Kontrasztosan
„Az ellenpont (kontrapunkt) a zeneművészetben polifon, többszólamú szerkesztésmód, mely a szólamokat önállónak és egyenrangúnak tekinti, ellentétben a főként hangzatokban gondolkodó homofóniával. Elnevezése a punctus contra punctum kifejezésből ered (jelentése: kottafej kottafej ellenében), s ez egyszersmind a legegyszerűbb technikája is. Az egész művön végigvitt, szigorúan imitációs kontrapunkttechnika valósul meg a kánonban, s ugyancsak az imitációs kontrapunkt legmagasabb rendű formája a fúga” – írja a Wikipédia (melyre azonban nem illik hivatkozni).
Az ellenpont, illetve az ellenpontozás mint zenei vagy akár irodalmi műfaj a művészet egyik fontos eleme, kifejezésmódja. Éppúgy, mint a vele kézen fogva járó kontraszt. A zenei kontrasztok legismertebb megjelenítése Bartók hasonló című triójában hallható. Az ellenpont és az erősen kifejező, élesen elhatárolt ellentét, szembetűnő különbség – vagyis a kontraszt – alakítja a képzőművészeti hatások legtöbbjét, legyen az a színek, a formák vagy a kompozícióban megjelenő kontraszthatás.
Kontrasztoknak nevezhetőek azok a képi megoldások, melyek az ellenpontozás segítségét is felhasználva izgalmas képi ötletek, feszültségek létrehozására válnak alkalmassá. Ennek számtalan formáját ismerjük a reneszánsz óta – de még akár a középkori oltárszobrok ábrázolásain is felfedezhetjük. A szépség elérésének fontos eleme, a harmonikus jelenségek felfokozásának biztos segítője a kontraszthatás, az ellenpont megléte. A szép–csúf, az ideális és torz, a durva és a finom kifejezései a kép világának legfontosabb tartozékai. Johannes Itten így ír erről színtanában: kontrasztról akkor beszélünk, ha két összehasonlítandó színhatás között szembeszökő különbségek vagy intervallumok állapíthatóak meg. Ha ezek a kontrasztok maximumig fokozódnak, ellentétesen egyenlő vagy poláris kontrasztokról beszélünk. Így például a nagy–kicsiny, fekete–fehér, hideg–meleg ellentétpárok a legvégsőkig fokozva poláris kontrasztok. Érzékszerveink csupán az összehasonlítás révén képesek érzékelni a jelenségeket. Akkor érzünk hosszúnak egy vonalat, ha ott van mellette egy rövidebb is. Ugyanez a vonal rövidnek tetszik, ha mellette egy hosszabb vonal fekszik. Hasonlóképpen lehet fokozni vagy csökkenteni a színek hatását is kontrasztszínek segítségével.”
Kiállításunk címét persze nem csupán ezek a festészetben vagy általánosabban a művészetben megjelenő „segédanyagok”, támpillérjei inspirálták. Úgy gondoltuk, a Magyar Festők Társasága alkotói, s az itt kiállító majd hatvan művész ezt jól reprezentálja – már önmagukban is e kontraszthatás részesei. Különböző képzőművészeti technikák, kifejezésmódok sokasága, gondolati ellentétpárok jelenhetnek meg egy ilyen tárlaton, s most épp ennek az egykor volt Katonatemplomnak a tágas tere is mintegy ráfelel a kontrasztok gondolatkörére. Szakrális tér, mely már nem tölti be funkcióját, új, más felhasználási módokat nyújt. Ugyanakkor a művészet területére téved az idelátogató, ha nem is vallási, de emelkedett gondolatok bemutatóhelyévé vált a templom. Monumentális, de állagát tekintve megromlott állapotú. Ugyanakkor őrzi az egykori díszítőművészeti alkotások maradványait. Ezt a teret lakják be most a Magyar Festők Társasága tagjainak munkái.
A művek jól jellemzik a Társaság kortárs gondolkodását. Azaz mindazt a szakmai, társadalmi, szellemi gondolatkört, mely korunkat jellemzi. A szociális érzékenység, a kultúra hanyatlása (transzhumán gondolat), a tájfestészet újraértelmezése, a természeti szép sajátos újrafogalmazása, a városi lét, az urbanizáció kritikus megjelenítése, a tömeg és egyén sajátosan 21. századi kapcsolatának képi elemzése – mind-mind témái e kiállítás alkotóinak. Így hát gyakran ugyanannak a gondolati egységnek két oldala is megjelenik a tárlaton, ellenpontozva, kontrasztálva az adott fogalmat.
A festői nyelv sokszínűsége, a képi megjelenítés gazdagsága teszi e tárlatot a közönség számára nem csupán érdekessé, vonzóvá, de lehetőséget biztosít a tájékozódásra, a szakmai ismeretek felfedezésére, behatolásra az egyes művek készítési folyamatába.
Végezetül újra Johannes Ittent idézném: „Ahol a legnagyobb az ellentét, ott van a kép szíve.” Ezt a szívet, a kép szívét idézik meg az itt látható művek. Keressék velük az ellentétek által irányított egységet.