voltam, aztán gyerekeket edzettem. És ahogy mondtam, később Újvárba kerültem ökölvívó edzőként. Nagyon szerettem ott élni és dolgozni.

Azt mondja, gyerekekkel foglalkozott? Nem túlságosan durva sport a boksz a gyerekek számára?

Nem, nem. Sokan azt gondolják, hogy általában a küzdősportok agresszivitást váltanak ki a sportolókból, és főleg a gyerekekből. De nem így van. Sőt éppen az ellenkezője az igazság. A gyerekek elsősorban erőnlétet, fegyelmet tanulnak, és azt is, hogy küzdeniük csak az edzéseken szabad, a kinti gyakorlatban soha! Ezt a fontos szabályt be is tartják. 

De a boksz veszélyes lehet a gyerekekre.

Ne féljen, jól átgondolt és felépített edzésekkel kezdünk. A gyerekek nem küzdenek egymással, csak a bokszzsákon gyakorolnak. De nagyon fontos, hogy már gyerekkorban megkapják, megtanulják az alapokat: a megfelelő állás- és ütésmódokat, a mozgást. Elengedhetetlen része az edzésnek például az ugrálókötelezés. Biztosan látott már bokszmérkőzést, láthatta, hogyan szökdécselnek a vívók a ringben, amikor szemben állnak egymással. Ezt a mozgásfajtát minél korábban el kell sajátítaniuk. Ifjúsági csapatokat is edzettem, ezek 14-18 évesek voltak. Azt szerettem a legjobban, ha az általam edzett gyerekekkel folytathattam tovább a képzést a felsőbb csoportban. De nem akarom ezzel untatni.

Egyáltalán nem untat, de azért arra is kíváncsi lennék, hogyan került Martinból Újvárba.

Kiderült, hogy ez egy bonyolult történet. Mondhatnánk: büntetésből kapta ezt a „kiküldetést”. Egyes szülők ugyanis nem voltak elégedettek a módszereivel, mert ugye, a kívülállók mindig jobban tudják, mi a leghelyesebb. Lényeg, hogy a férfi Érsekújvárba, magyar vidékre, szavai szerint egy teljesen más világba csöppent.

Addig nem is találkoztam magyarokkal, leszámítva a magyarországiakat, ha nemzetközi mérkőzéseken vettünk részt. Ebben az országban viszont sok magyar él. Újvárban a legkisebb gyerekek között olyanok is voltak, akik nem tudtak szlovákul. Nekik a nagyobbak tolmácsoltak. De azért jól megvoltunk. Eleinte mindnyájunknak voltak fenntartásaink. Ők amiatt aggódtak, hogy nem fogják érteni az utasításaimat, én meg amiatt, hogy nem fogadnak be. Végül is én voltam a betolakodó. A vége az lett, hogy egymáshoz idomultunk. A gyerekek egyre jobban értették a szavaimat, én meg szép lassan megtanultam magyarul. Nemcsak a „grundon”, ahogy mondani szokás, hanem rendszeresen jártam egy nyugdíjas magyartanárhoz is. 

Akkor mi is beszélgethetünk magyarul, mert én meg pozsonyi magyar vagyok.

Nahát! Lépten-nyomon magyarokkal találkozom. Ha nem kerültem volna el Martinból, nem is tudtam volna semmit a magyarokról. Az az igazság, hogy az ex nejem családja is magyar származású volt, de amikor Martinba költöztek, elhagyták a magyarságukat. A feleségem ott született, ő már végképp nem beszélt magyarul. Amikor áthelyeztek Érsekújvárba, ez 1995-ben történt, nem akart velem jönni. Te jó ég! Elfelejtettem felhívni Ferikét, egykori növendékemet, pályafutásom legeslegkedvesebb ökölvívóját! Megbeszéltük, hogy tudatom vele, melyik vonattal utazom Pestre, s hogy kijön a vonatomhoz – közben remegő kézzel tárcsáz. Halló, Ferike! Ne haragudj, elfelejtettelek felhívni, pedig folyton arra gondolok, hogy most végre megláthatlak annyi idő után. Már a vonatban ülök, lassan közeledünk Újvárhoz. … Az edzőteremben? Nem tudsz fogni egy taxit? Próbáld meg, fiam… Futva jobban eléred? De nemsokára begurulunk. … Igen, már a pályaudvaron kellene lennünk, de útközben tizenkét perces késés alakult ki … Nagyon sajnálom, hogy ilyen feledékeny vagyok. Szorítok, hogy ideérj.

Ó, én vén hülye!, tör ki a férfiból. Hát már ennyire szenilis vagyok? Csak ideérjen! Bár ez szinte lehetetlen – az edzőteremből… Bizonyára úgy gondolta, hogy ha nem tudattam vele, hogy már felszálltam, akkor valamelyik későbbi vonattal utazom. Nem bocsátanám meg magamnak, ha nem láthatnám. Ki tudja, mikor jövök újra Európába… Ja, igen. Nem mondtam, hogy már jó pár éve – pontosan tizenöt – Amerikában élek, New Jerseyben. Ott most szobafestőként dolgozom. De visszatérve Ferikéhez: kilencéves volt, amikor hozzám került. Roma származású. Több roma gyerek volt a csoportomban. Nagyon szívósan edzettek, de Ferike a legjobbak közül is kivált. Nagyon kitett magáért. Feltornászta magát a profi csapatba. Végig én edzettem, miközben továbbra is a serdülőkkel foglalkoztam, neki a személyi edzője voltam. De megyek az ajtóhoz, hogy elsőnek szállhassak le.

Lassan szedelőzködni kezdenek az Újvárban leszállók. A vonat közeledik a pályaudvarhoz. Ági is drukkol. Nagyon sajnálná, ha a két ember nem találkozna. Bűntudata is van, talán a beszélgetésük miatt ment ki a férfi fejéből a telefonhívás. Reménykedik, hogy mégiscsak sikerül. A vonat lassít, a váltókon áthaladva tovább csökkenti a sebességet. Az ablakból már látszik a pályaudvar, és egyre közelebb ér a peron. Izgatottan pásztázza a pályaelőteret, hátha észrevesz egy hasonlóképpen kigyúrt alakot, mint az útitársa, csak – úgy tippel – körülbelül harminc évvel fiatalabbat. De csak poggyászt szorongató embereket lát. Ferike, ahogy a férfi nevezi, aligha volt közöttük. Már csak néhány méter…

Az ajtó kinyílik, az edző száll le elsőnek. Mosolyogva, egyben kérdő tekintettel járja át a terepet. Növendékének nyoma sincs. Ági látja kétségbeesését. De még csak lefelé szállnak az emberek, még van esély. Aztán elkezdődik a felszállás. A férfi minden irányba forgolódik, de leginkább a vonatkocsi ajtajával szembeni lépcsőfeljárót kémleli. Hátha éppen most bukkan fel benne egykori tanítványa. Az emberek felszálltak, a forgalmista felszólítja az utast, szálljon fel. Ő megmarkolja a kapaszkodót, és még egyszer lenéz a feljáróra.

Itt vagyok!, hangzik egy erőteljes kiáltás. A lépcsőket hármasával szedi, pillanatok alatt a peronon terem egy csapzott hajú, verítéktől átnedvesedett fehér inget, farmernadrágot viselő, kifulladt fiatal férfi. A forgalmista a szájához emeli a sípot, de még nem fúj bele. Elámul, ahogy a két ember, bizonyára úgy gondolja, hogy apa és fia – megölelik egymást. Mindkettőnek könnyek jelennek meg a szemében, és szótlanul mosolyognak egymás válla fölött. Érzi, hogy kell még adnia nekik egy-két percet.

Most már szálljanak fel!, hangzik mellettük nemsokára a halk figyelmeztetés. Az edző engedelmeskedik, a tanítvány hátrál egy lépést, a vonat elindul. Az idősödő férfi az ajtóból integet, a fiatalabb előhúzza a mobiltelefont a farzsebéből, jelezve, hogy azonnal hívni fogja. 

A férfi leül Ágival szemben. Mindjárt meg is szólal a telefonja. Hosszasan beszélget rég nem látott növendékével. Majd amikor befejezi, magába mélyed. Most nincs kedve megszólalni. Nagy sokára nyílik meg újra.

Amit ez a fiú véghezvitt! Kevés ilyen van a világon. Amikor látom amerikai otthonomban az utcán zenélő, táncoló, de jobbára csak ténfergő fiatalokat, akiknek nem is áll szándékukban mást tenni, mindig Ferike jut eszembe: a kitartása, a hite. És most már családja van, nagyon kedves felesége és két csodaszép, okos gyermeke. Nem voltam benne biztos, hogy eléri a vonatot. Hiába, én már nem vagyok bokszoló, ő ízig-vérig az. A bokszolók együtt élnek Muhammad Ali mondásával, aki kijelentette, és be is bizonyította, hogy a lehetetlen nem létezik. Ezt Ferike is bebizonyította. Ma is.

Megjelent az Opus 2025/5-ös számában