2026-01-21

„narancsliget a hófedte tájonˮ

(Ravasz József Mindennapi verskenyér c. kötetéről)

Ravasz József legutóbbi verseskötete számos szempontból szokatlan, bátor, mondhatni grandiózus vállalkozás. Ezt legszembetűnőbben a könyv fizikai értelemben vett súlya igazolja – nagy méretű lapok, több mint háromszáz oldalnyi tömör versfolyam. A szerkesztő, Tamási Orosz János, a kötet előszavában amellett, hogy górcső alá veszi Ravasz eddigi életművét, illetve felhívja a figyelmet a költészete mélyreható befogadásához szükséges extrapolációs képességek alkalmazásának jelentőségére, érdekes szerkesztési koncepcióról vall. Első nekifutásra az idén hetvenhat éves szerző eddigi életművéből, korábban megjelent köteteiből kezdett összeállítani egy válogatást: „ezt a pulzáló, kihívásokkal teli, állandó reakcióra késztető létezést próbáltam fölfűzni valamiféle válogatásba (ez képezi a kötet első ciklusát)ˮ, de elmondása szerint az első rész (A válogatás megkísértése) összeállításakor még inkább körvonalazódott számára az a szerkesztői intenció, ami felé már korábban is tendált („a versek együtt-olvasásából kínálkozó komplentatív imádság-füzér elfogadása-fölismerése által éreztem rá, közelítettem meg a költő szubjektumátˮ), s ami aztán az új kéziratba elmerülve – mely az utóbbi bő négy év gazdag verstermését tartalmazta – vitathatatlan felismeréssé vált számára: „Ravasz versei ugyanazon középpontban születnek, a létezés(e) szívverései, lélegzetvételei, pulzálnak, hatnak, mindkét irányba, kötnek-kötődnek s elszakadnak, hogy visszatérhessenek; a középpontból sugarasodnak…ˮ Eme sorsközpontúság révén – melyre leginkább az egyes versek keltezése világított rá – jutott arra a belátásra, hogy ezt a versnaplót („versek úgy folynak egymásba, ahogyan a napokˮ), tehát a kötet második, terjedelmesebb ciklusát (A verslétezés folyamában hajózva) egyben tartsa, s azt teljes egészében, hiánytalanul érdemes a nyilvánosság elé tárni. S valóban, a kötetben elmerülve bizonyossá válik, hogy a dátumok kiemelt jelentőséggel bírnak, hiszen ennek az organikus versfolyamnak a lehetséges befogadása teljesen máshogy alakulna, ha nem volnának az egyes művek keltezve, ugyanis nemcsak a szöveg naplószerű jellegére hívják fel a figyelmet, hanem a versbeszélő élményeinek időbeli linearitására is, ezzel egy sajátos viszonyrendszert teremtve, illetve kínálva fel az olvasóknak a versek közötti tért betöltő asszociációs és interpretációs lehetőségek által. Továbbá a keltezés, mint egyfajta pecsét, hitelesíti az egyes verseket, legalább úgy, ahogy azok hitelesítik egymást, s mindezzel együtt talán a tétjüket is emeli.

Ha megpróbáljuk elhelyezni ezt a szerkesztői válogatással kombinált „versnaplótˮ a kortárs irodalom spektrumán belül, a látszólagos műnemi diszkrepancia ellenére könnyen eszünkbe juthatnak a manapság nagy népszerűségnek örvendő autofikciós regények, világirodalmi viszonylatban elég csak megemlítenünk Karl Ove Knausgärd Harcom c. hatkötetes sorozatát, vagy a Nobel-díjas írónő, Annie Ernaux műveit, a kortárs magyar irodalmat tekintve pedig Kemény Lili, a közelmúltban nagy port kavart Nem c. regényét, vagy Bíró Zsombor Aurél Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek c. könyvét. Persze az önéletrajz fikcionalizált elemekkel való kiszínezése, átformálása sosem volt ismeretlen az irodalmi kultúránk tekintetében, mondhatnánk azt is, hogy nincs új a nap alatt, de a közelmúltbeli népszerűségük mégiscsak példa nélküli tendenciát mutat. A jelenkor lírai felhozatalát tekintve szintén mintha nagyobb hangsúlyt kapna az élterajziság, illetve annak újragondolása, akár beépítése egy kötet koncepciójába, a középgeneráció képviselőit tekintve, ha csak a legismertebbeket vesszük: Krusovszky Dénes Életrajzi kísérletek és Závada Péter Éngép c. kötete említhető meg, a pályakezdő szerzők legutóbbi megjelenései közül Kupihár Rebeka, Rékai Anett, Locker Dávid vagy Veszprémi Szilveszter debütkötetei tartoznak ide. Az alanyi költészet tehát próbál új, releváns megszólalási módokat találni. Az őszinteségre, a realizmusra, mondhatnánk úgy is, hogy az igazságra, a transzparenciára való egyre fokozódó törekvés és igény nem meglepő módon egyrészt az ún. posztigazság (post-truth) korának következményeként tudható be, ám ugyanúgy jelezheti a posztmodern paradigmaváltását is, amely akár egyfajta szükségszerű klasszicizálódásként is megnyilvánulhat, s ennek természetes velejárója a szélesebb közönség számára való közérthetőség, közvetlenség, a referencialitástalanság, az intertextusok használatának hiánya, esetenként bizonyos depoetizáltság vagy élőbeszédszerű versnyelv. Mindezek fényében (részben) idetartozónak vélem Ravasz költészetét. Ugyanakkor kijelenthető, hogy ő nem ezen újhullámos érzület, a „divatˮ révén, tehát az aktuális lírai diskurzus egyik közkedvelt, meghatározó csapásvonalára csatlakozik rá, hanem ezen kívül állva, vagy ettől függetlenül, hiszen versei már a múlt században is hasonló hangot ütöttek meg. Szintén idevonatkozónak tartom, hogy Ravasz versnaplójának formájából következik, hogy egy verseskötethez képest szokatlanul lineáris „történetˮ rajzolódik ki a versbeszélő mindennapjaiból, tehát ugyan mozaikszerűen, de mégis szorosabbra fűzi az életrajzi narratívát, elmossa, de legalábbis elvékonyítja a határt nemcsak a lírai én és a szerző között, hanem attitűdjét tekintve egy verseskötet és egy regény között is.

 Ravasz József költészetének talán legmeghatározóbb szervezőeleme az identitása, a sorsa köré összpontosul – felvidéki magyar ajkú roma, Tamási Orosz János szemléletes felvetése alapján „abszolút kisebbségiˮ, amelyhez ragaszkodik, ugyanúgy, ahogy a nevetéshez. Hiszen az identitásához szervesen hozzátartozik a tény: élvezi az életet – versei bizonyítják, és élvezi az írást – ezt pedig az igazolja, hogy mennyit ír. A dátummal ellátott versek alapján kiderül, hogy mindennapjainak szerves része a versírás, a négy évet felölelő kötetben legfeljebb csak néhány nap kihagyás akad két vers keltezése között. Versei egy-egy hétköznapi élethelyzetből indulnak ki: reggel felkel, és rácsodálkozik arra, amit az ablakán keresztül lát: „Zajos csendben, / összemaszatolt párás / ablakon túl, ködben / bukdácsol a reggel.ˮ (Őszi reggel), vagy este lefekvéskor elmélázik az aznapi történéseken: „Ez az állapot behunyt / szemem mögötti ébrenlét.ˮ (Nyugalom), de elég az is, ha ránéz kedvesére: „Vagy nekem szemfényvesztő, / mint fafaragónak napfényben / villanó késeˮ (Szemfényvesztés), vagy tesz egy sétát, esetleg elutazik valahova: „A fehér hóban / lépteim grafikáját / januári napsugarak aranyozzák.ˮ (Jászói séta) – mindannyian ismerjük ezeket a költői pillanatokat az életünkben, de ő nem rest megírni sem, látszólag szinte válogatás nélkül. Talán ennek legfőbb oka az egyszerűség: „Életem az egyszerűség intézménye. / Ebből kérek naponként egy tortaszeletet. / Nem tanulom az elérhetetlen érthetetlent.ˮ (… az egyszerűség intézménye), értve ezt úgy, hogy alanyi versei egy olyan szemléletmódot tükröznek vissza, amely a maga egészében éli meg és láttatja a világot, annak minden szépségével és csúfságával. Szándéka, hogy a legkisebb közös többszörösökkel mondja el a legkisebb közös többszöröst. Ebből következik a verseit átható könnyedség, nyugodtság és egyfajta elegancia.Versei gyakran fókuszálnak a (cigány)sorsra, s annak viselésére, társadalmi kivetüléseire, s ehhez szorosan kapcsolódik, mondhatni ebből következik az a permanens derű, remény és szabadságérzet: „Gyönyörben keringek. / Pályám nem létező fizikai elmélet. / Ebben a tudatállapotban / kiváltság újjászületni. / Boldognak.ˮ (Gyönyörtudat), vagyis a lírai én hozzáállásának, létélményének középpontja, egyszersmind megküzdési eszközként való felajánlása, az ehhez való tudatos ragaszkodás általi útmutatása, térképe meserországba, amely sok gyötrelem, kudarc és megpróbáltatással jár(t) együtt: „Az élet éles dolog, / sebez is engem szüntelen. / Harcaimban nem csendesedem. / Cigányútnak hossza nincsen.ˮ (Sebzetten). Külön említésre méltó az olyan összetett szavak képzésének gyakorisága, mint a cigánytudat, cigányszív, cigánysors, cigányálom, cigánysóhaj, cigányház, cigányvigasz, cigánygúny, cigányhal stb., szinte oldalakon keresztül lehetne folytatni a sort. Mindezek terepe, a szülőföld is hangsúlyosan megjelenik, előfordul, hogy csak a háttérben kirajzolódó tájként, természeti képekként, vagy a rendszeres séták, kirándulások szerves részeként (Csallóköz meseablakai, Csorba-tónál, Ölelni Csallóközt, Jászói ibolyák, A Kis-Duna, Betlér). A második ciklusban jellemzően nagyobb tér jut a szemlélődésnek, a különféle impresszióknak: „A szép meglátása / örvendetes, érzéki adottság. / Magyarázat nélkül. / Neveltetésem eredendője. Természetfeletti lélektisztításˮ (Szemlélődöm). Az első, válogatott részben több esetben a gyermekkor, illetve a szülők, a szülőház motívuma köré épülnek a versek: „Elég az anyám egykori ölelése. / A száraz rőzse lobogó lángja. / A házak kéményeinek kacskaringós / füstkarikái.ˮ (Advent 68), a második részben pedig egy bizonyos Birske alakja tűnik fel rendszeresen: rengeteg szerelmes verset ajánl neki, vagy szólítja meg őt a szerző: Birskémnek, A NŐ napjára, Hasonlatok, Milyen az a szerelem?, Araszolt idő, Egyként, gyakran haiku formában, ugyanazzal a Birs-haiku címmel: „Érintésedben / elnémul számon a szó, / csókban ütközünkˮ, vagy „A titkok soha / nem némák, legbelsőnkben / hangokká lesznek.ˮ Ugyanilyen központi elemet képeznek a metapoétikus gesztusok, magáról a versről, a versírásról szóló versek, elég csak a címeket megnéznünk: Verstörténet, Verskenyér, Költői teremtés, Verstörténet, Versözön, Versövezetben, A vers is felsír, A vers levegőként érkezik, melyekben jellemzően a tőle megszokott indirekt módon fejtegeti a versírás aktusának varázsát, A véletlenek mindig időszerűek c. műben még Kukorelly Endre alakja is feltűnik, ahogy kreatív írásról elmélkedik. Mindebbe pedig beszivárog, átszövi az idő, reggelről reggelre feljön a nap, egymás arcát érintik az évszakok (Őszi reggel, Nyár végi impresszió, Szeptemberi emlék), a hétköznapokat időnként megszakítják az ünnepek (Év végi vers, Advent 2022, Szentesti hajnalok), mintha a versek alatt kattogna a kismutató hangja, vagy ahogy a Versnapló c. műben fogalmaz: „pillanatokból font függőágyban létezemˮ. Mindezen felsorolt témák pedig a legtöbb esetben szimultán érvényesülnek Ravasz alulretorizált, letisztult, motivikus ismétlődésekkel átszőtt meseszerű versbeszédében.