2026-01-29

Körkérdések margójára

Szűk fél évszázada kötődöm a folyóiratok világához. Ennyi idő nagyjából elegendő volt ahhoz, hogy kialakuljon némi értékrendszer bennem – pro és kontra. A lényegét mondom: két dolgot tartok meglehetősen hosszú évtizedek óta a legfontosabbaknak ebből. Egy: ha szerkesztő vagy, a személyes ízlésedet azonnal félre kell tenni. Kettő: a meglévő alkotói kapcsolataidat, baráti körödet sem „hozhatod helyzetbe”, kizárólag akkor, ha műveik tartalma egybecseng az általad szerkesztett folyóirat alapvetéseivel. E kritériumokból adódóan az első kérdésre nem tudok megfelelő választ adni, lévén, hogy – sportnyelven szólva – a lényeg mindig az öltözőben marad. De, hogy ne kerüljem meg teljesen a választ, a kérdés első hívó szavára – „kihívás” – azt mondanám: furcsa volt megértenem, hogy ezt többen nem ugyanígy látják-érzik-gondolják, s a második szóra – „siker” – azt felelném, személyes sikerként könyvelem el magam felé – bár nem először történt; mit tegyek, én így öregszem –, hogy azonnali döntést hoztam egy azonnali döntést igénylő helyzetben. Minden különösebb szívfájdalom nélkül. 

Ráfordulva a második kérdésre: a folyóirat egyedisége a vállalása. (Amit gyakorta nem tart s tartott szem előtt.) Ezt a vállalást a SZMIT honlapján bárki elolvashatja, de lényege két mondatban összefoglalható. „Senki sem különálló sziget”, írta John Donne, ám „Minden szigetnek megvan a maga identitásképző hagyománya, sajátos, csak rá jellemző arculata”, írja az Opus alapvetésében Hodossy Gyula. Azt gondoltam – s gondolom –, hogy ez az az alapvetés, amit az Opus szerkesztése során mindenképp szem előtt kell tartani, különös tekintettel ama identitásképző hagyomány megőrzésére és továbbadására. Ami e folyóirat – ha úgy tetszik – rendeltetése. Olvassuk kicsit tovább Donne versét:  „…sose kérdezd, kiért szól a harang:…” Az idézetben ott hagytam a kettőspontot; ám Donne válaszát az Opus olvasóinak kell elsősorban megérteniük és megfogalmazniuk. Vagy nem lesznek – ha nem ezt érzik ki annak soraiból.

A harmadik kérdésre még nehezebb személyes érzelmek nélkül válaszolnom. Hiszen meglehetősen ravaszul van megfogalmazva: ha csak egyetlen lapszám, mondja, ám ez egy meglehetősen súlyos és talán globális katasztrófát feltételez, mert amúgy a felhőben minden megmarad – ha csak nem gombafelhő. S bevallom, békeidőben sem hiszek abban, hogy utókor, ám katasztrófa után pláne nem látom magam előtt – akár van még emberi arca, akár nincs – azt az utódot, aki kíváncsi lenne a mi palackpostáinkra. „Megcsókolom szád”, kínáljuk neki legszebb oldalainkat, halálon túl kicsit mondjuk ötszázöt évvel, ám ő ránéz koponyánkra, és látá abban a folytatást: „…csüng rajta pár / Csöpp, hogy halálba üdvözítsen engem.” És azt mondaná, kösz, nem.

Komolyra fordítva: ha elfogadnám, hogy csak egy (lapszám) maradhat, akkor többé egy sort sem írnék. De ha ennél optimistább akarok lenni, akkor azt felelem: a legfontosabb hagyaték mindig a precíz repertórium. Annak a két-három embernek. Akik úgy lesznek azzal, mint a mai kor két-három csellengője, akik talán vannak, s el-eltűnődnek a Népszövetség történetén. Amely azzal a céllal, hogy megelőzze a jövőbeli háborúkat, Párizsban jött létre, a versailles-i békeszerződés aláírásának napján. És hamarosan a némacsend.

Utókor? Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? Mert ha az, akkor a zuhanásnak végül is nincs emberi időegysége. Ezáltal kényelmesen belakható – az is. Az opus kész, forog, az olvasó kérdez.