2026-01-14

„Én voltam Úr

a Vers csak cifra szolga…”

(Ady Endre)

Eredetileg ünnepi összefoglalót, értékelésfélét, emelkedett gondolatokat kellett volna megosztani önökkel, mert a felkérés erről szólt, merthogy harmincöt éves lett a SZMÍT (Szlovákiai Magyar Írók Társasága) – bár nem ezen a néven anyakönyvezték. Ám ahogy készülődtem, elkövettem azt a hibát, hogy beleolvasgattam az elmúlt harmincvalahány év értékelésként készült írásaiba. Bár ne tettem volna! Ezért inkább arról szólnék, mi az alkotás, mi az, ami kötelez minket, és mennyi reményünk van arra nézvést, mi marad utánunk. 

Tehát: Mit érdemel az író? Mi jár neki? Szenvedés, gyötrelem, birkózás a nyelvvel, a témával, harc a démonokkal, olyan délibábok kergetése, mint a valóság, életérzés, ábrázolás hitelessége stb. „Az igazat írd, ne csak a valódit.” Végtelen magány. „Amikor verset írok / nem verset írni lenne jó.”Elégtétel? Ha van, jólesik. Ha elmarad, azt is el kell fogadni. Senki sem az elismerésért ír, hanem az önkifejezésért. De még ez is csak részben igaz. Az önkifejezés is kollektív élmény, hiszen mindenki tartozik valahová, valamilyen közösséghez. A legbensőbbhöz: a szülőkhöz, testvérekhez, családhoz, aztán tágabban: a rokonsághoz, az utcához, a falujához, a városához, a régióhoz, végül a nemzetéhez. Akiktől eszközét, a nyelvet kapta. (Újabban sajnos politikai csapathoz, ideológiai szekértáborhoz.)

Egyszóval: nincs függetlenség, és erősen megkérdőjelezhető az objektivitás. Van ízlés és van szolgálat. A géneken túl mindenki hozza magával a kollektív élményeket és a közös emlékezetet. Az identitást. A közös nyelvet, az anya nyelvét. (Kicsi gyermekkorában a fiam egyszer megkérdezte: anya, ha van anyajegy, miért nincs apajegy?) De legfőképpen és mindenekelőtt: az alázatot a művészet iránt. „Én voltam Úr, a vers csak cifra szolga.” És ennek a fordítottját: „Nem az énekes írja a dalt, a dal szüli énekesét.” 

Ezért is síkos terepre téved, ha valaki azt hiszi, „jár neki valami”. Azért, mert X mennyiségű könyvet írt (példa és ellenpélda: Jókai Mór és Pilinszky János), Y mennyiségű idegen nyelvre fordították le, divatos áramlatot képvisel; ott van például a berlini könyvvásáron, ahová köztudottan évtizedek óta csak egy ízlés jut el.

Egy példával visszanyúlnék a rendszerváltás forgatagáig: amikor 1989-ben szegény megboldogult Monoszlóy Dezsőhöz elindult a dőrejárás Bécsbe, majd maga Dezső is megjelent Pozsonyban (miközben ingerülten utasította el a szlovákiai magyar író megtisztelő jelzőt), azt hitte, hogy levetve a béklyókat, most már egyenes út vezet a Kossuth-díjig. Merthogy megérdemli. Jár neki. Aztán életmű-interjúval az arca címlapon lesz a Magyar Naplóban. Egyik sem jött össze. Dezső ezek nélkül távozott, és a temetésén talán hárman ha voltunk felvidéki magyarok. És azóta Dezső „nem érdekes”. Elment. A művével együtt. Sic transit gloria mundi.

Sommázva: a felvidéki magyar irodalomról, mint a hagyma rétegei, le fognak válni a rárakódott rétegek, és marad a lényeg: a MŰ. A művek. A vers és a próza. A történet. Mert a prózánál a történet a fontos. Ezeknek a magyarázata, besorolása, az ilyen-olyan szempontok sokasága, a szent és sérthetetlen kánon-kánonok feledésbe merülnek, eltűnnek, mint a Nap körül keringő kisbolygók, amelyek felszívódnak a semmiben. Ezért is nevetséges erőlködés a kánonok építgetése. Nincsenek kánonok, csak Művek. 

Hogy miért nem jár alanyi jogon semmi? Mert az alkotó ember maga választja a sorsát, ezért nem várhatja el senkitől az ájult csodálatot. Ha sikerül érzelmeket kiváltania, az a legnagyobb eredmény. S talán ehhez kötődik a hála is, hogy sok ember által érzett, az ő általuk ki nem mondott gondolatot sikerült megragadnia – művészi fokon. „Elhallgatta a mondhatót, kikotyogta a mondhatatlant.” Itt helye nincs a Parnasszus magasából való nézelődésnek, a „buta tömeg” lekicsinylésének. 

Az alkotó nem függetlenítheti magát, nem zárkózhat el az olvasótól. Minden, ami jó és termékeny a művészetében, a gének által öröklődött, az anyanyelv táplálta és a közösség formálta. Ezt nem lehet megtagadni. De fölösleges is, hiszen az olyan lenne, mintha önmagát tagadná meg. „holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia.” „Hadd írjak szépet, jót.” Nem haladót, maradit, progresszívet vagy nemzetit. Szépet és jót. Vagy ahogy Babits fogalmazott, amikor Móricz Zsigmondot köszöntötte: „gyönyörűket írni”.

Egyszer valaki – egész pontosan a boncolóorvosa – ellopta Einstein agyát, hogy kikutassa, mitől volt zseni. Ennek a bárdolatlan tettnek a története azóta is fönt kering az interneten, anélkül, hogy bármi értelme lett volna a halottgyalázásnak. Megmaradt szenzációnak, és nem derült ki semmi. Az emberi agy lényege, bármily szomorú, kutathatatlan. Annyit tudunk, hogy vagy 2 százaléka dolgozik. Lehet, hogy egyeseknél 3, vagy több? Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az alkotás lényegét nem lehet a tudomány módszereivel kutatni. Ez az a titok, amely még az alkotó számára is talány. 

Az is talány, bár nem körüljárhatatlan kérdés: mi marad meg az elmúlt három és fél évszázad irodalmából ezen a földdarabon, ahol születtek műveink, és került bele egyik-másik az egyetemes magyar irodalom áramába. Az egyik tanult ítész szerint (s nem tagadom, ez háborított fel leginkább, és íratta meg a fenti gondolatokat): „A szlovákiai magyar irodalomnak csak akkor van létjogosultsága, ha értékes alkotásokból áll, amelyek képesek helyet kikényszeríteni maguknak a magyar irodalom kánonjában.”

Ó, szent kánonok! Felejtsük el őket, és felejtsük el önmagunkat, emberi gyarlóságainkkal, tülekedésünkkel, kibérelt helyeinkkel egy képzelt és igen csak individuális értékskálán. Keressük meg az elmúlt harmincöt év legjobb verseit, elbeszéléseit, regényeit. És akkor talán megkapjuk a választ a fel sem tehető kérdésekre.

Végül, hogy szó ne érje a ház elejét, néhány gondolatot azért hozzáfűznék a fentiekhez:

Köszönettel tartozunk az írószervezet minden eddigi és jövendőbeli vezetőjének, választmányának, munkatársának – és főleg az alkotóknak, akik megpróbálnak nem visszaélni az olvasó bizalmával, hiszen értük van minden. Ráadásul nehéz időket élünk. Bár, tegyem hozzá, talán sosem éltünk könnyű időket. 

Remélem, lesznek jobb napjaink is, kevesebb gonddal-bajjal, nyugodtabb alkotómunkával.