1. szirom

Az én időmben a Csallóköz burjánzó tündérkert volt! Ringó gabonaföldek, vadvirágos legelők, szálegyenes jegenyesorok, nyárfaerdők. A vidéken kanyargó kanálisokban buja élet tobzódott: csíkok, pontyok, harcsák, csukák, amurok, keszegek, még angolnák is. Csönd és nyugalom honolt mindenhol, csak a madárcsicsergés színesítette ezt a csöndet: pacsirták, cinkék, vörösbegyek, barázdabillegetők, jégmadarak, vadkacsák, vízicsibék, vércsék, sólymok, rétisasok. Az egymás melletti településekhez keskeny gyalogutak és esőben sáros kocsiutak vezettek. Abban a korban senki sem sietett, de mindenki tudta, mi a dolga, amit maradéktalanul el is végzett. Itt minden megvolt, ami a boldog emberi élethez szükséges. Az édenkerti viszonyok mégsem elégítették ki az embereket. Ahol fény van, ott megjelenik a sötétség is. Gyakran alaptalanul viszálykodtak egymással, hamis vádakat koholtak, vélt sérelmeket toroltak meg egymáson. Ilyen volt az a világ, az én világom, az Úr 1700-as éveinek elején…   

2. szirom

Két foggal, bal kezemen hat ujjal születtem. Öreganyám először látni sem akart. Sűrűn vetette magára a keresztet, és szemrehányóan nézett anyámra, amiért nem engedte, hogy rögtön a születésem után levágják a hatodik ujjamat. Ám amikor az öreganyám először a karjaiba vett, azonnal egymásba szerettünk, és nem bánta, milyen vagyok. Legalábbis így mesélte nekem. Az öreganyám is két foggal és hat ujjal érkezett a világra. A bába azonban elkötötte a hatodik ujját, amely így elcsonkult, „leszáradt” – ahogy mondogatni szokta. Senki sem akarta, hogy a faluban elterjedjen: ebben a házban boszorkány született. Ez akkoriban végzetes következményekkel járhatott. 

Az én öreganyám gyerekkorától kezdve sok mindent tudott. Ismerte a gyógynövényeket, kézrátétellel gyógyította a betegeket, előre megjósolt bizonyos történéseket. Titokban jártak hozzá, suttogva ejtették ki a nevét, mégis mély tisztelet övezte. Titokban, mert az emberek tudták, hogy hatalmas tudás és megmagyarázhatatlan képesség birtokában van. Ezért féltek is tőle. 

3.szirom

A forró nyári nap délutánján szinte egyik percről a másikra csapott le a zivatar. Mivel pici koromtól kezdve rettegtem a viharoktól, berohantam a házba, és a mosdótál melletti sarokba húzódtam, ahogy szoktam. Ezúttal azonban nem zuhantam azonnal védekezőálomba. Félig ébren, félig ájultan gömbölyödtem össze. Behunytam a szemem, hogy ne lássam a villámokat, a dörgés azonban éles ütésekként hasogatta a dobhártyámat. Minden egyes dörrenésnél úgy éreztem, szilánkokra törik az agyam, porrá válnak a csontjaim és elfolyik az összes vérem. Minden dörgésnél összerezzentem, és vártam a pillanatot, amikor elered az orrom vére. A villám sercegve csattant és lecsapott valahol a közelben. Az orromból vastag sugárban tört elő a vér. Az öreganyám ijedten kapott fel, és a mosdó fölé tartotta a fejemet. Vizet öntött a lavórba, majd valahonnan egy darab gyolcsot vett elő, beáztatta a hideg vízbe, kicsavarta, és megtörölte vele az arcomat. Majd felemelt, az ágyra fektetett, és a homlokomra tette a nedves, hűsítő ruhadarabot. Mindjárt elmúlik, suttogta, és hallottam, amint a szokásos imát mormolja. Aztán egyre homályosult a kép, már nem láttam nagyanyám arcát, és nem hallottam aggodalmas suttogását. 

Egy végtelen rét látványa tárult elém: aranyszínű fűtenger, melyben színes virágok ringatóztak. A rét közepén pedig egy égig érő jegenyefa. Megfordultam. Mögöttem nem volt semmi, csak gomolygás, és furcsa erő, ami próbált előre tolni. A lábam előtti keskeny ösvény a fa irányába vezetett. Elindultam. Míg elértem a rét közepéig, két oldalról suttogások kísértek. Tudásmorzsák, melyek a fához érve hatalmas tudássá álltak össze. Ránéztem a vastag törzsre, mire a kéreg kettényílt, és magába szippantott. Az idő és tér eltűnt. A testem szétporladt, minden egyes atomja tudással telítődött, majd újra összeállt, és újra széthullott. Három erő (talán tündérek?) mozgatott, időkön és tereken túl: a bölcsesség, a szépség és az igazságosság ereje. 

Zivatarok idején még sokszor visszaestem ebbe az állapotba, de soha többé nem történt velem ehhez hasonló. A rét megjelent, a jegenye is, más nem. A színek változtak, néha megláttam mások életét, velem azonban nem történt semmi. Azt hiszem, akkorra megkaptam a tudást, amelyre szükségem volt. 

4.szirom

Faluvégi nádfedeles mórházikónk ugyanolyan volt, mint a többi falubeli ház, csak valamivel szerényebb. Egy kis kert is tartozott hozzá, abban igyekeztünk megtermeszteni mindent, amire szükségünk lehetett. Gabonafölddel nem rendelkeztünk, kenyérbúzára cserélni szoktunk. Öreganyámnak csodálatos rózsái nyíltak a kert hátsó részében, néha menyasszonyi csokrot kötött belőlük, vagy a temetési koszorúba fűzött néhányat. A faluban senkinek se volt rózsája, csak nekünk. Időnként meghallottam, amint összesúgnak a házunk előtt, hogy ez itt az ördög kertje, mert rajtunk kívül senkinek sem sikerült a rózsát így kinevelnie. Éppen ezért öreganyám a sövényre borostyánt futtatott, hogy ne rikítsanak ki a virágok, ne zavarják mások tekintetét. A rózsanevelést én is megtanultam tőle, egyre nagyobbak és szebb színűek virítottak a világba. 

Az emberek suttogtak rólunk, mégis jártak hozzánk. Sírva jöttek, megnyugodva távoztak. Öreganyám mindenre tudott megoldást. Lassan én is eltanultam tőle, mit hogyan kell kezelni, mire mit kell javasolni. Néha elég volt egy tanács. Máskor gyógynövénytarisznyát állítottunk össze, de volt, amikor öreganyám összeszorított szájjal kevert vagy főzött valamit. Olyankor mindig többet imádkozott, kiment a kertbe, és a rózsabokrok tövébe ült. Láttam, hogy csurognak a könnyei. Télen kiment a szélfogóba. Mindig azt mondta, majd én is így fogok tenni, ha ő már nem lesz közöttünk. Később értettem meg ezeket a furcsa jeleneteket. Amikor már hozzám jártak az asszonyok ilyen főzetekért. Aztán már én is sírva csináltam meg, amit kértek tőlem. Tudtam az okokat, nem kellett magyarázat, megértettem a miértet is. 

5. szirom

Mások elmondásából tudtam, hogy szépséges vagyok. Én magamat nem láttam semmilyennek, nem érdekelt különösebben. Nagyanyám gyakran intett, hogy ne legyek elbizakodott, ám nem kellett emiatt aggódnia, valóban nem érdekelt. Másokat annál inkább. Láttam a velem egykorú lányok irigy tekinteteit, hallottam az idősebb asszonyok megjegyzéseit. Panaszra nem volt okom, mert mégis sokan szerettek, mivel bárkit meg tudtam nevettetni, akármilyen bánat nyomta a szívét. Voltak kedves barátnőim is. És persze mást is tudtam. Ismertem az összes gyógynövényt, azok jó és rossz hatásait, ismertem a kézrátétel erejét, ismertem a jövőt, ahogy a múltat is, és ismertem az emberek gondolatait. Előttem nem lehetett titka senkinek – nekem viszont titokban kellett tartanom a tudásom forrását, különben hamar kisodortak volna az életből.  

Sokat járt utánam Végh Feri, meg Bögi István. Bögi már nős volt, felesége viselős. Akárhova is mentem, valahogy mindig felbukkant a közelemben. Könyörgött, hogy ölelhessen, de elkergettem. Amikor mégis utolért és elkapott, meg kellett csípnem, karmolnom, harapnom, hogy elengedjen. Olyankor hangosan nevetett. Szégyelltem magam. A viselős felesége miatt. Végh Ferivel sokat jártunk a kanálispartra. Rendes volt, szerettem vele a virágokról, halakról beszélgetni. Segített csíkokat fogni. A szakajtót a víz szélébe tettük, vártunk egy kicsit, s máris ott hemzsegtek a csíkok. Megsütöttük és megettük. Jókat nevettünk. Sokat mesélt a csillagokról. Pásztorként jól ismerte az éjszakai eget. Egy ujjal sem ért hozzám soha.

De aztán eljött a nap, amikor minden megváltozott. Éjszaka a kocsmában verekedés tört ki miattam. István csúfolta Ferit, hogy milyen leány után jár. Engem csak röhögve emlegetett, csúnya szavakkal illetett, ahogy Boriska, a kocsmárosné később elmesélte. Párbajra hívták ki egymást. Részegen lődörögtek az utcán, aztán mindketten valami kardfélével tértek vissza a kocsmába és egymásnak estek. István ordítozott, káromkodott, de a nagy részegségben ereje már nem volt a víváshoz. Nekirontott Ferinek, aki suhintott egyet, és majdnem levágta riválisa fejét. Reggel, amikor a falu népe összesereglett a kocsmánál, csak a nagy fekete sebet lehetett látni István nyakán, a fülétől a torkáig, meg a sok alvadt vért. Viselős felesége félőrülten jajgatott mellette. Domborodó hasán a ruha is csupa vér volt. Hazakísértem. Nem sokkal a temetés után, idő előtt megszülte a kisfiát. Sokat segítettem neki, bár az anyósa egyre csak duruzsolta, hogy miattam halt meg az ura. 

A községi bírónak kötelessége volt jelenteni az ügyet, pár hét múlva jött is a somorjai szolgabíró a segédjével, és kihallgatták a szemtanúkat. Ferit felmentették. Soha többé nem beszélgettünk a kanálisparton, sem sehol máshol. Nem fogtunk csíkokat, és nem néztük a csillagokat. Attól kezdve csak a pásztorkodásnak élt. Engem is kerültek az emberek, bár a házunkat továbbra is szorgalmasan látogatták az asszonyok.

A falubelieket megviselték a kocsmában történtek. Rég eltemették Bögi Istvánt, mégis téma maradt vetéskor, aratáskor, tollfosztáskor, a fonóban, vagy épp a kocsmában, és a történetekben én is mindig ott szerepeltem, hol áldozatként, hol bűnösként. Végül boszorkányként. Azt suttogták, hogy éjjelente a kertekalji kemencék tetején táncolok, fehér lepelben. Vagy, hogy megrontom a disznókat, teheneket, lovakat. A tőlem is fiatalabb Mészáros Gazsi, miután egyszer jól rávágtam a matató kezére, azt beszélte, hogy egy éjszaka a dunyhájára ugrott egy lidérc, és úgy szorította, majd´ megfojtotta. A lidérc aztán átváltozott boszorkává, és reggelig rajta táncolt, moccanni se bírt, reggel nem tudott felkelni. Azt már suttogva mondta, bátortalanul, hogy mintha engem vélt volna felismerni. Később, amikor két év múlva a szolgabíró a boszorkányügyet vizsgálta, már bizton állította, hogy én ugráltam rajta: Fúró Nagy Kata. 

6. szirom

Rózsákat gondoztam, növényeket ápoltam, testi és lelki sebeket gyógyítottam, lányokat, asszonyokat vigasztaltam, mígnem egy szép napon nagyanyám magamra hagyott. A kertben találtam meg, egy rózsabokor tövében. Örökre elaludt. Egyszerű koporsóját teleraktam rózsával, csak úgy illatozott a házunk. Miután Szent Mihály lován kivitték a temetőbe, és megsirattuk, ketten maradtunk édesanyámmal. Már csak hozzám jártak a falusiak. Észre sem vették öreganyám hiányát, hiszen továbbvittem az örökségét. Én azonban tudtam, hogy nélküle sokkal sérülékenyebb vagyok. És azt is tudtam, hogy a végzetemet nem kerülhetem el.

Egy napon Nagy Gergely, Méhes Gáspár és Farkas András pásztorok jelentették a falubírónak, hogy amikor kötni való vesszőt mentek szedni a legelő mellé, valami furcsát láttak a falu határában. Az a furcsa valami, ahogy az úton ballagott, először rókának tűnt, de aztán hirtelen átbucskázott a fején, és púpos szörnyeteg lett belőle, aztán forgolódott, végül felemelkedett és hosszan, gyorsan röpködött a lapos felett. Világossá vált számukra, hogy épp egy boszorkányt láttak, és az bizonyára Fúró Kata lehetett.

 A falubíró szemtanúkat keresett. Én azonban abban az időben Szakács Borbálánál, több asszonnyal együtt a maradék tollat fosztottam. Így a megadott helyen nem lehettem. A gyanú viszont ráterelődött kedves barátnőmre, Libárdi Nagy Évára, aki éppen abban az időben és azon az úton vitte a szomszéd falu malmába az olajnak való kendermagot préselni.

Végül megint eljött a szolgabíró a segédjével, és sorra kihallgatták a szemtanúkat. S hiába tudtam szilárdan bizonyítani, hogy az emlegetett laposon abban az időben nem lehettem, más vádakat koholtak ellenem. Egyre jöttek az elhullott állatok gazdái, amelyeket állítólag én rontottam meg. Vallották, hogy még néhány szekértengelyt is meghajlítottam. Jelentkeztek a sihederek, akik állították, hogy a tolldunyhájukon táncoltam, miközben fojtogattam őket, később már Nagy Évával együtt. Vallottak az anyák, akiknek csecsemőit vagy kisgyermekeit megmentettem a haláltól, hogy éjszaka az ördöggel és Nagy Évával a házukban mulatoztunk. Évával elborzadva hallgattuk az egyre gusztustalanabb, egyre borzasztóbb vádakat boszorkány mivoltunkról.

Már nem akarom tovább mesélni a vizsgálatot. Mindent leírtam, és elzártam a kicsi tulipános ládikóba, és a mórházikónk padlására rejtettem. A mórházikónkba, ahol utóbb a nappalokra magára kellett hagynom édesanyámat, az éjszakákra azonban egészen a haláláig visszajártam hozzá. 

7. szirom

A somorjai tömlöcben egymás mellé kerültünk Nagy Évával. A vallatóink elvetemült szörnyetegek voltak, a gonosz boszorkányság tényleges ördögi megtestesülései. Minden estére zúzódásokkal, véres sebekkel hevertünk a zárka padlóján. Hallottam, ahogy Éva zokogott és könyörgött, hogy vigyem ki innen, varázsoljam el őt messzire, de nem tudtam rajta segíteni. Vele sírtam, és azt kívántam, bárcsak egyedül engem kínoznának, engem vinnének máglyára, s nem őt, aki egy egyszerű asszony, teljesen ártatlan jólélek. Később már csak nyögni tudott, testileg-lelkileg összetört: mindent bevallott, amire rávették. Ezeknek, a sátán igazi kiszolgálóinak velem nem volt könnyű dolguk. Nem beszéltem, nem vallottam. Bár minden csontomat összetörték, testemen a bőr szétszakadt, mint a leforrázott baromfié, de egy szó nem sok, annyit sem tudtak kihúzni belőlem. 

Egy nappal azelőtt, hogy a máglyáink fellobbantak volna Somorja főterén, kitört a zivatar. Behunytam a szemem. Egyszerre átzuhantam gyermekkori látomásaim mezejére. Elém tárult az aranyszínű rét és az égig érő jegenyefa. Már nem sétáltam, hanem repültem hozzá. A kérge megnyílt és magába szippantott. Megkínzott testem atomjaira hullott, majd újra összeállt, de ekkor már a sajgó fájdalmat nem bírtam elviselni, ezért újra apró részecskékké porladtam, és belevesztem a hatalmas jegenye végtelen űrjébe.

A két hatalmas máglyát hiába rakták fel Somorja főterén, az élve elégetés elmaradt. Libárdi Nagy Éva másnap reggelre belehalt a kínzásokba. A másik cellában pedig nem találták meg Fúró Nagy Katát, csak a szakadt, véres rongyait. Az inkvizítorok őrjöngtek. A máglyák azonban várták az áldozatokat. A szekéren csak a holt Évát, és Kata rongyait vitték a kivégzőhelyre. Fellobbantak a lángok, ám a látványra éhes közönség néma csöndben maradt. Talán valahol belül megszólalt bennük egy hang, talán a két ártatlan nő szelleme rátelepedett a lelkiismeretükre. A tűz ugyan lobogott, az emberek azonban szétszéledtek. A főtér teljesen kiürült, még mielőtt a máglyák elhamvadtak volna.

 Ez volt az utolsó alkalom, hogy Somorja főterére máglyát raktak a boszorkányüldözés gonosz kitalálói.

Megjelent az Opus 2026/1-es számában