Ismeretlen ismerősként köszöntöm Hogya Györgyöt, és nem csak a hetvenedik születésnapja alkalmából. A jeles évforduló kiváló alkalmat adott arra, hogy a szikár, de tartalmas életrajzi adatok mögé lesve megismerjem az embert, az írót, a gondolkodót. Ez alkalomból is köszöntöm e megismerés örömével, amely során a sorokban és a sorokon túl nagyszerű és kivételes dologra találtam. A ’hogyaság’-ra.

Talán az 1956-os születési dátum, mint a közelmúltunk jobbító tenni akarásának történelmi szimbóluma, predesztinálta ezt a gazdag életutat. Ami elsőre feltűnt: Hogya György ott volt mindig, ahol kellett, ahol valami fontos történt. Vagy részese volt a történésnek, vagy előidézője. Annak idején aktívan részt vett az induló Iródia mozgalomban, az Iródia Füzetek egyik szerkesztője is volt. Az értelmiségi létforma meghatározta tevékenységét és tetteit. Szülővárosában már fiatalon szervezte a közéletet, és „megbélyegzett” lokálpatriótaként Királyhelmecen, a Bodrogköz szívében teremtett maradandó értéket. És közben írt, írt, és azóta is ír. 

Azt hiszem, az író énje képes megragadni az időt és benne a pillanatot –  ritka adottság –  sőt, ahogy egyik korai novellájában írta, olyankor ő maga a pillanat. Írásait olvasva az az érzésem, hogy keresztmetszetek szembenálló tükreiben látja és láttatja a valóságot. A tükrökben távolodó tükörképek mintájára eltávolodik a tárgytól, hogy aztán visszatérjen a tükröt megkerülve, és újabb messzeségekbe vigye az olvasót. A mélyére hatol a témáinak, bejárja a mikro- és a makrokozmosz közötti teret. Mindig messziről közelít, mert jól tudja, hogy távolabbról több minden látszik.

Az viszont jól látszik közelről és távolról is, hogy a dolgos hétköznapokban hömpölyögve zajlott az élet, folyt a munka a kultúra szélesen kanyargó medrében. A teljesség igénye nélkül: Városi Művelődési Központ, Zemplén TV, Csemadok. A Szlovák Televízió Magyar Adásának szerkesztése, a magyarság életével foglalkozó riportok. Az Árvalányhajénekegyüttes létrehozása, a Bodrogközi Népi Együttes megújítása, Ticce-táborok szervezése. 1990 és 2005 között több helyi lapot alapított és szerkesztett, a Helmeci Mécsest, a Keleti Újságot, a Helmeci Híreket. Társaival több helyi egyesületnek, civil szervezetnek a megalapítója, és több kulturális rendezvénysorozatnak a kezdeményezője volt. A sok szekesztői és a kultuális-közéleti szevezőmunka mellett pedig írt, ahogy ideje engedte.

Mert írni muszáj, de ez számára nem mennyiségi követelmény. És nem csak írni muszáj. Olvasni, tájékozódni, művelődni úgyszintén. „Aki nem ismeri az elmúlt háromezer év történetét, az sötétben tapogatózik”- írja egy helyütt. Az írásaiból kiderül, hogy ez nem elmélet, hanem pragmatikus alkotói ars poetica, tudatos, tervszerű felkészülés, aminek figyelemre méltó eredménye a nehéz ismeretek izzadságszag nélküli könnyed és tág horizontú átadása. Ahogy egy riportban ő maga is megfogalmazta: „szélesebb horizontot tudtam nyitni magam körül”. 

Nemcsak maga körül, hanem szülővárosa Királyhelmec körül is. A novelláiból, esszéiből páratlan tájékozottság szüremlik át, amivel el tudta hozni a Bodrogközbe az Időt és a Teret: Konfuciusztól, Winckellmannon át, Goethe-ig. Arisztoklésztól, Nietzsche-én át Dáviláig, és még tovább… megidézve ókort, mitológiát, ősi kínai és modern filozófiát, misztikumot, művészettörténet és a természettudomány sok-sok részletét. Úgy járja be és mutatja meg olvasóinak ezeket a tájakat, mint egy időutazó, aki otthon van az egész univerzumban. Összefüggéseiben látja –  érzi és érti –  a világ rezdüléseit, és mint író, reagál rájuk. A kiforrott gondolataival fűszerezett történetekből sohasem hiányzik a jobbító törekvés szándéka. Az idő- és térbeli messzeség sugallta eszmefuttatások mindig kapcsolódnak a mához, akár áthallások rendszerén keresztül, akár gondolati párhuzamok egymásba kapaszkodó indáival. Írásai hitelesek, mert hiteles életút áll mögötte. 

Tanulságos, ahogy egyik esszéjében Liu Hszie-re reagálva levonja saját értékítéletét az írás-olvasásról: „Nem a közlés vágya kell, hogy hajtson, hanem a megértésé. Az olvasás-tanulás-írás folyamatában anélkül kell megmerülnünk, hogy igényt tartanánk a hozzászólásra. Ez a hallgatás iskolája is egyben: ember, magadnak írj!”

Ezt a csendes, szerény, minden harsány megnyilvánulástól mentes –  manapság egyáltalán nem divatos –  hozzáállást véltem felfedezni Hogya hétköznapi tevékeny életében is. Dolgát mindig  hittel, hivatásszerűen tette és teszi, nemegyszer magát az írást is alárendelve ennek a hivatásnak. Nos, ezt nevezem én hogyaságnak: tenni a közösségért, a magyarságért, a kultúráért. Nem elismerésért, díjakért, anyagiakért, mert van, ami megfizethetetlen. Ilyen a hűség a szülőföldhöz, hűség az irodalomhoz, hűség önmagához. Az elvekhez, a saját maga által felállított értékrendhez. Erről óhatatlanul Németh László mondata jut az eszembe: „A mű nálam csak érintő az élet görbéjéhez”. A hogyaság lényege is ez. Tevékenyen élni, tenni, amit a szív és az értelem diktál. Mert az embert az élete igazolja: mit tett, mennyit tett, hogyan tette? Hogya(n)! Így lesz az ember főműve az élete maga.