A hűtő ajtaján mágnes, alatta régi, naptárból kitépett lapon kézzel írt bejegyzés. Egyetlen szó: elfogadás. Ezzel bocsátotta el az orvos.

Mostanra a filc elmaszatolódott, az o betű, akár egy szürke tó. De nem az. Csak egy elromlott betű.

A kredenc pultján ott felejtett tabletta. Rózsaszín, apró kör, mint egy kicsi köröm. Szép Irén a tenyerébe söpri, a fiókba hajítja. 

Kést vesz elő, félbevág egy citromot. Belecsíp az illat – összerándul. A kép nem ijesztő, csak ott van, mint a fény a mosogató szélén. A kicsi az asztalnál ül, limonádét iszik, ráncolja a száját.

Megzörren a zár, és még el sem hal a becsukódó ajtó hangja, de Viktor már a konyhában áll.  Kezében reklámszatyor, fekete dzsekijén esőbuborékok. 

− Szia.

Koppan a szó, mint a kés, ahogy Irén a konyhaasztalra ejti. Az asztal lapján morzsa, a morzsa alatt mély repedés. Mellette üvegpohárban elnyomott cigaretta.

Vizes foltok maradnak a konyha kövén, ahogy Viktor az asztalhoz lép. Leteszi a szatyrot, de csak áll, ujjai a műanyag fület markolják. 

Végül csak kiveszi a dobozt. Egy torta. Az átlátszó tető alatt sápadt krém, rajta porcukorsipkás eper. 

Irén  teste megfeszül. A születésnapi torta mindig ragacsos. Soha nem tudta úgy felvágni, hogy a szelet ne dőljön el, a porcukor meg rákenődött mindenre. A kicsi a szájszéléről nyalta le, és nevetett: Hó! Lesz hó máskor is, anyu? Lesz, mondta neki.

Feláll, a hűtőhöz lép. Fogantyúja hideg, mint a kilincs a kórházban. Ahonnan már csak a csillagmintás sapkát hozta haza. 

Egy sört vesz elő. Viktor tekintete odakap a mozdulatra.

 − Anyu! 

Anyu. A szótól hideg kúszik a bőre alá. Meghúzza az üveget.

− Tudod, hogy gyógyszerre nem szabad, mert előfordulhat…

Egy szó szalad Szép Irén nyelvére. Ha kiszabadulna, meg kellene neveznie valamit, amit nem lehet.  Nem szabad. Sajnálatos baleset, mondta az orvos, ne hibáztassa érte a nagyobbikat. 

Viktor leveszi a tortáról a műanyag tetőt.

– Neked hoztam. Mert ma van… .és… 

Megakad.

– Sajnálom – hajtja le a fejét.

Ezt mondta kisfiú korában is: a temetés után, az első évben, a másodikban. Később is kimondta néha, amikor részeg volt, és akkor is, amikor józan, amikor hozott virágot, és amikor egyszerűen csak itt volt. Irén minden egyes alkalommal úgy érezte, mintha benyúlna a mellkasába, és körömmel piszkálná a beforratlan heget. 

Most is, milyen nyugodtan pihen a keze az asztalon, mintha nem is emlékezne arra a másik, kicsi kézre, amit elengedett. Mert így volt, hagyta, hogy elszaladjon, hogy felmásszon, hogy leessen. És hiába bámul rá, a szemét is gyűlöli. Mert néha barna és nedves, mint az ázott föld. Néha meg meleg. Mint a kicsié. 

− Jól vagy? – kérdezi Viktor. 

Irén nem válaszol. Nem mond el semmit. Sem azt, hogy a rezsi számlán valami támogatás megszűnt, amit úgyis késve intézett. Azt sem, hogy a gyógyszert nem veszi be minden nap, csak ha épp ideges. Nem beszél arról se, hogy a szomszédasszony a lépcsőházban azt mondta: szerencsétlenek az ilyenek. Az ilyenek: akik gyereket szülnek, akik megőszülnek, akik nem bírják.

Bőre alatt lassan felmelegszik a gyűlölet: régi, szilárd anyag. Mint a folt, amit soha nem lehet kimosni. 

  − Menj innen – mondja.

Viktor feláll, a szék lába végig karistolódik a kövön. Éles hang, akár a mentőé, ami átlyukasztotta azt a reggelt.

A mondat Viktor után gurul, ki a konyhából, végig a folyosón. Becsukja előtte szobája ajtaját. 

Irén leül az asztalhoz. Egy percig nézi a tortát, aztán belemarkol. Az első falat túl édes, a harmadik már semmilyen. Belemarni. Lenyelni. Nem hányni vissza.Aztán csak ül. Kezén maszattá szárad a tortakrém.