Lassan lassan pirkadni kezdett. Kinyitottam a szemem és az ablakon beszűrődő halovány derengésben körülnéztem. Abban a pillanatban megszólalt az első kakas, majd a második, végül sorban sorban egymás után a környék minden kakasa egymást túlszárnyalva akarta köszönteni a hajnalt. Óvatosan felkeltem, s abban reménykedtem, hogy ma előbb elkészülök mint apám. Csendben felvettem vászoningemet, derekamra kanyarítottam a szoknyát, s lábujjhegyen kiosontam  a konyhába. Apám akkor lépett  be az ajtón. Rajta nem lehetett túltenni, akárhogy igyekeztem, mindig megelőzött.

– Éppen hozzád indultam, hogy felébresszelek – mondta kedvesen, nem kis büszkeséggel bajusza alatt, hogy ébresztés nélkül is mindig talpon vagyok az első kakasszóval.

– Már befogtam a lovakat, anyád bekészítette a reggelinket, majd útközben megesszük. Ha elkészültél, indulhatunk is. Jó lenne még ma végezni az Alsódűlőn a szántással.

– Mehetünk – mondtam vidáman, mert nagyon boldog voltam, hogy apámmal együtt dolgozhatok. Egész héten kijártam vele, tudtam, hogyan kell  a lovat befogni, kifogni, a barázdában vezetni, hogyan kell fordulni, az ekét beállítani. Mostmár tudtam. De nem volt ez mindig így.

*

14-ben, amikor a férfiakat bevitték katonának és csak mi maradtunk, anyám és két nővérem, bizony senki nem kérdezte, akarunk-e szántani és vetni, vagy sem. Ha enni akartunk, menni kellett, a földet nem hagyhattuk műveletlenül.

Anyám rosszallóan kérdezte: “De ki fogja felszántani, sose csináltuk, ez férfimunka!”

– Hát én és a nenám – válaszoltam magabiztosan, pedig még a 13-at sem töltöttem be. – Ha sose csináltuk, hát majd most csináljuk. Muszáj, különben nem lesz búza jövőre, ha nincs búza, nincs kenyér! Láttam én, apám hogy csinálta, csak sikerül nekünk is. 

Anyám látva az elszántságomat, nem ellenkezett tovább, ételt csomagolt az útra, s aggodalmas tekintettel nézte, hogyan fogom be a lovat és vezetjük ki az udvarból.

Amikorra kiértünk a határba, már magasan állt a Nap, s a verejték patakokban csorgott a hátunkon, eláztatva ingünket, s a szoknyánk derekát. Nővérem kétkedően nézte bizonytalan mozdulataimat, amint a lovat az eke elé kötöttem. Határozott léptekkel indultam a szántóföld széléhez, s a ló megadóan követett, maga után vonszolva az ekét. Beállítottam a lovat a területünk széléhez, majd ráléptem a keretre, hogy belesüllyedjen a földbe.

– Gyere csak ide, nena, segíts. Én indítom a lovat, te próbálj csak ugrálni az ekén, hogy belesüppedjen a földbe – mondtam, mire nenám szófogadóan tette, amit kértem. A ló elindult utánam, épp úgy, ahogy illendő volt. Mentünk néhány métert, de az eke csak nem akart szántani. Tanácstalanul néztünk egymásra, mostmár ketten próbáltuk lejjebb döngetni az ekét, de hiába ugráltunk, hiába erőltettük, az csak nem mozdult. Látta ezt egy öregember, aki a szomszéd földön dolgozgatott épp.

– Mit csináltok, lányok? – kérdezte nagy érdeklődéssel. Hatalmas bajusza alatt alig tudta visszatartani jókedvét. Apró szemei olyan vidáman csillogtak, hogy szinte már megbántódtam, miért mulat rajtunk ilyen jól.

– Hát szántunk! – feleltem önérzetesen.

– Szántotok-e? Talán inkább csak szántanátok, nem? – javított ki még mindig visszafogottan az öreg.

– Hát azt ti nem tudjátok, hogy az ekét le kell elébb ereszteni a földbe, csak azután lehet vele szántani?

És megmutatta, hogyan is kell ezt csinálni.

– Hát férfi nincs a háznál egy se? – kérdezte még elmenőben – hogy az ilyen kicsi lányok fogják meg az eke szarvát?

– Apánkat elvitték katonának, mi meg csak lányok vagyunk a háznál. Ha más nincs, elvégezzük mi is, ahogy sikerül, olyan lesz.

– Derék lányok vagytok, büszkék lehetnek rátok a szülők! – s azzal visszavonult a saját dolgára.

Szántottunk és vetettünk, és lett búza, és lett krumpli, mire apám egy év múlva hazajött a háborúból sebesülten, elégedetten nézte a termést, és bár nem szólt egy szót sem, a szeme elhomályosult a meghatottságtól. 

*

Apámnak a háborúban ellőtték a lábát, többé sose gyógyult meg teljesen. Nem tudott már sokat gyalogolni, ezért aztán később mindig elkísértem, és ahogy tudtam, segítettem.

*

11 óra felé lepihentünk a határt jelző diófa árnyékában, ettünk és beszélgettünk egy kicsit. A szántóföld alatt nem messze csordogált a patak, odajártunk nyáron fürdeni a lányokkal, ha apám elengedett. Most ugyan már őszre járt az idő, de gyönyörű meleg napsütéses szombat volt, igazi vénasszonyok nyara. Barátnőim akkor érkeztek, a patakpartra igyekeztek hűsölni egy kicsit. Engem is hívtak: – Káta, nem jössz? Megmosakszunk egy kicsit, gyere te is. Délután meg előadás lesz a Kultúrházban, gyere, biztos nagyon jó lesz! – kiáltottak felém.

– Nem mehetek, segítek apámnak, egyedül nem bírja! -feleltem büszkén, mégis sóvárogva néztem utánuk.

– Hát eredj lányom, amíg te fürdesz, én alszom egyet itt az árnyékban, hadd pihenjen a ló is, úgyis elég meleg van. – nógatott apám. Nem kellett kétszer mondani, boldogan szaladtam barátnőim után.

Amikor visszatértem, apám, mintha megérezte volna, hogy nézem, hirtelen kinyitotta a szemét, majd így szólt: – No, akkor folytathatjuk?

Meghúzta a borosflaskát, visszadugta a dugót, majd nehézkesen talpra állt. Visszavezettük a lovat a barázdába és újból nekiindultunk.

Még most is érzem  a meztelen talpam alatt a meleg göröngyöket, ahogy gyalogoltam a ló előtt.

Oda-vissza, oda-vissza – róttuk a szántót körbe-körbe.

Egyszercsak apám felnézett az égre, a Nap járását figyelte, s a sor végén álljt intett.

– No, Kátó, menj, mosakodj meg és szaladj a barátnőidhez, nézd meg te is azt az előadást. Mára már dolgoztál eleget, a többivel elboldogulok magam is.

Most is magam előtt látom apró ragyogó szemeit, melyekből csak úgy sütött végtelen szeretete, s a büszkeség, amikor rám nézett.

*

Hát ilyen volt az én apám.