A gyereket nézte. Az ágy mellett állt. Alig lehetett látni. A redőny kizárt minden fényt, csak a folyósóról szűrődött be némi világosság. Hülye kis szarházi. A gyerek szuszogott, kipirult az arca, a takarót maga mellé gyűrte. Nyoma sem volt rajta a fél órával korábbi hisztinek. 

A gyerek. Mindig csak így hívta. Magában és mások előtt is. Nehezen mondta ki a nevét. Eszter. Ha hivatalos helyen meg kellett adnia, figyelnie kellett, hogy ne tévessze el. Viktor adta neki. Ő elfogadta. Eleget tett a férfi kérésének. Azt hitte, ha teljesíti, akkor marad. Gondoskodik róla. Eljön hozzá. Hülye kis szarházi. 

Itt van anya. Nem nyitom ki a szememet, nem akarom, hogy tudja, hogy még nem alszom. Aludni kellene. Megint rossz vagyok. Tudom, hogy azt akarja, aludjak. Meddig lesz még itt? Anya, kérlek, ne haragudj. Bárcsak idebújnál mellém. Egy kicsit fázom.

Viktor a kórházban sem nézte meg őket. Nehéz szülés volt, huszonnégy óra után úgy vágták ki belőle. Nem emlékszik rá, vagyis nem minden részletre. Az ólomtakaró súlyára igen. Meg ahogy a doki felemelte az apró, véres kupacot. Gratulálok anyuka, szép, egészséges kislánya született. Elfordította a fejét. Nem született. A gyerek amúgy tényleg szép volt. Az arca kerek, szabályos, apró kezén hosszú ujjak. Önmagához képest. Ritkán sírt. Már az elején is aludt, evett. Néha nyöszörgött.

Otthon csend volt. A szomszédok megjegyezték, mintha nem is lenne itt újszülött. Pedig ott volt. Pelenkázás, etetés, büfi, alvás, fürdés. Vagy fordítva. Vagy valahogy így. A babakocsit gyűlölte. Nagy volt. Nehezen mozgott vele. Mégis. Ki a lakásból, a hintőporszagú szobából. A babakendőt nem tudta elviselni. Nem tudta magára kötni. 

Anya néz engem. Érzem. Viszket az orrom. Nem mozdulok. Biztos, hogy nem. A fény kintről jön. Éhes vagyok. Sajnálom, hogy sírtam. Nem is kellett igazából az a hajó a fürdéshez. Igaza volt anyának. Fáj a karom. Anya illata édes. Megint az a parfüm, tudom, ott a szobájában, az ágy mellett, a kisasztalon. Talán reggel kérek belőle.

Nézte a gyereket. Nem akart mozdulni. Nem akarta, hogy a gyerek tudja, nem ment még ki a szobából. Felébreszteni sem akarta. A saját lélegzetét figyelte, ahogy elválik a gyerek lélegzetének ritmusától. Be és ki. Nem gyorsan, és nem lassan. Éppencsak. A mellkasa emelkedett, süllyedt. A fény nem tört meg. 

A gyerek ujja ugyanolyan hosszú maradt. Arányos, vékony. Zongorista kéz. Ezt hallotta az anyjától. Hordja el zongoraórákra. Minek. Az ő ujja rövid. Szóval nem tőle örökölte. Viktornak volt ilyen keze. A második találkozásukkor felfigyelt rá, a férfi észrevette a tekintetét, mire ő megjegyezte neki, hogy szép. A jegygyűrű sem hagyott nyomot rajta. Talán ezzel a mondattal kezdődött. Hülye kis szarházi. 

Anya nagyon szép. Sokkal szebb, mint a többiek anyukája az oviban. A haját szeretem a legjobban. Olyan puha. Szeretnék itthon maradni. Csak egy kicsit. Játszhatnánk. Régen voltunk a játszótéren. Bújócskázhatnánk is. Vagy nem, inkább nem. A lábam is fáj. Sajnálom, hogy rossz voltam. Anyu olyan jó. Meg okos. Holnap visszaadom a füzetét. Ha csak visszateszem a fiókba, biztos nem fogja észrevenni. A fényképet is visszaadom. Anya egyszer azt mondta rá, az apám. Ő most hol lehet? Biztos akkor is rossz voltam, azért ment el. Anya mérges volt, amikor a képről kérdeztem. Csak visszateszem. Nem szólok. Holnap.

Állva is el lehet gémberedni? Nehéz volt megmozdulni. Félrecsúszott a takaró. A gyerek valahogy lágyabb lett. Mintha egy görcs kiengedett volna. A nyakában van a haja. Be fog izzadni. Megcsapta az orrát a szag. A gyerekszag. Benne az óvoda, a szappan, és még valami. Meleg emberszag. Idegen. Odanyúlt. Kihúzta a tincset a nyakából. A babaszagot is utálta. Ha a barátnője látogatóba jött, az folyton a gyerek fejének tetejébe fúrta az orrát, és vigyorgott. Neki is kínálta, akár egy vízipipát. Ő inkább kiment a konyhába valami ürüggyel. 

Nem emlékezett, mikor nevetett utoljára. Azok az izmok is el tudnak gémberedni? Megpróbálta. Tükör nélkül is érezte, ez inkább vicsorgás. Megrázta a fejét, és visszarendezte az arcát.

Álmodok. Kicsit zuhanok, mint a hintán. Nem félek. Anyu a karjába vesz, táncolunk. Egy réten vagyunk, gyönyörű, tele színes virágokkal. A virágok olyanok, mint amiket az óvónéni rajzolt. Anyu nevet. Milyen szép most! Itt akarok maradni. Körtét eszünk, de nem úgy, mint az oviban, hanem beleharapunk, előbb anya, és aztán én. Meleg van, süt a nap. Anyu derekán ülök, átölel, a karja erős, forgunk, a világ körbefordul, megszédülök, de csak nevetünk. A szorítása egyre erősebb. A forgás is egyre gyorsabb. Anya már nem nevet. Én sem nevetek. Anyu, ez fáj. 

Ez a hiszti. Úgy egy éve kezdődött. Minden este. Ugyanaz, és mégis mindig más. Mindig másért. Akkor kezdett a gyerek óvodába járni. Pedig olyan simának tűnt minden. A beszoktatás. Reggel el, napközben munka, délután a gyerekért. És aztán ott az este. Kettesben. Nem tudott pontos menetrendet tartani. Fél nyolckor fürdés, nyolckor ágy, villanyoltás. Pontosan emlékezett rá. Neki nem ment. Nem olyan, mint az anyja. Inkább hagyta, hogy a gyerek csináljon, amit akar, csak a hisztit ne. De mindig eljött a pillanat. Éhes vagyok, szomjas vagyok, pisilni kell, vegyél ölbe, ez nem jó, az se jó. Hülye kis szarházi.Nem akarta volna. Ma ez túl sok volt. Nem is tudja, honnan indult. Arra emlékszik, hogy a fürdőben felkapta a gyereket. Az üvöltött, és rúgott. Bordán találta. Ő berohant vele a szobába, és ledobta. Bele az ágyba. Nem dobta. Odavágta. Hülye kis nyomorult szarházi. Nézte a gyereket. Az megszeppent, még hüppögött. Becsukta a szemét.