Válogatás a Pegazus Alkotópályázat díjnyertes alkotásai közül

2026-01-22

Dávid Dóra:

Citrusok

Narancsillat marad utánad
a fürdőben,
és én kinyitom
az ablakot.

Nem akarlak érezni többet,
mert minek, ha
egyszer úgyis
meghalok.Kakukkos óraként jár el
fölöttünk az idő,
és álmomban a 
narancsföldön

árnyékokat rajzolunk
a gyümölcsök héjával,
mert azokat eldobni 
nehéz,

zenebonaként fonódik
össze a két kéz.

Nevedet suttogó fűszálakon
ülök, és egy
narancs hull a fejemre.
Téged keresve
sírok nevetve,
emlékekbe temetve,
egy nyáréjszakát feledve.

A citrusok velem együtt halnak el.

Jónás nyomában

bolond vagy mert homokra építettél
pedig volt itt szikla is
de a viharban ha elsodor a tenger
te mész és én maradok

ígérd meg hogy
megvársz a túlparton míg
a sziklába lehelem a neved
és vérportrét rajzolok

beugrom a habokba hogy
láthassam könnyeidet
a víz alatt

és ha elnyel egy cethal
ne keress
csak hagyj sorsomra

tudom hogy Isten jó helyre visz

kirakatüveg

húzódik kettőnk közt
és hajtincsekbe kapaszkodnak
az emlékek

szemüveglencsékről
a régmúlt életeit
olvasom

orrfacsaró szaga van
a rettegésnek még
ennyi idő múltán is

belém fagynak a könnyek
a pincében
és én is a falba karmolnék

turistalátványosság
vagy / és / már nem
haláltábor.

Bittera Sophie Iman:

Kupidó lesújt

„Minden rendben van. Minden csodás” – és hasonló marhaságokkal etettem magam, ahogy az étterem ajtajában toporogtam. Nem lehet igaz. Egyszer nyitom meg a Tindert szökőévente, akkor is muszájból, és még csak egy rendes randipartnert sem tudok szerezni. Hogy őszinte legyek, a profilja nem hazudott és nagyon megnyerő volt. Kigyúrt felsőtest, tetoválások, stílusos és állatorvos! – tehát empatikus, állatbarát és valószínűleg gazdag. Már kezdtem elhinni, hogy megtaláltam a Tinder Jackpotot. Órákig készülődtem. A legdrágább sminkemet kentem a fejemre, és egy térdig érő, pánt nélküli, lenge, kék ruhát húztam magamra. Nyakamba gyöngysort akasztottam, szőke hajamat kontyba kötöttem. Még magassarkút is felvettem: „Azért Jamie-t az állatorvost meg kell tisztelni!” 

Na, minden képzelődésnek lőttek, amikor megláttam őt. Ott ült a város legdrágább éttermében, egy asztalnál, közel a jobb oldali falhoz. Haja hátra volt fésülve, inge feszült kidolgozott testén. A felső gombok kigombolva. Arcán enyhe borosta. Karjain a fehér ing fel volt tűrve drága mandzsetta gombbal. Formás arcán flörtölős, piszkos félmosoly jelent meg, és szemében a legromantikusabb szenvedéllyel nézett. Csak nem engem. Szemeivel végigjárta a kiszemelt teljes testfelületét, majd a dekoltázsánál megállt. Mosolyogva figyelte, ahogy a pincér a háta mögül előre hajol, és vörösbort tölt a poharába. Amaz sem mutatkozott közömbösnek. A szőke, szeplős, húszas éveiben járó fiatalember teljesen elpirult vendége közvetlenségétől. 

„Ó, de jó! Meleg. A férfi, akivel randira jöttem meleg, és valószínűleg épp most esett szerelembe” – kicsit összeszorul a mellkasom. Itt nem én vagyok a főszereplő. Csak egy másodlagos karakter mások életében, a fekete péter a kártyalapok között. Nem is tudom, ez eddig miért az én szemszögemből íródott. Miért akarná bárki is egy összetört szívű lány monológját olvasni? Igaz is, bocsánat!

***

Évekig kerültem a gondolatot, de többé nem tudom. Amikor az a helyes pincér fiú elém lépett és szalmaszőke hajába túrt, tudtam, hogy nekem végem. Bár nem miatta vagyok itt, meglehet, hogy a sors végette vezetett ide? A lány, akire vártam, már húsz perce késik. Lehet nem is jön. És micsoda őrült lennék, ha egy ilyen szépfiút elengedek?

– Mit hozhatok önnek? – kérdezte félénken. Arcán enyhe pír jelent meg. Az asztalra támaszkodva előre dőltem és úgy néztem a szemébe. 

– Az ön kedvencét kérem, kedves, – mondtam önelégülten. A pincér fiú nyelt egyet, majd hebegve válaszolt.

– Elnézést, de én itt még nem ettem, nincs rá pénzem. Más körökben forgok…

– Akkor hozza ki azt, amit mindigis meg akart kóstolni és elfelezzük, – kacsintottam, és hátradőltem a székemben. A srác rákvörös arccal bólintott és elindult. Ahogy elhaladt mellettem „véletlenül” megsimítottam az oldalát, mire megbotlott.

– De cuki, – suttogtam mosolyogva, mikor már hallótávolságon kívül volt. Miközben azért imádkoztam, hogy a partnerem elő ne kerüljön, kigomboltam az ingem felső gombjait, ha visszajön a helyes pincér, kaphasson ízelítőt a mellemre tetovált indákból.

Öt perc múlva ismét megjelent, egy vérvörös borral a kezében. 

– E-ez jó lesz? – hebegte, miközben a mellkasom bámulta. 

– Csodálatos! – mosolyogtam fel rá. Erre tétován visszamosolygott és gödröcskék jelentek meg kisfiús arcán. Amikor észrevette, hogy figyelem, megint a füle tövéig elvörösödött és a borosüveggel kezdett matatni, hogy lefoglalja a kezeit. Jobb oldalamon állt, kicsit a hátam mögött. Onnan hajolt előre, hogy töltsön a poharamba. Nem tudtam megállni, túlságosan jó érzés volt még jobban zavarba hozni. Felemeltem a jobb kezem, és végigsimítottam a hasán a mutató ujjam hátával. A hasa ugrott egyet az érintésem alatt, a méregdrága bor pedig az abroszra fröccsent. Én csak nyugtatón rámosolyogtam, minden figyelmemet az arcára fókuszálva, amíg töltötte a bort. Már majdnem a pohár pereméig töltötte, amikor szilánkok zaja törte meg a köztünk kialakult feszültséget. Ahogy az étterem túlsó vége felé fordítottam a fejem, egy világoskék ruhás, kerek szemű lányt pillantottam meg. Szőke haja masnival volt összekötve. Rendesen kicsinosította magát, és jól is állt neki. Én viszont inkább visszafordítottam a tekintetem a pincéremre. Ő azonban sokkban állt és bámulta a lányt. Visszakaptam a fejem. A lány arcán finom szeplők ültek, ugyanúgy, mint a pincérnek. 

– George? – szólalt meg csengő hangján.

– Emmie? – kérdezett vissza a srác rekedten.

Várjunk, mi történik? Emmie? Ez a neve a lánynak, akivel ma találkoznom kellett. Megfordult és kiszaladt az étteremből.

– Basszus! – suttogott fölöttem a pincér és a lány után szaladt. A kötényét kioldotta és maga mögé, vagyis felém dobta. Én villámgyorsan utánakaptam és magamhoz vettem. Olyan volt, mint egy lassított felvétel. Az üvegajtón át láttam, ahogy az utcára érve körülnézett, beletúrt a hajába, majd a lány után iramodott.

***

– Meleg vagy? – tört nekem rögtön Emmie, amint utolértem. Nem tudtam hirtelen mit válaszolni. Az ajkamba haraptam.

– Azt hittem mindent megosztunk egymással! – folytatta az ikertestvérem.

– Mégsem tudtam, hogy itt leszel ma… – mordultam vissza.

– Randim van! – rivallt rám, – vagyis lett volna, ha nem lopod el a partnerem!

Megállt bennem az vér, majd mind az arcomba szökött. Ismét az ajkamba haraptam, és a hajamba túrtam. Hirtelen sietős léptek hangzottak fel a hátam mögül. Mindketten arra néztünk. A férfi volt az. Egyik kezében a zakója, másikban a szerencsétlen kis kötényem. Ismét elpirultam és éreztem, ahogy Emmie engem bámul. A férfi lelassított, és kényelmesen odasétált hozzám. Megremegtem. Inkább a letaglózó látványtól, mint a hidegtől. Erre izmos karjával a vállára perdítette a kötényem, a másikkal meg zakóját az enyémre terítette. Ezután enyhített kemény tekintetén, majd rám kacsintott. Emmie mindezt tátott szájjal nézte csupasz vállával, lenge kis ruhájában. Már vártam a sorscsapást, ám ő csak becsukta a száját, és mintha maga sem hitte volna el, hogy ezt valaha kimondja, játszott közömbösséggel megszólalt.

– Te uram ég, de cukik vagytok!

Ismét elpirultam, aztán a férfire néztem, aki mosolyogva vállat vont.

 – Na, csináljatok már valamit, ne várassátok a közönséget! – sürgetett az ikertesóm. 

Dühösen rápillantottam.

– Jamie vagyok! – nyújtotta a kezét a férfi. Bizonytalanul néztem a szemébe. Ekkor Emmie mögém lépett és kezeit a magasba lendítve az oldalával megbökött, ahogy Jamie karjai közé dőltem, elsétált mellettünk és felénk kacsintott.

– Még megköszönitek.

***

Otthagytam az utca közepén a testvéremet, és a randipartneremet. Tehát, így lettem Kupidó. Bár nem találtam meg az igaz szerelmet, remélhetőleg meg leszek hívva az esküvőre.

Szomik Szilvia:

Fűszálak között

Nem siet a nappal, 

a reggel pihen 

a harmatba bújt 

fűszál mögött.

Bogár ballag, 

nem kérdez semmit,

csak megy

biztosan, tudja

az irányt.

A föld melege 

átjárja a talpam, 

árnyékként követ 

egy kóbor madárdal. 

Senki se néz, 

senki se szól, 

mégis minden 

figyel.

Nem kér sokat
a világ – csak fényt,
hogy levélre csússzon,
kavicsra üljön
a pillanat.

Ma is ugyanúgy 

fut a szél,
mint ezer éve –
nem vár tapsot,
nem szól vissza.

Szirmok nyílnak
hangok nélkül,

s olykor elég 

a csend is.

Szirtek közt járok,
nem tartozom ide,
mégis tart az élet,
még egy darabig.

Nem hoz hírt a szél,
csak jár-kel
a régi ösvényeken,
bokrokat fésül,
hallgatni tanít.

Fűszálak hajlanak,
nem törnek el,
minden mozdulat
elmúlik egyszer.

Egy madárraj
vonalat rajzol
az égre.
Kérdezném,
miért

vagyok jelen,
mint a moha
a régi kő alatt.

Darázs Balogh Katalin

Anyám mosolya

A nap foltokat rajzolt az útra, amelyek egyre kisebbedtek, ahogy az erdő sűrűsödött. Még hallattszott a kakaskukorékolás a faluból. A lábam alatt az apró faágak reccsentek, majd törötten feküdtek a kocsiúton. A madarak hirtelen felreppentek, amikor valami megzavarta őket. Egy hatalmas tölgy koronájába bújtam, onnan lestem az érkezőket. Halk zörgés, szófoszlányok jelezték, hogy egyre közelebb vannak hozzám. Megismertem Berci sapkáját, mindig valami madártollat tűzött bele. Állítólag ez megvédte a gonosztól, és még szerencsét is hozott. Nem hittem ezekben a babonákban, viszont Bercire és a többiekre kifejezetten hatással voltak ezek a furcsaságok. Néha nálunk húzták meg magukat, majd időnként továbbálltak. Anyu szerint ők partizánok, akik harcoltak a hétköznapi emberekért, olyanokért, amilyenek mi is vagyunk. 

Párszor németül beszélő katonák álltak meg nálunk a faluban teljes fegyverzetben. Nem maradtak sokáig, viszont nem szívesen láttuk őket. A ház mögötti kemencében sütött nekik kenyeret a nagyi a szomszéd nénikkel. Míg ott voltak, nagyon komoly volt  a hangulat. Amíg egyesek falatoztak a többiek végigsétáltak a kerteken és volt, hogy a pincékbe is bementek. Megcsodálták a termést,  majd több mint a felét felpakolták maguknak és elvitték. 

Távozásuk után egy héttel Berciék jelentek meg ismét. Igaz kicsit koszosak voltak, de ezt hamar orvosoltuk. Együtt múlattuk az időt, amíg lehetett. Ilyenkor anyu sokat mosolygott, hitte, hogy hamarosan vége a háborúnak, és gyakran simogatott meg minket szeretetteljesen. Pityu, a bátyám hirtelen fellángolásból Berciekhez akart csatlakozni, viszont a többiek igyekeztek lebeszélni róla. Fiatal volt még, alig tizenöt éves. Pisti nagyon megsértődött és szokásához híven az erdőbe bandukolt. Még keveredett benne a tenni akarás és a bizonytalanság, viszont egyet biztosra tudott, nem akar ölbetett kézzel ülni, és nem szerette a fura nyelven beszélő katonákat. Berci viszont a példaképe lett.

Dörgések zaja hallatszott ki az erdőből. Nem hagyott nyugtot ez nekem, anyám tiltása ellénere besomfordáltam az erdőbe. Fíttyet hányva az óvatosságra mind messzebbre kerültem a falutól. Elővettem a csúzlit a zsebemből, és megcéloztam vele pár madarat. Valaki futólépésben közeledett felém, amikor oda fordultam, mosolyogni kezdtem: „Pityu, téged kereslek….“ – mondtam, de nem fejeztem be a mondatot, mert újabb dörrenés hallattszott. A madarak hatalmas suhogással reppentek szét. Pisti a lábam elé esett. Azt hittem megbotlott, mondtam neki ne viccelődjön már, keljen fel. Még párszor megszólítottam, majd odaléptem hozzá, hogy felsegítsem. A kezem ragacsos lett, vérvörösre festette a bátyám vére. Rázni kezdtem, hogy térjen magához, de már nem mozdult. Hazáig szaladtam, otthon anyám elé rogytam, és elzokogtam:  Pisti nincs többé, meghalt. Azon a napon láttam utoljára mosolyogni anyámat.

Vajda János

Lélekfonál 

Van benned valami, ami bennem él, 
Mint csend a zajban, mint árnyék a fény, 
Nem mondja szó, csak a rezdülés, 
Ahogy két lélek összeér. 

Lépteid nyomán nő bennem a táj, 
Minden seb helyén virágfa áll, 
Tőled tanulom újra a világot, 
Milyen, ha nem félek, ha nem várok. 

Tudom, hogy múltunk törékeny üveg, 
De minden repedésben fény remeg, 
S ha újra hibázunk – ne félj, lehet –, 
A csodák is gyakran tévednek. 

Látod, már nem csak kereslek, 
Benned is otthonra lelek, 
És ha elbukunk százszor, újra kelünk, 
Mert csodává válunk, ha hinni merünk. 

Juhos Rebeka

Lehetne a pad az enyém?

Pozsony. Belváros. Egy aprócska park bal oldalán van egy pad, az én padom. Nem kivételes, nem különleges, csak egy egyszerű városi ülőhely. Mégis megtaláltam a varázsát. Hetente többször tartok ott egy-egy kisebb szünetet az egyetemi óráim között. Az idő olyankor elfelejt sietni. Emberi hangok zenéje járja át a parkocskát: a gyerekek kacagnak, egy utcazenész harmonikaszólót játszik, barátok köszöntik egymást. Minden olyan nyugodt, kiegyensúlyozott. 

A minap, épp a jegyzeteimet bújtam a májusi melegben. A nap fénye átszűrődött a tölgyfa levelei között, és a szökőkút csobogó vizére vetődve apró szivárványt alkotott. A kőkacsák már-már táncot jártak a vízen. Fiatalok lepték el a többi padot is, gondolom ugyanazon okból mint én, kikapcsolódtak. Kellemes. Ez járt a fejemben. Láttam egy idős házaspárt elsétálni előttem, szorosan egymásba karolva, s tudtam a szerelmükön máig nem esett csorba. Délután volt. Az iskolások kisebb csoportokba verődve hazafelé tartottak, egymás szavába vágva vitatták meg a nap eseményeit. Néhányan gördeszkán gurultak, mások versenyt futottak. Mindnyájan gondtalanok és boldogok. Kicsik érkeztek a szüleikkel, mosolyogva figyelték a víz játékát.

Lágy szellő fújta le az ölemből a jegyzeteimet, és mikor hajoltam volna utánuk, egy kéz már elkapta és felém nyújtotta. Egy szerénynek tűnő srác a kéz gazdája, kedvesen rám mosolygott, én visszamosolyogtam, ő bólintott és továbbállt. A következő pillanatban kétcopfos kislány állt meg előttem, felém intett, majd visszafutott az édesanyjához. Lassan visszatértem a jegyzeteim olvasásához, és vártam, hogy a barátnőm visszatérjen egy adag kávéval, a tőlünk pár méterre lévő kávésstandtól…

Aztán kinyitottam a szemem, és sóhajtottam egyet. Az elképzelt jelenetek elmosódtak, lassan semmi sem maradt belőlük. A villamosmegállóban álltam, és a mögötte lévő parkot figyeltem, ahol a szökőkút tele volt szeméttel. Kopott, törött kőkacsák szomorkodtak a peremén, mellette a rozoga padon pedig épp egy hajléktalan feküdt. A kellemes környezet a paddal, amit rendszeresen látogattam, csak egy ábrándkép. Valójában nem is tudom elképzelni, hogy egy napon megtörténhet, hogy egy kellemes környezetben azon üldögéljek.

 Az emberek zajosak, kellemetlenek és szomorúak. Rohanó világ ez, az időnek semmi esélye lelassulni. Ám az a pad mégis jelent nekem valamit: minden nap, mielőtt felszállnék az egyes villamosra, elképzelem, hogy az enyém, amikor épp szünet van az óráim közt, és felsóhajtok.

Oszd meg az ismerőseiddel!