A mondatok ezerfélék lehetnek. 

Ébredés után vidáman hempergőzők, vagy a reggeli kávé nyugalmát színlelők. Némelyik telefonként csörög bele gondolatainkba, és akad, ami fejbever, mint egy lehulló vadgesztenye. Az egyik ötszáz köbcentis motorként húz el mellettünk, a másikban megbotlunk a busz felé futva. Felszisszen, akár a pneumatikus ajtó, a következő pillanatban pedig mellénk akar ülni.

May I, kérdezte a szőkeség az ülésre mutatva. Pár évvel lehetett fiatalabb, mint én, de ezt manapság nehéz megállapítani. Valószínűleg mindketten a Z generációhoz tartoztunk. Zavaromban egyszerre bólintottam, és intettem. Tetszik a körmöd, folytatta, miközben leült mellém. Megköszöntem, és hozzátettem, épp a körmöstől jövök. A lány láthatóan meglepődött. Magyar buszon egy fickó mélyvörös körömlakkal a kezén, perfekt angolsággal válaszol. Az Államokból jöttél? Nem, de tanultam ott pár évet. Oké, folytatta, Pearl vagyok. Krisz, feleltem, és azonnal visszatértünk a körömlakk témájára. Tök jó, hogy egyre több férfi használ lakkot. Szerintem szexi. Fura, gondoltam, Csill, a körmösöm is ezt mondta, és hozzátette, én a helyedben leszarnám, ki mit szól, nekem bejön ez a mélyvörös. Kibaszott menő. Csill is az volt. Teli pirszinggel és tetoválással. Első alkalommal háromszor javított ki, ő nem Csilla, Csill. Érted, nyugi. 

Nyugodt voltam. Az a másfél óra, amíg eltűnik az előző lakkréteg, majd felkerül az alapozás, és végül az új szín, számomra mindig teljes lebegés. Mint amikor Tommal először próbáltuk ki New Yorkban. Igaz, ott mástól lebegtünk. Beszabadultunk a húga szobájába, és mindent felkentünk magunkra, amit a fiókokban találtunk. A lakkozás máskor határeset lett volna, de aznap éjjel nem voltak határok. Nem tudom, hogy a spangli okozta halványlila köd, az aceton illata, vagy a lakk színe indított be minket ennyire, de a sírva röhögést előbb a meglepett csend, majd az eszelős vágy, végül pedig az ösztönök már-már vadállati őrjöngése váltotta fel. Pár óra alatt többet tanultunk magunkról, mint az addig eltelt húsz évben összesen. 

Mindegy. 

Bármit is gondolok, már nincs jelentősége. Csak újabb alkalmat teremt egy makacs és utálatos mondatnak, hogy belém rúghasson. 

Kurvára hiányzol, Tom.

Persze, vannak olyan mondatok is, amelyek minden előzmény nélkül bukkannak fel, és váratlan dolgokat idéznek elő. Fájdalommal égnek bele emlékezetünkbe, mintha az agyunknak saját tetoválóművésze lenne. 

Mi van buzikám, meggyet magoztál? 

Eddig fel sem tűnt, hogy két fickó, leült velünk szembe. Amelyik megszólított, kopasz, talán negyvenes, melós kinézetű, körmei tövig rágva. A másik akár a fia is lehetett. Beesett arcát kaparászta, karvalyszerű orrával folyamatosan szipákolt. Az idősebb egy felbontott dobozos sört tartott a kezében, de lehellete elárulta, már túl van a bemelegítésen. 

A szőke lány óvatosan közelebb húzódott. Nem valószínű, hogy értett a szövegből bármit is, de a hanghordozás egyértelmű volt. Nevermind, súgtam oda. Magyarul beszélj, köcsög, mordult fel a kopasz, és a „Magyar vagyok nem turista” feliratú pólójára mutatott. Továbbra sem gondoltam, hogy meg kellene szólalnom. A statisztikák szerint a kötekedők nagy része, ha nem veszünk róla tudomást, egy idő után elunja és abbahagyja, vagy keres magának másik célpontot.

Ez a figura azonban nem olvasta a statisztikákat. 

Anyád mit szólt hozzá, hogy fiút várt, és te jöttél? Erre a másik felröhögött, és még hangosabban szívta az orrát. És te, cica? Mit keresel a buznyák mellett?, szúrt oda a lánynak. Srácok, nem kell ez, szólaltam meg végül. A többi utas közben szép lassan elszivárgott a környezetünkből. Tudtam, hogy senki sem fog segíteni. Pont úgy, mint pár éve, kilencezer kilométerrel odébb. 

Nekem te ne mondd meg, mit csináljak, fasszopó! Láttam, ahogy a kopasz keze ökölbe szorul, fel is készültem az ütésre, vagy valami még rosszabbra. Az adrenalin felgyorsítja a reflexeinket, de lelassítja az idő érzékelését. A fickó mintha órákig vett volna lendületet. Biztos voltam benne, hogy mindjárt nekem esik, amikor a másik teste hirtelen megfeszült, és minden előzmény nélkül rángatózni kezdett. A kopasz odafordult, de a fiatalabb már lecsúszott az ülések közé, és artikulálatlan hangokat adott ki. A szőke lány sikoltozott, az utasok kiabáltak, a busz lefékezett. Még mindig lassított felvételként néztem, ahogyan egy mélyvörös vércsík jelenik meg a fiú szája szélén. 

Tom arcát láttam magam előtt.

Én rángattam el arra a bulira a Lower East Side-on, két nappal a diplomaosztó után. Gondoltam, kieresztjük a gőzt, de hamar kiderült, a kilencvenes évekbeli német techno nem a mi világunk. Mintha valami náci gyűlésre csöppentünk volna be. A társaság nagy része katonai zubbonyt viselt, és jelszavakat ordibált. Egy óra múlva meguntuk, gyalog indultunk az East River felé. Úgy döntöttünk, pár utcával odébb fogunk egy taxit. Kézen fogva sétáltunk, és úgy röhögtünk magunkon, meg a béna helyzeten mint két kamasz. 

Vannak olyan mondatok, amelyek egy vadászkutya szaglásával rendelkeznek, megérzik a boldogság illatát, és onnantól kezdve nem nyugszanak addig, amíg fel nem kutatják, és meg nem semmisítik. Ha ezt a párttaggyűlést túléltük, jöhet bármi, fulladozott Tom a röhögéstől. A következő pillanatban összeesett, magával rántva engem is. Azóta sem tudni ki lőtt, és kinek szánták azt a golyót, csak a dörej visszhangzott körülöttünk még egy ideig. Tom görcsösen kapaszkodott belém. Kiabáltam mint egy félőrült. A filmeken ilyenkor fontos mondatok hagyják el a haldokló száját, de Tom csak nézett rám. Biztosan szeretett volna mondani valamit, biztosan szeretett volna munkába állni, hitelt felvenni egy házra, és szétcsapni magát a házavatón. 

Biztosan szeretett volna velem lenni. 

Hall engem, uram?, szirénázott a fülembe egy újabb mondat, de az is lehet, hogy csak a mentőautó volt. Elkésett. Pont úgy, mint egy nyomorult hollywoodi moziban.

Szánalom nélkül néztem az ülések között rángatózó fiút. Epilepsziás roham. Elharapta a nyelvét. Pontosan tudtam, az a kis húsdarab a szájában majd egyre hátrébb kerül, és elzárja a levegő útját. A kopasz sírt, kisfiam, Robikám, nincs baj, itt vagyok, néhány utas orvosért kiáltott, a sofőr mentőt hívott, de tudtam, mire ideér, a fiú valószínűleg meghal. Láttam magam előtt, ahogy zsákba teszik, és a proszektúra hűtőtermébe viszik. Éreztem a szagokat, amelyek a boncoláskor keletkeznek, hallottam a gumikesztyű nyikorgását, ahogy a patológus próbálja lefejteni magáról. Majd olcsó temetése lesz, kölcsönpénzből, csak páran állják körbe a sírt. Az anyja el sem megy, már nem él, vagy egész pici korában elhagyta őt. A kopasz hónapokra magába roskad, még többet iszik, tobzódik fájdalmában, szidja a buzikat, a migránsokat, istent. Egy nap erőt vesz rajta a fájdalomnál is erősebb érzés. Bosszút kell állnia valakin. 

Bárkin. 

Mindenkin. 

De most még próbálja oldalra fordítani a fiát, nem is sejti, hogy ezzel az egyszerű mozdulattal kiszabadította a mondatot, amely eddig ott fuldoklott a rángatózó fiatal test alatt. „Az emberi életet minden megkülönböztetés nélkül tisztelem.” Ezt a modern hippokratészi esküt szavaltuk Tommal a Columbia diplomaátadóján. 

Az idő újra felvette eredeti tempóját. Orvos vagyok, engedjenek oda. Szabaddá tettem a légutat, megnéztem a pulzusát, és éreztem, ahogy a szervezet megnyugszik. A görcs szép lassan kioldja önmagát. 

Nincs szükség újabb mondatokra. Egyszer minden a helyére kerül.