Az „eljátszott” gyermekirodalom

Véleményem szerint a 21. század legnagyobb kihívásai közé tartozik az irodalom népszerűsítése a gyerekek körében. Márpedig a gyermekolvasók szimpátiájának elnyerése alapköve az irodalom fennmaradásának. Jelen értekezésemben e gondolatok mentén indulok el és kalauzolom az olvasót a gyermekirodalmi műfajok világába. Ahhoz, hogy az irodalom valóban fennmaradjon, a szövegeknek ki kell lépniük a könyv lapjairól, és mozgásban, hangban, valamint közös játékban kell testet ölteniük.

Végzettségemet tekintve magyar nyelv és irodalom szakos tanár is vagyok, így talán nem lesz meglepő, ha azt fogom mondani, az irodalom, és jó pár éve már a gyermekirodalom is nagyon közel áll a szívemhez. Az élet úgy hozta, hogy tanárként nem tevékenykedtem, viszont lelkes könyvtárosként igen. A könyvtárban töltött évek alatt elhatároztam, szeretném az irodalmat játékos formában közelebb vinni a gyerekekhez. Itt jött a kérdés, miként tehetném ezt meg? Hogyan tegyem érdekessé a magyar népmeséket vagy esetleg Weöres Sándor verseit?

Jó segítségemre volt a meseterápia. A meseterápia során népmeséket, tündérmeséket dolgoztunk fel a gyerekekkel. A feldolgozás nem merült ki csupán a szöveg megismertetésében, felolvasásában, hanem minden esetben élményszerűvé tettem a foglalkozásokat. A főszereplő bőrébe bújtak a gyerekek, érzelmeket, tulajdonságokat kötöttünk a szereplőkhöz. Végigjártuk a mesei utat, amin a mese szereplői is jártak, így váltunk eggyé a történettel. A meséhez hangokat, színeket kötöttünk, így tettük őket élővé, hoztuk közelebb a mi világunkhoz. Úgy gondolom, a mesét élővé tenni úgy lehet, hogy átemeljük a mai korba, és rámutatunk arra, hogy a szereplők ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, amelyekkel mi, felnőttek vagy éppenséggel a gyerekek. Ha ez sikerül, akkor a mese nem csupán szöveg lesz, hanem életet adunk neki, és felkeltjük a gyerekek érdeklődését, akik alig várják majd a következő történetet. Így egy óriási lépést teszünk az irodalom népszerűsítése, megszerettetése felé, és az még csak nagy erőfeszítésünkbe sem kerül. Sokakban felmerülhet a kérdés, miként köthető a terápia az irodalomhoz. Számomra ez rendkívül egyszerű és egyértelmű. Az irodalom gyógyír és támasz. Kapaszkodó a mindennapokban, útmutató, élményekkel telít, másfajta látásmódot ad. 

Tehát, ha egy irodalmi művet olvasunk és dolgozunk fel a gyerekkel, akkor egyfajta terápiás úton is vezetjük őket, hiszen egy kis időre kiszakadunk a hétköznapokból és a szereplők életet „kezdjük élni”. Azonban ne felejtsük el, hogy a gyerekek minden megnyilvánulása, gondolata, egy alkotás, amely a feldolgozott történet hatására születik meg, és titkon róluk is szól, mert az irodalmi mű akarva-akaratlanul nyomot hagy az olvasóban, hallgatóban, és a lelkek mélyén mozgatja meg az érzelmeket.

A gyermekirodalom akkor válik igazán élővé, amikor nem pusztán olvassuk, hanem eljátsszuk, átalakítjuk, közösen újraalkotjuk. Az „eljátszott gyermekirodalom” számomra azt jelenti, hogy a szövegek kilépnek a könyv lapjairól, és mozgásban, hangban, játékban, alkotásban öltenek testet. Így a gyerekek nem passzív befogadók, hanem alkotótársak lesznek, akik saját élményeiken keresztül kapcsolódnak a versekhez, mesékhez és más műfajokhoz.

A vers a legtöbb kisgyermek számára természetes közeg: ott van a mondókákban, ölbéli játékokban, tapsolós rigmusokban. Ha például Weöres Sándor vagy Kányádi Sándor gyermekverseit visszük a csoportba, nem csupán felolvassuk őket, hanem ritmizáljuk, dobbantjuk, tapsoljuk. A gyerekek kitalálhatnak hozzá mozdulatokat, hangutánzó elemeket, saját versszakokat.

A vers megszerettetésének kulcsa a játékosság: dramatizálhatjuk a szereplőket, hangszínekkel különíthetjük el a beszélőket, sőt, akár „verszenekart” is alakíthatunk, ahol mindenki egy-egy szóhoz vagy hangulathoz kapcsolódó hangot ad. Így a költészet nem elvont, hanem érzékelhető, átélhető élmény lesz.

A mesék különleges szerepet töltenek be a gyermek életében: segítenek eligazodni az érzelmek, félelmek, vágyak világában. Amikor például Benedek Elek népmeséit vagy Lázár Ervin történeteit dolgozzuk fel, lehetőséget teremtünk arra, hogy a gyerekek azonosuljanak a hősökkel, kimondják saját gondolataikat.

A mese megszerettetésének egyik leghatékonyabb módja a dramatizálás. Egyszerű jelmezekkel, kellékekkel, szereposztással a gyerekek maguk is mesehősökké válhatnak. Egy-egy jelenetet többféleképpen is eljátszhatnak: mi történne, ha a királyfi nem indulna útnak? Hogyan oldaná meg a problémát egy mai gyerek? Az alternatív befejezések kitalálása fejleszti a kreativitást és a kritikai gondolkodást is.

Számos más módja is létezik a mesék feldolgozásának. Következzék néhány példa, a teljesség igénye nélkül. Bármelyiket is használjuk fel, a célunk azonos, az irodalom játékos módon való megszerettetése.

• Szerepazonosulás: Egyszerű jelmezek és kellékek segítségével a gyerekek belebújhatnak a hősök bőrébe, ami segít nekik azonosulni a karakterekkel és kimondani saját gondolataikat.
• Kreatív újraírás: A történeteket nem kell mereven követni. Érdemes kísérletezni alternatív befejezésekkel vagy módosított alaphelyzetekkel (például: „mi történne, ha a királyfi el sem indulna?”). Ez fejleszti a kritikai gondolkodást és a kreativitást.
• Modernizálás: Segít a történet közelebb hozásában, ha megvizsgáljuk, egy mai gyerek hogyan oldaná meg a népmesei konfliktusokat.

A bábozás különleges hidat képez a gyermek és a szöveg között. A báb mögé bújva a félénkebb gyerekek is könnyebben megszólalnak, bátrabban fejezik ki érzéseiket. Egy egyszerű zoknibáb vagy ujjbáb is elegendő ahhoz, hogy életre keljen egy mesealak.

A bábozás során a gyerekek nemcsak a történetet játsszák el, hanem saját élményeiket is beépítik. A konfliktusokat újrajátsszák, átírják, megoldják. Ez érzelmi feldolgozást is jelent: a félelmetes sárkány megszelídíthető, a magányos királylány barátokra találhat. A báb tehát nemcsak eszköz, hanem biztonságot közvetítő közeg is.

Az irodalmi művek feldolgozását gazdagíthatják különféle kreatív tevékenységek: rajzolás, festés, közös plakátkészítés, képregény-alkotás vagy akár hangjáték készítése. Egy vers hangulatát színekkel jeleníthetjük meg; egy meséhez térképet rajzolhatunk, amelyen követjük a hős útját.

Az élményszerű feldolgozás lényege, hogy a gyerekek saját tapasztalataikhoz kapcsolják a szöveget. Beszélgethetünk arról, voltak-e már hasonló helyzetben, mit éreztek, mit tennének másként. Így az irodalom nem kötelező tananyag, hanem önismereti és közösségi élmény lesz. Az irodalom akkor válik fontossá a gyermek számára, ha az a saját élményeire és tapasztalataira reflektál.

• Személyes kapcsolódás: Fontos a beszélgetés arról, hogy a gyerekek voltak-e már a szereplőkhöz hasonló helyzetben, és ők mit tennének másként. Így a művek önismereti és közösségi élménnyé válnak.
• Játékosság: A kulcs a játékosságban rejlik: a gyerekeknek lehetőséget kell adni, hogy saját hangutánzó elemeket vagy akár új versszakokat találjanak ki.
• Tevékeny részvétel: A cél az, hogy a gyerekek ne csak hallgatói, hanem tevékeny részesei legyenek a folyamatnak, mozduljanak a ritmusra és váljanak a mese szereplőivé.

Ezzel az élményszerű megközelítéssel az irodalom nem kötelező tananyag marad, hanem maradandó útravaló, amely segíti őket abban, hogy később is értő olvasókká és érző közösségi lényekké váljanak.

Az eljátszott gyermekirodalom szemlélete arra épül, hogy a gyerekek tevékeny részesei legyenek az irodalmi élménynek. A vers ritmusában mozdulnak, a mese szereplőivé válnak, a bábozásban hangot kapnak, a kreatív feladatokban alkotóként bontakoznak ki.

Hiszem, hogy ha a gyerekekkel együtt „játsszuk el” az irodalmat, akkor nemcsak megszerettetjük velük a műfajokat, hanem maradandó élményt is adunk számukra. Olyan élményt, amelyből később is táplálkozhatnak – olvasóként, gondolkodó emberként, érző közösségi lényként.