Néhány gondolat a SZMÍT viharos évtizedeiről

Sajnos, az utóbbi hetekben ismét nehezen állok meg a saját lábamon, miképp amúgy ez az irodalmi élet egészére – műhelyeire, kiadványaikra, művelőik egzisztenciájára – sem kevésbé igaz; mondjuk ki, még ezen ünnepélyes órában, a második Felvidéki Magyar Irodalom Napja kapcsán rendezett találkozón is.

Mert sokféle támogatást igénylő vállalkozás ez. Kötőanyagát anyagi, erkölcsi, társadalmi, közösségi, s talán elsősorban az egymás megbecsülésén alapuló összetartás és összefogás kevercse képezi. És egyfajta közös hit abban, hogy – miként e rendezvény szórólapjain olvashatjuk – „a szavak összekötnek”. Na persze, ezt hallva – különösen idősebb fejjel – azonnal dúdolni kezdjük magunkban a régi dalt: a szó veszélyes fegyver, és van, aki fegyvertelen… Ám miért is lenne fegyvertelen? Talán, mert a csöndesebb szó kevesebbet ér a hangoskodóénál? Mondjam úgy: a hangoskodók rémes-egyszerű sorjázatlan faékjeinél? Vagy azért, mert pontosan tudja, nem csak érzékeli, hogy a hangadó lényegében a hallgatás adószedője? A tűnődés csöndjének verbális eltiprója. Igen, a szavak összekötnek, ez igaz, de – s ezt már többször leírtam – roppant lényeges értenünk és felfigyelnünk a szóközök jelenlétére, ritmusára, üzeneteire. Hiszen az a szavak valódi háttere, a hangsúlymértéke, azokban rejlik/dől el, hogy az elhangzott szó oldás lesz-e, avagy kötés? Hogy körülveszi-e szavainkat ama bizonyos treuga Dei…?

A kifejezés – a szó – hétköznapi értelmében, bár átjárhatja azt az isteni kegyelem – isteni fegyvernyugvás. De ne csak a böjti időszakban érezzük – vagy hát hirdesse egyszer s mindenkorra azt, hogy minden nyughatatlanságnak, egymás elleni hadviselésnek meglesz a böjtje… Ahogy eddig. Volt is, lesz is, van is. Böjtje. Illik végre a választott cím alapján fogalmaznom. Hogyan is hangzik? A treuga Dei védelme, vagy a folytonosság vállalása? Alcím: Néhány gondolat a SZMÍT viharos évtizedeiről. Mire is gondoltam, amikor ezt a címet kicsit hirtelen nekifutásból visszaírtam a program összeállítójának? Bevallom, nem arra, hogy harmincöt éves a SZMÍT, hanem – sokkal inkább – arra a százvalahány esztendőre, amelynek töréspontjai szinte elkerülhetetlenül újra és újra jelentkeznek, előtörnek; sokszor már a szövetségek felbomlása látszódik kötőanyagnak a felvidéki magyar irodalom történetében. Sok esetben azonos tartalmi okok e viszály veszélyforrásai; s távolabbról nézve magát a dolgot, nem egyszer születik meg bennünk egyfajta dèja vu – az érzés, hogy erről mintha már olvastunk volna. S bárha szívesen néznénk komédiának, sehogy sem válik az kacagtatóvá. Így például az, ami hat éve történt a SZMÍT választmányában, kísértetiesen hajazott az (eddig) két világháború közötti évtizedek ideológiai válaszútjainak számos ütközőpontjára. Mondom: kis távolságról pillantva rá a történésekre. Ám akár nagyobb perspektívákat is érdemes ideidéznünk. Persze, csak címszavakban. 

Engedtessék meg, hogy e ponton magamtól – s a hosszabb hivatkozásba másoktól átvett mondatokon keresztül őket is idézve – iktassak ide néhány részletet ama recenzióból, melyben Tóth László könyvét (Hagyomány is identitás) elemeztem, már amennyire ezt (csekélynek minősített) intelligenciám megengedte számomra, s jelent az meg a Pro Minoritate oldalain. (Ott viszont tetszéssel fogadva…) Nos, abban térek ki, értetlenkedő csekély értelmű medvebocsként, e szinte folyamatos felvidéki (is) konfliktus tektonikus rezgéseire. Számomra azok – mint akkor írtam – „…történetisége a trianoni békeszerződést megelőző egy-két évvel kezdődik, amikor már nem puszta fikció, s nem is valamiféle »különbéke« segítségével áthidalható, megúszható az államfordulat – ellenkezőleg: a felvidéki magyarság »már rögtön a legelején szembesülni volt kénytelen hirtelen légüres térbe kerülésével, a magyar kultúra éltető és természetes vérkeringéséről való lekapcsolásával, melyet gyökértelenségként, hagyománytalanságként élt meg.” (Csapody Miklós) Ráhangolódva Tóth László esszéfolyamának vezérfonalára majd pontosan érteni kezdjük: miért innen indította el gondolatmenetét, miért is láttatja ezt a felvidéki magyarság életét döntően befolyásoló nullapontnak, cezúrának, olyan korszakhatárnak, amelynek sem elszenvedői, sem lassan magukra találó közösségi, szellemi vezetői nem tudnak, vagy nem akarnak követésre méltó példákat, stratégiákat, építkező technikákat átemelni a megelőző száz, kétszáz, vagy akár ezer esztendő együttélési tapasztalataiból. Ha nem is éles, de határozott mondatokkal és pontos-pontosító hivatkozásokkal indulhatunk el ama napjainkig vezető úton, amely a trianoni döntés után keletkező kényszerhelyzetek egymás-utániságát s a folyamatos választás-kihívás-létszükséghelyzetek hektikus-tektonikus állapotát mutatja be, vázolja elénk, olykor-olykor arra késztetve bennünket, hogy ismét egy madáchi szállóigére gondoljunk, ám annak szarkasztikusabb, ironikusabb változatára: mert nem, itt sokszor éppenséggel nem a működésben van a nyugalom. 

Ellenkezőleg: amint egy kicsi mozgástérre talál, kiküzdi azt a magyar kisebbség szellemi közössége, alkotói tábora, szinte azonnal előtérbe kerülnek a személyi és/vagy világnézeti, ideológiai viták, akadályok, sokszor valamiféle dacból, személyi ellentétekből fakadó át nem gondolt inkoherenciák, avagy – hogy egy szójátékot engedjünk meg magunknak – zavaróvá válnak a működés interferenciái. A helyzetet részletesen foglalja össze a szerző; a korszakot a „dilettánsok” és az „emigránsok” viadalának nevezi, vagy inkább átveszi a korszak egyik jellegzetes kifejezését, kiemelve, hogy „e két elem az évek során nemcsak eszmei-világnézeti vonalon ütközött meg egymással, hanem komoly érdekeket ütköztető harcot vívott az adott kulturális tér megszerzéséért és felosztásáért”.

És (folytattam amott), szinte csak zárójelben helyezve figyelhetünk föl két, a későbbiekben – az esszék értelmezésének egy lehetséges síkján – fontossá váló megjegyzésre. Az egyik a szöveghelyben is zárójeles szerzői megjegyzés: „(A dilettánsok és a minőségi irodalom dichotómiájának, szembeállításának kérdése lényegében a legutóbbi időkig végig kísérte a [cseh]szlovákiai magyar irodalom értelmezési kísérleteit, mi több, napjainkban is találhatók példák annak efféle leegyszerűsítő, más szóval: sematikus, ideologikus szemléletére.)” (id. T. L.) A másik elbújt félmondat: a vitában a partikulárist, a bezártságot képviselő dilettánsok ellenében említett, színvonalat, európai nyitottságot élvező-jelentő „1918–1919-es magyarországi politikai emigráció Csehszlovákia demonstráltan demokratikus keretei közt megfelelő térhez jutott tagjainak” tábora jelentette a minőségi (ellen)kultúrát. Nem véletlen részemről e két kiemelés: noha mindig mindent a maga idejében, az akkor adott körülmények között kell szemlélnünk, értékelnünk és értelmeznünk, mégis (mint már jeleztem) valaminő kulcsmondatok is ezek a kötet későbbi esszéinek korokat és korszakokat összekapcsoló szemléltetésében. Mert ami e viták okozata, az a további évtizedek elmaradhatatlan jellemzőjévé válik; az ellentétek nemzedéki és ideológiai szekértáborharcokat eredményeznek; egy-egy itt még majdanihoz képest szinte „istenes állapot” Filep Tamás Gusztáv a föntieket jellemző megjegyzése: „A világnézeti, nemzedéki, »minőség«-beli tagolódás dacára mindvégig történtek kísérletek az egységfront kialakítására, részben a meghatározó irodalmi és a tudományos folyóirat szerzőgárdájának és olvasóközönségének toborzására, tehát fogadtatásának, recepciójának elősegítésére, továbbá az ehhez szükséges tőke előteremtésére, s a könyvkiadás megszervezésére. E kísérletek mindegyike – hosszabb-rövidebb időn belül – megbukott.” 

Azt gondolom, lényeges és kiemelendő pontja ez a helyzet mindenkori ábrázolásának. Átfogalmazhattam volna, talán, hogy újszerű legyen, de hát túl sok értelme nincs annak, ha újszerű gondolatokkal próbáljuk elkendőzni azt, hogy nincs új a nap alatt. Legalábbis ezt mondatja velem mesterkéltes-foltos-foltozott piszén-pisze intelligenciám, egészen addig, amíg a mesterséges intelligencia ki nem javít. Ám addig őt is arra noszogatom: fussuk át, közösen, a SZMÍT három és fél évtizedét – amely időben ennél több, vagy ennél kevesebb, hiszen a megtorpanások, kiválások, belső változások, külső nyomások hatásaira történt regnálások és reagálások (néhány esetben) egy új történet indulását is jelentették – jelenthetik a művelődéstörténeti feldolgozásokban. Az egyetlen közös pont eme harmincöt évben Hodossy Gyula személye, aki vagy utat tört, vagy útban lett, de valamiképp vele s általa közelíthető meg ez a három és fél évtized. 

No persze, korábbra visszanyúlva.

Igen, elengedhetetlen – legalábbis az én nyomvonalamon haladva – az Iródia létrejötte. Mit is tartalmazott az alapítók kiáltványa? „Az Iródia a rugalmasság, nyitottság, fejlődőképesség, az együtt gondolkodás iskolája szeretne lenni. Ezért a tájékozódási pontok megteremtését tűzte ki célul. Ami nem jelent mást, mint a követendő értékeink, lehetőségeink és olykor határaink megmutatását. A tájékozódási pontok figyelembevétele vagy figyelmen kívül hagyása természetesen mindenkinek szuverén joga. Az Íródia kihívás az alkotásra és együtt gondolkodásra, mert a művészi alkotás maga is kihívás. Az Iródia szeretné, ha tagjai véleményük nyílt kimondásával, munkájukkal, alkotásaikkal és minden lehetséges megnyilvánulásukkal a tovább gondolást, tovább gondoltatást a lehetséges és a lehetetlen körülmények között is kikényszerítenék.”

Lényeges alapvetés ez: együtt, ám nem egyformán gondolkodva. De mindenképp együtt győzni le a lehetetlen körülményeit. Mert a tapasztalat azt mondatja: csak az a biztos, hogy lesz még rosszabb.  

Nos, arra azért várni kellett. Az Iródia köre eljutott a rendszerváltás évtizedhatárhídjára, átkelhetett a szép ígéretek és illúziók korába. Fiatalon, tettre készen, vállvetve az idősebbek nemzedékeivel. Az új időknek megfelelve új közösségekre, terekre és szervezetekre volt szükség, folyóiratok, műhelyek, a működéshez s működtetéshez megfelelő létesítmények kellettek, s hát elsősorban támogatási formák. Hivatalosan ekkor alakult a SZMÍT, s itt érdemes annak aktuális (de ebben nem módosított) alapszabályát is idehivatkoznunk: „A Társaság az egyenlőség elve alapján kész együttműködni egyéb szlovákiai írószervezetekkel. Nem zárja ki, hogy olyan országos írószervezet tagszervezeteként működjön, amely a létező gazdasági eszközök és létesítmények bázisán egyesíti az autonóm írószervezeteket. … A Társaság együttműködésre kész a magyarországi, valamint az egyéb külhoni írószervezetekkel és érdekvédelmi szervezetekkel, amelyekkel szükség esetén közös munkabizottságokat, illetve testületeket hoz létre. … A Társaság idehaza és külföldön további kulturális intézményekkel együttműködve népszerűsíti tagjainak műveit, tevékenységét.”

Nos, úgy gondolnánk, gondolhatnánk, hogy a két idézett alapvetés harmonikus folytonosságot feltételez. Még akkor is, ha a SZMÍT kezdeti évtizede – keresvén a rendszerváltást követő évek egyéni és közösségi kapaszkodóit, a változó (ideológiailag is polarizálódó) intézményi körülmények közötti lehetőségeket – történelmileg sem mondható rugalmas, felívelő, pörgő korszaknak. Ám mindenképp megtartotta az említett felívelési korszak feltételeit, s dinamikussá válásakor – egy új választmány közös tenni-akarásával – termékeny korszakába lépett, eredményei összesítve is impozánsnak mondhatóak. Valóban csak érintvén ezeket: kezdetben, a SZMÍT-el párhuzamosan, olykor annál erőteljesebben, a Katedra Alapítvány, a Katedra folyóirat, a Katedra Társaság, a Fórum Intézet, Szlovákiai Magyar Oktatási Fórum, a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség, a Vámbéry Polgári Társulás vagy a Vámbéry Tudományos Kollégium jelenthette a szlovákiai magyar irodalom fejlődésének, erősödésének, működésének kereteit. Nem beszélve még számos ezt segítő műhelyről (Kalligram, NAP Kiadó, AB-ART, Lilium Aurum), s a velük való együttműködés többnyire pozitív, de semmiképp sem konfrontatív módozatairól. 

Vagy ha mégis – a kép összességében nem alakult rosszul. A régiből megújuló (Madách Kiadó, Irodalmi Szemle) és/vagy az újonnan létrejövő, egymás mellett működő műhelyek, kiadók, egyesületek, és egyéb szellemi csoportosulások párhuzamai végül – cáfolva a geometriai tételt – találkoztak egymással. Ott, ahol rendeltetésük azt kijelölte: olyan cselekvések, „amelyek a szlovákiai magyarság hosszútávon való megmaradását, a felvidéki magyar kultúra és szlovákiai magyar iskolák fejlődését voltak hivatottak szolgálni.” (Hodossy Gyula). És van, ami ezt – az említett évszázadról leválasztott – harmincöt évet, vagyis inkább annak első negyedszázadát jellemzi: különösebb ideológiai-politikai ellentétek mentén nem igazán támadtak tartós, erős feszültségek. Megemlékezhetnénk egy-egyről, de azok – ha erősnek is tűntek hangban és visszhangban – már középtávon sem befolyásolták az intézményi pluralitást, avagy a felsőbb, nagyobb cél élethosszát. Ez így volt öt-hat évvel ezelőttig…

Tudom, ünnepi alkalom ez, tudom, nem kellene ideemelnem a történetet. De nem léphetünk át azon, ha a visszatekintés és az előre pillantás a cél. Mert ha egy fejezet a múltban lezáratlan, az bármikor befolyásolhatja a jövő lépéseit, eseményeit. És úgy tűnik, hogy a történet – mint korábban néhány hasonló – egy tartósabb széttartás-útelágazás kiindulópontja. Nos, mi is történt akkor, 2019-ben? Újsághírek szerint „A Szlovákiai Magyar Írók Társaságából (SZMÍT) tízen léptek ki egyszerre arra hivatkozva, hogy a szervezet elnöke túl nagy befolyást enged meg a magyar kormánynak, ezzel sértve a szlovákiai magyar irodalom autonómiáját.” A tíz távozó tag nem zárja ki annak lehetőségét sem, hogy később független írószervezetet alapítsanak, emelik ki a közlemények. Ez az esemény súlyos töréspontot jelentett a SZMÍT életében, mert – egy korábbi alkotó kivételével – új választmányt kellett megszavazni, s meghatározni a „hogyan tovább” lépéseit is. Ez sikeresnek mondható, hiszen – hogy mást ne mondjak – bizonyság erre ez az emléknap is, mely fontos mérföldkő a szlovákiai magyar irodalom eszmetörténetében, de ugyanígy bizonyság az elmúlt fél évtized eredménylistája – a kiadványok, életművek és szakmai rendezvények tekintetében. Ugyanakkor a konfliktus fellángolásaóta, amit én távolabbról, kívülállóként figyeltem, ott motoszkál bennem néhány gondolat – amit talán nem árt megosztanom. Annál is inkább, mert a kilépők több olyan indoklást is megfogalmaztak, amelyek azóta is kísértik az irodalmi műhelyeket, közösségeket.

A döntés okai között szerepelt például az, hogy Hodossy Gyula – a SZMÍT elnökeként –elvállalta a magyar kormány által finanszírozott Előretolt Helyőrség c. lap szlovákiai változatának főszerkesztői pozícióját (amely lap az idáig még nem jelent meg), valamint szándéknyilatkozatot írt alá a Petőfi Irodalmi Múzeummal, melynek vezetője nyíltan támogatja a kormánypárti miniszterelnök politikáját. Nos, a nevezett lap akkor még meg sem jelent, ám az évek során megélt ötven jobbnál jobb lapszámot; megvalósította azt a missziót, hogy egy hetilap mellékleteként minőségi irodalmat juttatott el olyan felvidéki háztartásokba is, ahol addig s azóta is legfeljebb ritka vendégként fordult meg a folyóirat, vagy épp a szlovákiai kortárs magyar szépirodalom. S hogy gondot jelentett az említett szándéknyilatkozat aláírása? (Bevallom, nekem ennél nagyobb rejtélyt jelent azóta is, újraolvasva is, az a titulus, hogy „kormánypárti miniszterelnök”. Érdekes politológiai felvetés-definiálás ez, de hagyjuk.) Ennél fontosabb e szándéknyilatkozat történelmi perspektívába helyezése. S ide kapcsolom, mivel szinte egy időben jelentkező konfliktus volt (s a kilépők informálisan ezt is ideértették) a Térey-ösztöndíj körüli összefeszülés. Amiről nekem – ha már perspektíva – bizony, a Móricz-ösztöndíj jutott eszembe. 

Mit is tartalmazott – többek között – a Móricz-ösztöndíj 1973-as alapítólevele? „Az Ösztöndíj célja az, hogy a pályakezdő íróknak, költőknek, kritikusoknak segítséget nyújtson szocializmust építő társadalmunk minél mélyebb, alaposabb megismeréséhez, és kedvező feltételeket teremtsen a művészileg magas színvonalú szocialista szellemiségű alkotó tevékenységhez. … [előnyben részesülnek] akik olyan művön dolgoznak, amely a szocialista társadalom alapvető osztályainak életproblémáit ábrázolja, és ehhez további anyaggyűjtésre vagy anyagi gondoktól mentes alkotói feltételekre van szükségük.” Nos, tegyük fel a kérdést, vajon valóban e szellemiség jegyében alkotott a díjat elnyerő Kiss Anna, Csaplár Vilmos, Temesi Ferenc, Bari Károly, Kántor Péter, vagy épp Krasznahorkai László? De hát a közelmúlt magyar irodalmának színe-javát sorolhatnánk itt – de nem nagyon akadnánk olyan névre, aki az alapítólevél s az alapítás körülményei okán visszautasította volna az ösztöndíjat. Esterházy Péter például – a mondat akaratlan-spontán áthallása miatt – szállóigét teremtett ennek kapcsán: „Én a legjobbkor kaptam ezt az ösztöndíjat, ezalatt fejeztem be a Termelési regényt.” Pont. 

Elnézést az időrablónak tűnő anekdotikus epizód ideiktatásáról, de lényeges jelenség ez. Egyfajta tanulság arra vonatkoztatva, hogy érdemes-e tizenöt perc hírnévnél nagyobb jelentőséget tulajdonítani akár a legstabilabbnak tűnő körülményeknek? Triviális példának hat talán, de gondoljunk bele: Krasznahorkai Nobel-díjában egy-két százaléknyira talán benne van az egykori Móricz-ösztöndíj, hisz adott akkor kis lélegzetvételnyi időt, ám őt nem ezért, hanem a díjat alapító politikai közeg bukásának (egyik) krónikásaként szeretjük. S azért, mert munkáiban minden hasonló „illiterátus entitás” sorsát épp így dokumentálja és vetíti előre. Mint ahogy – sorolhatjuk – immár múlt időbe tehetjük azt a személytelen rendszert. De nem teljesen, hiszen el kell érni, hogy más címke alatt ne legyen-lehessen jövőideje. Mert, mint mindig, most is vaan mááásik…! Még ki nem tett zárójel bezárva… 

És van, ami minden anekdotikus szójátéknál élesebb figyelmet kíván. Ez a harmincöt év nem a megtorpanás dátuma, mindössze egy pillanat az említett százvalahány esztendőből s a további utazás egyik megállója. Amely utazás – hogy egy suba alatt oly gyakran emlegetett szempontról szóljak még – az anyanyelv megőrzésének, művelésének, az összetartozás anyanyelvi kapaszkodóinak megóvására, s a további műhelyek létrehozására irányuló munka – és annak másodlagossá tétele. Amelyből pedig egyetlen, a jóra irányuló szándékot sem lehet, sem szabad kirekeszteni „minőségi szempontokat” emlegetve. Bizony, ennek számos megnyilvánulásával találkozhatunk. A SZMÍT-bírálatok egyike például így jelenik meg: „…mindig is hangsúlyosabb, hogy egy elismert szerző mit nyilatkozik, mint az, amit egy másodvonalbeli, esetleg dilettáns mond. (…) …egy irodalmi szervezetnek mindig is értékelvűnek kell lennie, nem lehet célja pusztán az anyagi források biztosítása, nem lehet cél a pénz, és nem lehet cél a létszám, a díjak, az ösztöndíjak növelése.” Nos, én, ezzel ellentétben, azt állítom: debizony, a felsoroltak nélkül, azok biztosítása nélkül nem jön létre az értékelvűek kerekasztala. A nyugodt műhelymunkához megalapozott körülmények kellenek – máskülönben az értékelvű irodalom magára marad. Különösen akkor, ha őrzi az úgynevezett minőségi kritériumok (és a dilettáns ellenpólusok) megjelölésének jogát, s a cezúra meg- és eltartását (kisujjal…). Nem töltve be eredeti s elsődleges hivatását: a megmaradást szolgáló anyanyelvhaza óvását, őrzését, ápolását. Mindazt, amit a SZMÍT mindeddig példás hivatástudattal szolgált. S reméljük, módjában lesz továbbra is ezt a célt szolgálni. 

Az Opus legutóbbi számában olvasható egy érdekes beszélgetés Hodossy Gyulával. Ebből idézek: „Vannak, akik azt mondják, a Bázis – Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület megalakulásával a SZMÍT vesztett a súlyából. Én meg azt mondom, hogy nem, sőt, hiszen a társaságunknak az a feladata, hogy irodalmat szervezzen, irodalmat népszerűsítsen, hogy ösztönzőleg hasson másokra, hogy ezt tegyék ők is. Tehát addig, míg a Bázis szlovákiai magyar irodalmat szervez, addig a szlovákiai, felvidéki magyar irodalomnak segít, vagyis nekünk. Mivel a szépirodalom a legkevésbé piacképes a művészetek közül, így minden segítség jól jön.”

Nos, a Bázist a kilépést választó alkotók hívták életre, akkori ígéretüket betartva, ezért időztem el most én e hosszas dolgozatban a hat évvel ezelőtt történtek fölött. Kiemelve-érintve a kilépések mögöttes indokait s az abból levonható álláspontokat. Különösen a tekintetben, hogy az említett értékelvűség mögöttesében lényegében ugyanaz húzódik – mint korábban írtam –, amit Tóth László említett könyvében részletesen foglal össze; a százvalahány esztendővel ezelőtti korszakot a „dilettánsok” és az „emigránsok” viadalának nevezi, vagy inkább átveszi a korszak egyik jellegzetes kifejezését, kiemelve, hogy „e két elem az évek során nemcsak eszmei-világnézeti vonalon ütközött meg egymással, hanem komoly érdekeket ütköztető harcot vívott az adott kulturális tér megszerzéséért és felosztásáért”. Már idéztem a kötetről írt recenziómat részletesebben, most kiemelném: a mai korra megfeleltetve épp úgy az alkotói módszerekben megjelenő ideológiai-világnézeti különbözőség jelenti a cezúrát, azt a küszöböt, amely mindenképp választóvonalat képez az igényes műhelymunka és az igényes műhelyteremtés között. Mert az utóbbi, s ezt mondjuk ki, mindenekelőtt nyitottságot feltételez, egyfajta közös alapelv megvallását és szolgálatát, amíg az előbbi óhatatlanul el- s leválasztja köreiről a mélyebb szövegértelmezések, a sűrűbb levegőjű utalások-kontextusok iránt kevésbé fogékony olvasókat. Ám csak akkor, ha ez már a befogadás-beavatás pillanatában jelentkező kihívást jelent számára. 

Itt tevődik fokozott felelősség az anyanyelvhaza gondozóinak vállára. Már csak egy idézetet emelek ide; e szöveg jegyzeteiből készülve futottam bele ugyanis Tóth László rövidke interjújába, s annak egy mozzanatát érdekesnek vélem. Egy ponton arról beszél, hogy „mindenütt újra virágzik a dogma, a demagógia, s a szemléleti sematizmusok ismét burjánzanak, amerre csak nézek. S már a rendszerváltás után felnőttek, illetve születettek körében is. Egymás megértése helyett egymás tagadására és kizárására összpontosítunk”. Majd később tesz egy számomra furcsa megállapítást: „…ha valami nem szólít meg, akkor sem írok róla, ha az illető a mennybe is menesztett épp…”. Nos, én viszont azt gondolom, talán kevesebb értelmi-érzelmi rálátással, avagy talán más térben jelentkező cselekvési intelligenciával, hogy a közösségi hivatást választó-művelő-alkotó embernek minden irányba nyitottnak kell lennie, azzá kell válnia s maradnia. Reagálni valamire nem viszonossági alapon kell, ez amúgy önmagában létrehozza a nagy egészen belüli kis szigeteket, a négy-öt, avagy olykor az egyetlen emberből álló szigetcsoportot, s amúgy is: reagálni mindig valaki másra kell, őt vizsgálva-súlyozva, ahogy-miként bennünk is az én mindig valaki más. Mondom ezt barátian és hangsúlyosan e szép ünnepen, a Felvidéki Magyar Irodalom Napján. 

Amelyen, s láthatjuk ezt is plakátjain, át kell éreznünk, meg kell értenünk s el kell fogadnunk azt, hogy „a szavak összekötnek”. S ha megértjük ezt, ha elfogadjuk, ha észrevesszük, hogy az is közösséget épít a szavak köré, akit mi – esetleg – minőségi-esztétikai szempontjaink szerint kevésbé becsülünk, akkor arra-azokra kell gondolnunk, akikből közösséget épített saját szavaival. S ez a közösség számunkra már könnyebben elérhető olvasótábor – amit neki köszönhetünk. Igen, a szavak összekötnek mindenkivel – ha és azt akarjuk. Az irodalom egy ünnepi terített asztal. A gondolat lucullusi lakomája. A feltálalt-feltálalható fogások sora számtalan, az ízvariációk lehetősége végtelen, de a dolog – ha őt magát nézed – csak akkor működik, ha megértjük, hogy ebben a lakomában „mindössze” öt kenyér és két hal volt az, amit megosztottunk egymással.

A treuga Dei egymásra figyelő, egymást meghallgató, egymást szolgáló csöndjében. S akkor, s így jut mindenkinek. S marad is, tizenkét kosárra való.