2026-01-23

Tizennyolc dénár

Nem sokkal azután történt, hogy Károly király fönségesen felékesített holttetemét márvány szarkofágba helyezték, és hogy a fiát, Anjou Lajost megkoronázták ugyanott, a fehérvári bazilikában. Szolnoki Pista éppen egy jókora kupa pincehideg prágai seritalt élvezett, ami különösen jólesett neki a nyárvégi melegben. Akkor már szépen fölvitte az Isten a dolgát: Lackfi István egyik rábízott várának belső udvarában ült, kényelmes tábori karosszékben, mindkét lábát egy kis hordócskán pihentetve. A kecskelábú asztal jobboldalt esett neki: azon támasztotta a könyökét, egy pillanatra sem eresztve el a szépen munkált cserépkupát. Elégedetten figyelte, ahogy Lackfi elsőszülöttje, a süldő Dénes az aznapra kirótt lovagi testedzését végzi: létrán csimpaszkodik alulról, falat mászik, lóra fel és lóról le ugrál, körbefutja az udvart – mindezt teljes láncvértezetben, nyitott sisakkal a fején.

– Mikor kapok végre én is egy jó kupa sert, Szolnoki? – állt meg előtte az ifjú lihegve. – Miért csak te élvezkedsz itt, miközben én mindjárt szomjan pusztulok?

– Mondtam már neked, Dénes – nézett rá lapos pillantással a férfi –, hogy amíg nálam tanulsz, a megnevezésem István úr, esetleg Szolnoki mester! Ez az egyik. Ha pedig majd te is verekedtél annyit az apád meg a királyod zászlaja alatt, mint én, akkor majd te fogod élvezettel szopogatni a csehek malátafőzetét, és a rád bízott kölkök fognak a várudvarodon izzadni.

– Ez az apám várudvara – önérzeteskedett Dénes, tizennégy éve minden pimaszságával. – A kapu fölött a király lovászmesterének ezüstsárkányos címerpajzsa függ. Magyarország fehér sárkányáé. Nem a tiéd, Pista uram.

– Na, most aztán fogd be azt a túl nagyra nőtt lepénylesődet, mert úgy seggbe rúglak, hogy csupa csillagot fogsz látni annak az ezüstsárkánynak a helyén! – Pista keményen beszélt, az arca azonban szinte unott maradt. – Menj, fogd a szekercét, és daraboljad fel azt a halom tűzifát amott! Ha végeztél vele, húzhatsz magadnak vizet a kútból.

Dénes tűzvörös képpel, fújtatva fordított neki hátat, de nem mert többet ellenkezni: két marokra fogta a fejszét, és dühösen aprította a tüzelőt. Ez is ugyanúgy feladatai közé tartozott, mint a kovácskalapács emelgetése, vagy a báránybuca és a hengergóc vetése – és persze mindenekelőtt az engedelmesség.

Szolnoki felhajtotta a sörét, de már nem kívánt többet. Nagy ritkán jutott csak eszébe, hogy vajon milyen élete lenne, ha megházasodott volna, és siheder korában nem sebesül meg úgy, hogy attól képtelenné válik az utódnemzésre. Élvezte az életét, amelynek jóformán minden óráját kitöltötték a feladatai vagy a cimborákkal való tivornyázás, de azért néha megsuhintotta az érzés, hogy vajon milyen lehet apának lenni. Ahányszor azonban Dénes rossz fát tett a tűzre, vagy éppen nekiállt vele szemtelenkedni, Szolnoki hálát adott az égnek, hogy sosem lett saját családja.

Már éppen azon gondolkodott, hogy ő maga húz a kútból egy veder vizet, és jól nyakon önti vele a fiút, amikor a kaputorony magasából kürtszót hallott felzengeni. Vendég érkezett, nem is akárki: Lackfi István, Magyarország fehér sárkánya.

***

Az öreg Lackfi szemmel láthatóan sietett. Épphogy csak leugrott a lováról, de az istállószolgáknak nem engedte, hogy lenyergeljék a hátasát: itassák és abrakoltassák meg, mondta, de egy óra múlva tovább is megy. Díszes kísérete is csak ott várta meg az udvaron, hogy a királyi lovászmester megbeszélje a dolgát Szolnokival.

– Ne idekünn, Pista – szólt a zömök, izmos nemes. – Nem akarom, hogy akárki fülébe jusson a mondandóm.

– Menjünk fel a kisebb étkezőbe – javasolta Pista. – Van sör, bor, és bőven maradt az ebédre felszolgált hideg sültekből.

Lackfi lopva odapillantott a nyeregben várakozó embereire. Azt mondta nekik, nincs idő lakmározni, mindenki harapjon valamit csak úgy, a tíz körme közül, amit a tarisznyában hozott magával az útra.

– A hideg sült nagyon is jól hangzik – veregette vállon Szolnokit. – Ha némi cipó is akad mellé, az még jobb.

Dénes is ment volna, de Pista rászólt, tartson némi hadi bemutatót az uraknak, amíg a felnőttek megbeszélik a fontos dolgokat. Az ifjú morcos pofával fogadott szót – ugyanakkor örült, hogy az aznapi feladatok sorában végre a fegyveres gyakorlatokhoz érhetett.

– Nincs sok időm – harapott a sült ürücombba Lackfi, miután helyet foglaltak odafent –, mert Lajos király temérdek dolgot akasztott a nyakamba.

– Nem csodálom, uram – öntött neki egy pohár bort Szolnoki. – Lajos urunkat még csak egy hónapja koronázták. Tenger feladattal járhat átvenni egy birodalom kormányzását. Miben lehetek a segítségedre?

– Ezt szeretem benned – bólogatott teli szájjal Lackfi. – Hogy sosem kell udvarolni meg körtáncot járni, ha veled beszélek: rögvest belecsaphatunk a dolgok közepibe.

A fehér sárkány lenyelte a falatot, ivott rá némi bort, aztán a keze fejével letörölte hatalmas, lekonyuló bajuszát.

– A kapuadóról van szó – mondta, és ivott még egy kortyot. – Te is tudod, mi az…

– Hogyne tudnám – felelte Szolnoki. – Minden olyan portának be kell fizetnie a kamarába évenkénti három garast, amelyiknek a kapuján átfér egy jól megrakott szénásszekér. Hol itt a gond?

– Van egy falum, innen kétnapi járóföld délkeletre. Rendes, tisztességes emberek lakják – mesélte Lackfi. – Fizetnek mindent, szépen, ahogy kell. A terménybeszolgáltatással sincs elmaradásuk. Hanem a kapuadó…

– Hadd találjam ki, uram: azt kívánod, hogy menjek oda, és döngöljek ki belőlük három garast.

– Nem egészen – csóválta a fejét a főlovászmester. – Az a három garas mostanra tizennyolc dénár adóssággá nőtte ki magát.

Szolnoki elkerekedett szemmel füttyentett.

– Lehet ezt úgy is intézni, hogy odamegy egy csapat fegyveres, felégeti a termőföldet, elvágja a malom kötelét, és felkoncol néhány falubelit – folytatta Lackfi. – De ilyet csak a megátalkodott, minden hájjal megkent féleszű fajankók tesznek. Mi jó szolgálna nekem abból, ha tizennyolc dénár adósság miatt még nagyobb kárt okozok, végső soron saját magamnak? Nem, ilyesmit csak a Becseiek meg a hozzájuk hasonló tetentók marhák végeznek. Én azt akarom, hogy elébb derítsd ki, miért marad el a kapuadó, és utána szedd be a pénzt. De azt aztán beszedjed az utolsó garasig! – emelte fel szigorúan zsírtól csillogó mutatóujját.

– Nincs miért aggódnod, uram – biccentett Szolnoki. – Megtudakolom, amit meg kell, aztán hozok a kamarába tizennyolc dénárt.

Lackfi István megköszönte, aztán még gyorsan harapott néhány jókora falatot, leöblítette a maradék borral, és menni készült.

– Vidd magaddal Dénest is, hadd tanuljon a fiú!

– Mindenhová magammal viszem – felelte Szolnoki. – Meglásd, uram, szépen kikupálódik majd mellettem!

– Tudod, Pista, ezt az ügyet már rég el kellett volna intéznem – nézett Lackfi gondterhelt ábrázattal régi hű emberére. – Böjtelő hava óta tudom, hogy adósságot halmoztak fel. De elébb ki akartam várni a tavaszt, aztán meg Károly úr lett rosszul és mind rosszabbul. Aztán meg, hogy a király eltávozott… – Nehezet sóhajtott, de nem fejezte be a gondolatát. – Jut eszembe – oldott le az övéről egy kisebbfajta bőrerszényt –, ez a tiéd. Kicsit több is, mint legutóbb. Elégedett vagyok veled, Pista. Örülök, hogy az én zászlóm alatt szolgálsz.

– Köszönöm, uram! – vette el a pénzt Szolnoki. – Sosem cserélném el a lobogódat senki máséra.

– Remélem is. Ami pedig a kapuadó dolgát illeti: sine effugione sanguinis. Ha csak egy mód van rá.

– Vérontás nélkül, értettem.

Fertályóra múlva ő is, Dénes is a mellvédről nézték a távolodó lovasokat. Addigra arról is pontos tájékoztatást kaptak, hogy merre találják a falut.

– Holnap indulunk – közölte Szolnoki. – Mára vége a leckének.

– Ha nem fizetnek – pillantott rá izgatottan Dénes –, megbotozhatok közülük egynéhányat?

– Meg ám az eszed világát! – fortyant fel a tanítója. – Menj, és inkább mosakodjál meg, mert úgy bűzlesz, hogy még a disznók is elszaladnak előled! Ölts tiszta ruhát, aztán még ma este készülődjössze az útra! Korán reggel indulunk.

***

Szolnoki úgy vélte, bőven elég, ha öt könnyűlovast visz magával kíséret gyanánt – azokat is csak a miheztartás végett. Jó idő volt, a kis kompánia a napsütést és a langymeleg szellőt élvezve, csendesen poroszkált az úton. Egy idő után valaki nótára gyújtott – azt előbb csak ketten folytatták, majd mindnyájan énekeltek, hogy könnyebben teljen az idő. Amikor a gyomruk korgása csalhatatlanul jelezte a közelgő délidőt, kicsit megfuttatták a hátasaikat: jókora porfelhőt felverve nyargaltak a száraz, kövecses földúton, hátha így ebédre odaérnek a következő fogadóhoz, és meleg ételt ehetnek a magukkal hozott száraz elemózsia helyett. Szerencséjük volt: a nap már éppen delelőre hágott, amikor kikötötték lovaikat a keresztúttól nem messze álló épület mellett. Az ugyan nem volt sokkal nagyobb egy falusi kocsmánál, de a célnak éppen megfelelt. Le tudtak ülni egy rönkfából hasított, hosszú asztalhoz, és ihattak egy-egy jókora korsó felvizezett bort, amíg a lovaikat kicsapták a fűre legelni. A fogadósné frissen gőzölgő szalonnás árpakását szolgált fel nekik, és Lackfi Dénes kérésére még egy csupor hideg tejfölt is kerített a veremkamrából.

– Így már jó – kezdte lapátolni az ételt Dénes. – Sokkal ízletesebb, és jobban is csúszik!

– A gazember mindenedet! – nevetett fel Szolnoki. – Még a nemesi rangodat sem kell fitogtatnod. Elég az a csibészes mosolyod, hogy máris megnyíljon a kamraajtó!

Dénes önelégült büszkeséggel tömte tovább a fejét. Addig sem gondolt ugyan magáról keveset, de az korábban még nem jutott eszébe, hogy milyen vonzó lehet a fehérnép szemében. Ami igaz, az igaz: szép szál legény volt, máris magasabb, mint az apja, és izmos, daliás alkatával többnek látszott tizennégy esztendősnél. Ahogy ott evett, és Szolnoki meg a másik öt katona pajzán megjegyzéseit hallgatta, szöget ütött fejébe a gondolat: talán itt az idő, hogy férfivá váljék… Az csak tovább bátorította, hogy kétszer is elkapta az igencsak szemrevaló fogadósné kedves pillantását. Elgondolkodott: ha már úgyis előnyös helyzetben van, az csak még több vizet hajthat a malmára, ha elárulja az asszonynak, hogy ő nem másnak, mint a híres fehér sárkánynak az ivadéka.

Hamarosan már nem is volt képes másra figyelni, csak a fogadósné ringó csípejére, telt kebleire, kellemes homokóraalakjára. És mire kiürültek mind a tálak és korsók, veres képpel felpattant az asztaltól, hogy a kívánatos nőszemély nyomában eltűnjön a fogadó félhomályában.

– Nem kéne megállítani, uram? – kérdezte az egyik könnyűlovas.

– Hagyd csak! – somolygott Pista. – Ebből is tanul ez a keményfejű kissárkány.

– Teljesen elöntötte az agyát a mag – jegyezte meg kacagva egy másik lovas. – De hát az lenne a furcsa, ha ez nem így lenne az ő zsenge korában…

Dénes perceken belül visszatért. Morcos képpel, bal orcáján a fogadósné tenyerének jól felismerhető nyomával.

– Látom, bőven van még mit tanulnod, sárkányfi! – mondta Szolnoki. – Sebaj, az asszonyok tanulmányozásához egy egész élet sem elég. Nem véletlen, hogy ilyesmit még a híres talján egyetemeken se tanítanak. Nem része a hét szabad művészetnek. Az asszonyokat megérteni sokkal nagyobb tudomány.

***

Az esti táborverést követően, a kis tüzet körbeülve derült ki, hogy a kíséretüket adó öt lovas egyike éppen abból a faluból származik, ahova a kapuadó dolgában igyekeznek.

– Másfél esztendeje jöttem el onnan, hogy beálljak Lackfi nagyuram seregébe – mesélte a fiatal férfi, akit Tiborcnak hívtak. – Akkor már Lóránt koma volt a falunagy jobbkeze, sokak szerint a jobbik esze is. Afféle fő tanácsadó, holott mezítlábas, nincstelen pórnak született. Az esze azonban magasra emelte. Egy kis furfangért sosem kellett a szomszédba mennie…

– Úgy gondolod tehát – töprengett hangosan Szolnoki –, hogy miatta nem érkezett meg soha a kapuadó?

– Én csak annyit tudok, hogy Lóránt koma mindig kisüt valami turpisságot – vont vállat a katona. – Már az is félrevezeti az embert, ahogy ő saját magát hívatja: nem komája ő senkinek, aztán látod, kapitány uram, még másfél esztendő távollét után is ez jön a nyelvemre, hogy Lóránt koma, amikor róla beszélek…

– Mesélj erről a Lórántról! – kérte Pista. – Vagy Lóránt komáról, ha így jobban tetszik.

– Hát – tűnődött el a katona –, talán az volt a legnagyobb tréfája, amit azzal a három diákkal művelt…

– Nosza hát – bátorította Szolnoki –, add elő a történetet!

– Akkor történt a dolog, amikor még csak süldő kölyök voltam – emlékezett vissza Tiborc. – Három diák érkezett a faluba. Átutazóban voltak, és rögvest célba vették a csapszéket, ahogy megérkeztek. Kis pelyhes bajuszkájuk volt, meg némi szőrpamacs a pofájukon szakáll gyanánt, de igencsak magasan hordták az orrukat. Lóránt koma valószínűleg éppen ezért ült oda éppen melléjük, és csak feszedezett meg bőcsködözött, hogy tőle aztán bármit kérdezhetnek, őt biz’ nem fogják meg semmivel. Ment is a nagy okoskodás, hogyaszongya, hány nap a világ, amire Lóránt koma rávágta, hogy mával is éppen egy nappal kevesebb. Meg hogy hol terem a jó erkölcs. Arra meg azt felelte, hogy megterem a virág a gazban is.

Néhányan jóízűen felnevettek a tűz körül. Szolnoki Pista mosolyogva, Lackfi Dénes komoly tekintettel figyelt.

– Elég az hozzá – folytatta Tiborc –, hogy végül rendesen rászedte őket. Azt mondta, az ő süvege varázserővel bír, és hogy be is bizonyítja nekik. Csak előtte elfut hátra, a szemétdombhoz, mert a serény poharazgatás közepette megtelt a hólyagja. Meg is kerülte a kocsmát, de a hátsó ajtón visszalopakodott az ivóba, és megsúgta a kocsmárosnak, hogy pontosan milyen összeg magasságáig öntögessen nekik, azon túl egy csöppet se. Mire aztán visszatért a diákok asztalához, a megbeszélt pénzösszeg már ott lapult a süvege alá rejtve. Ittak, ittak egész este, aztán a sokadik kancsó után a kocsmáros szólt, hogy ideje lenne fizetni. Akkor Lóránt koma lekapta fejéről a süvegét, és pontosan annyi pénzt szórt belőle az asztalra, amennyit az elfogyasztott italmennyiség kóstált. Az akkor már rendesen megittasodott diákok egy kisebb halom pénzért vették meg Lóránt koma öreg nemezsüvegét. Nem is láttuk őket egy ideig, de valamivel több mint két hónap után dühösen visszajöttek. Kiderült, hogy valahol Budán vagy Esztergomban jókora mulatságot rendeztek, hordószám rendelték az italokat, meg saroglyán hozatták a húsokat, a végén meg persze hiába rázogatták a bűvös tökfödőt…

A kis kompánia egyre hangosabban nevetett a tűz körül.

– Amint végre ledolgozták a tartozásukat, jöttek, hogy tisztességesen elagyabugyálják Lóránt komát. Az viszont fölfeküdt otthon a nyújtópadra, az asszony letakarta szemfödővel, gyertyákat gyújtott, keservesen jajgatva siratta elhalt férjurát.

– Hát a diákok? – kérdezte az egyik katona. – Mihez kezdtek?

– Orrukat lógatva továbbálltak – érkezett a felelet. – Mi mást tehettek volna? Szóval ilyen ember ez a Lóránt koma. Van egy hosszú heg a nyakán: állítólag egyszer majdnem fölakasztották, de még a bitóról is képes volt lefecsegni magát. Ha tehát valami furfangos okoskodás rejlik a hiányzó kapuadó mögött – zárta a mondókáját Tiborc –, akkor egész biztos, hogy Lóránt komának köze van hozzá.

***

Amikor belépett a falunagy házába – merthogy Lóránt koma akkor már nem pusztán jobbkeze volt az elöljárónak, hanem ő maga viselte a falu első emberének tisztét –, Szolnokit nem lepte meg az elé táruló látvány. A zsalukat minden ablakon betették, az összes helyiségben félhomály uralkodott. Lóránt koma szemfödővel takarva, mellkasán összekulcsolt kézzel a tisztaszobában feküdt. Körülötte mindenütt gyertyák lobogtak, asszonya a falon függő feszület előtt térdepelt, és hangosan jajgatva imádkozott.

– Hát későn érkeztünk – nézett össze Pista a mosolyát rejtegető Tiborccal, majd odafordult Déneshez, és a fülébe súgott valamit. A fiú értetlen arcot vágott, de engedelmeskedett: kifordult a szobából, majd hamarosan egy frissen lemetszett ággal tért vissza. Karhosszú, ujjnyi vastag, hajlékony ág volt az, Dénes gondosan kiválasztotta a legjobb darabot. Szolnoki elvette tőle, és se szó, se beszéd, akkorát vágott vele a tetszhalott ember mezítelen talpára, hogy az ordítva ült fel az ágyban. Letépte magáról a szemfödőt, ránézett a vigyorogva álló Szolnoki Pistára, és rögvest hálálkodni kezdett.

– Nagyuram, téged maga az Úr küldött! – kiabálta, majd kiugrott az ágyból, és térdre vetette magát Szolnoki előtt. – Jézus Krisztus óta nem látott a világ efféle csodát! A szent vessző érintésével visszaparancsoltad lelkemet az életbe, pedig már elhagytam ezt a szerény porhüvelyemet! Kérj bármit, megveszem tőled a botot, és világgá megyek, hogy bizonyítsam vele az isteni erőt e földön! Kérj érte bármi pénzt, megfizetem!

– Engem valóban az úr küldött, Lóránt koma – szólalt meg halovány mosollyal az arcán Szolnoki. – Méghozzá ennek a falunak a törvény szerinti ura: Lackfi István, a király lovászmestere, akinek jómagam a szerviense vagyok. És én pontosan tizennyolc dénár megfizetésére kötelezlek – de nem a botért, azt felőlem ingyen is megtarthatod. Hanem a kapuadó…

– A kapuadó? – emelkedett fel döbbent képpel a férfi. – Ez a falu minden adót beszolgáltat, amit csak a törvény előír!

– Csakhogy a falu egyetlen portája után sem érkezett meg az adó, méghozzá hosszú idő óta – vágta rá Pista. – Megelőzött a híred, Lóránt koma. Hitem szerint nem tévedek sokat, ha úgy gondolom, a kapuadó éppen azóta maradt el, amióta te az előző falunagy jobbkeze lettél.

– A kapuadót nálunk egyetlen porta sem köteles befizetni – ütötte a vasat Lóránt koma, akinek a nyakán valóban ott húzódott egy rég behegedt seb, ezt Szolnoki rögtön észrevette, amióta a falunagy „föltámadott”. – Mindnyájan hűségesek vagyunk Lackfi István úrhoz, ahogy őfelségéhez, Károly királyhoz is!

– Már Lajos úr a király – világosította fel Pista. – Anjou Károlyt eltemették Fejérváron, a fiát pedig rögtön utána meg is koronázták.

– Éljen hát soká Lajos király! – vetett keresztet Lóránt koma.

– Éljen, éljen – bólogatott erre Szolnoki. – Most azonban halljam: miért maradt el ennyi ideg a kapuadó?

***

Amikor Lóránt koma egy jókora csűrből előhozta a falu szénásszekerét, Szolnoki egyszeriben mindent megértett – és miközben ő a feltörni készülő nevetését fojtotta el, a falunagy képén rendkívül büszke kifejezés honolt. Négy ökörrel húzatta ki azt a gigászi tákolmányt, melynek úgy feszített a bakján, mintha soha nem lett volna még boldogabb és elégedettebb. Szolnokinak és kíséretének el kellett árnyékolnia a szemét, hogy ne tűzzön bele a nap, ahogy felfelé néztek Lóránt komára. A bak ugyanis olyan magasan volt, mintha a falunagy valami padlás küszöbén ücsörgött volna.

A szekér ijesztő méreteket öltött. Iszonyú széles volt, a kerekei malomkeréknek is beillettek volna – ki tudja, egykor talán azok is voltak. Hogy elég magas legyen, mindenféle-fajta deszkadarab, hasított rönk meg uszadékfa bele volt szegelve jó erősen. Ha az ember elég messziről nézte, úgy tetszett, mintha a bakon ülő ember összezsugorodott volna, és az előre befogott ökrök is csak pici borjak lennének.

– A törvény betűje szerint minden olyan porta köteles kapuadót fizetni – kiabált le a magasból a falunagy –, amelynek a kapuján átfér egy megrakott szénásszekér. Hát nézzétek meg, uraim: a mi falunk szekere üresen sem fér át egyetlen kapun se! Amikor megrakjuk szénával, az ökrök végighúzzák az úton, és megállnak minden egyes porta előtt. Úgy kell mindenkinek villával leszedni róla annyit, amennyire az udvaron szükség van. És minthogy ez a falu egyetlen szénásszekere – vonta le a következtetést a férfi –, itt mindenki csak ezzel hozat magának szénát. Ha a királyi udvarban még mindig a kicsi fajta, régi szekereket használják, és a törvény azokra vonatkozik, úgy a falu nevében bocsánatot kérek őfelségétől. Nem tudhattam, hogy Visegrádra még nem jutott el az új, nagyobb teherbírású szekér.

***

Miután Lóránt koma végzett a különleges bemutatóval, félrevonult Pistával, hogy egy kupa sör mellett megbeszéljék az adó dolgát.

– Nos? – kérdezte Dénes, amikor hazaindultak.

– Eztán nem lesz semmiféle gond – mondta Szolnoki. – A falunagy biztosított felőle, hogy eztán minden évben elküldi a kiszabott kapuadót.

– Jól tetted, hogy nem engedtél ebből – bólintott komoran a fehér sárkány előszülöttje. – Mi lett volna a következő? Rendes tyúktojás helyett kifújt, üres tojáshéjakat szolgáltatott volna be?

– Nem is rossz ötlet – nevetett fel Tiborc. – Csak nehogy Lóránt koma meghallja, aztán az óriásszekér után ezzel is megpróbálkozzon!

Két nappal később Szolnoki Pistát még mindig nevetésre késztették az átélt élmények, amikor este elővette a lakattal lezárt, vaspántos pénzes ládikát. Kinyitotta a lakatot, feltárta a kis láda tetejét, majd leoldotta övéről a pénzes erszényt, amit néhány nappal korábban kapott Lackfi Istvántól. Markába szórta a láthatóan frissen vert pénzérméket, és leszámolt belőle a ládikába annyit, amennyi még hiányzott onnan: pontosan tizennyolc dénárt.