Azért a néző az úr – elmaradt a win-win
Működhet-e pátosz egy kalandfilmben?
Falu szélén nagy a ricsaj, lárma – bemutatták a Most vagy soha című „oscaris” díjas filmalkotást. Az ironikus felütése eme írásnak okkal s joggal szándékos, hiszen a ricsaj tagadhatatlan, miként az is, hogy annak színvonala messze alulmúlja az elvárható – minimum treuga dei – filmszakmai hozzáállást; leginkább egy békés faluszéli kurta kocsma országúti diszkójának szombat esti lázas állapotát idézi azon időkből, amikor egyetlen beteg édesanya sincs a közelben. S igen, engedtessék meg nekem, hogy éljek az irónia eszközével, hiszen – tulajdonképpen – maga a film is erre bíztat, még ha az alkotók ezzel ellentétes nyilatkozataikkal alaposan belezavarnak a helyzet kommunikálásába. S ez a legfőbb baj – minden probléma talán épp ebből fakad.
Mert hát van itt két alapvetés. Az egyik: már az alkotómunka folyamatában is egyszerre lett hangsúlyozva a nemzeti érzés tisztelgő főhajtásának szándéka, és a Guy Ritchie féle szórakoztatóipari alternatív történelem-ábrázolás. Ezt a film elejére tett felhívás is nyomatékosítja: „…ahogy történhetett volna.” S azonnal mondjuk ki: utóbbi szándékot a film mondhatni tökéletesen valósította meg. Ugyan bele-belekeveredett itt-ott némi Monty Python megoldás, de ki az, aki egy jókedvű forgatás során ennek ellen tudna állni? (Gondolok itt von Lederer kalpagjára, s a még a kardnál is fényesebb csizmájára, amellyel úgy halad át a lócitromos utcán, mintha Aladin légpárnás varázsszőnyege lenne alatta, a’la Guy Ritchie. Vagy épp az olasz hadfiak tanácstalan arca, amikor úgy tűnődnek a fordítva tartott zászló testvériség-szimbólumán, mintha az lenne a kérdés, hogy mennyi a töketlen fecske repülési sebessége.) De mondom, ez részemről nem elutasítás, épp ellenkezőleg: maximális elfogadása ama ironikus játéknak, ami amúgy meglehetősen kiverte a vizet ugyanezen – most éljenző – kritikus táboron belül, amikor Jancsó „Kapa és Pepe” filmjeit, vagy a Magyar vándort kellett minősíteni.
De hát – a körítés. A nyilatkozatok. Hogyan értelmezzük eleve a dolgot magát? Amikor az „…ahogy lehetett volna” szlogen után meghatott, patetikus, mély nemzeti büszkeségtől elcsukló hangú felszólítások érkeznek az alkotóktól: aki magyar, velünk tart, ezt a filmet hazafias kötelesség megnézni, ünnepelni, s hát, igencsak komolyan venni. Miközben az van, hogy a történelemben – ha már ez a mérce – nincs „ha”. Az a fikciós regények műfaja, a fantasy világa, amit lehet nagyon jól megcsinálni, drámai vagy vígjátéki szituációkat teremtve; vannak erre remek példák, na de az nem lehet elvárás, hogy hétszentségnek fogadjuk el a látottakat. Azt például, hogy maga Petőfi úgy bolyongja végig a filmet a sok-sok fordulat során, mint aki egyedül érzi át a nap súlyát, de mintha valami alternatív világba csöppent volna. Vele együtt Farkasch, a bér(?)gyilkos(?), aki mindent megtesz azért, hogy megállítsa a folyamatot, de nagyjából akkora elánnal és eséllyel küzd a döntetlenért, mint a Fekete Lovag a föntebb említett filmben. Amúgy szegény Horváth Lajos Ottó, azt gondolom, nem örül a szerepéért kapott szuperlatívusz-jelzőknek. Mert ami valóban világszínvonalú alakítás volt tőle, az – a sok számomra emlékezetes közül csak kettőt emelek ki – a Morusban a Hétköznapi Ember figurája, és a Caligula helytartójában Barakiás alakja. Az egyikben Eperjes, a másikban Trill velük azonos értéken mozgó társa – azt gondolom, már kijárt volna neki is ennek legmagasabb szakmai elismerése. Na de nem igazán Farkasch megformálásáért…
Summázva: ez a Most vagy soha egy remek fantasy, valóban látványos, szórakoztató, szinte egyetlen kivétel akad benne: a történelem tényeitől, azok súlyától szabadulni sehogy sem bíró Petőfi. Aki, mondtam, úgy bolyong az események hőseként ebben a játékban, mint egy kívülálló; úgy, mint akinek – egyedüliként – nem szóltak arról, hogy ez a forgatás – ha már előzményt keresünk – inkább a Petőfi ’73-hoz áll közelebb, csak annál némiképp vidámabb és szórakoztatóbb. De az üzenet lényege: az ifjúság, „mint suhogó, fóliába zárt lobogó” végül az agyonázott Nemzeti dal első kiadása mellé kerül, a vitrinbe.
Rögzítsük tehát: elkészült egy látványos, helyenként nagyon magas szinten, kiválóan megvalósított szórakoztatóipari termék, ám ezt a történelmi tanulságok és a hagyományok előtti főhajtásként tálalni és értékelni több, mint bűn lenne. Hiba. Ahogyan hiba megkönnyezni azt is, hogy estére győztünk. Mert az örömkönnyek pátosza elfödi a következő évek küzdelmeit, fájdalmait, elfödi Segesvárt, el a vértanúkat, s el mindazt, amit a történelemórákon valahogy meg kell tanítani a diákoknak. S hát ez nem az a film, amire óravázlatot lehet építeni.
Persze, minden elképzelhető. Sőt, a képzelet világa bármit fölépíthet. Lehetne egy filmet forgatni arról, hogy Ling (a video bíróra hallgatva) megadja Puskás egyenlítő gólját, majd a hosszabbításban Hidegkuti mesterhármasával hat-háromra győzünk a világbajnoki döntőben, 1954-ben. S erről mindenki tudna, kivéve Eperjes Károlyt, aki Tímár filmjében – mondjuk – úgy bolyongana, mint Petőfi a ködben. „De csak álmodozzatok, mert ez Hollywood, álmodni jó, csak álmodozzatok!” – érkezne, eme klasszikust rikkantva a stáblista végére Emich, alias Nagy Sándor, aki nekem a film igazi felfedezettje. Hamisítatlan buffoon – akire nem filmet, de akár egy megújuló szórakoztató vígjátékfilm-korszakot lehet(ne) építeni.
Ő az, aki – számomra – kiragyogott a kórusból.
Tamási Orosz János
Az örök példázat – most épp Semmelweisről
Bekezdések Koltai Lajos súlyos filmtörténetéről
Két nocturne vagy még inkább két bagatell (mondjuk: rubato és presto) árul el minden lényeges tudnivalót Koltai Lajos új filmjéről. A Semmelweisről. Minden más erről és most, csak méltatlan hangzavar. Mindkét, szinte képkockákhoz sem, csupán a képek folyamatához köthető mozzanat, majdnem észrevétlenül simul a cselekmény, a történetmesélés hátterébe, ám nélkülük értelmezhetetlen az, amit látunk. Az az egyébként megszokott – immár rendezőként is – operatőri bátorság, amit Koltai valóban tanári, de taníthatatlan módon felépített, kialakított.
Az egyik ilyen momentum a film visszhangjaiban méltatlanul kevésszer említett Kizlinger Lilla alakításában jelenik meg; az esetlen, örökké szomorú, fáradt, az élet éjszakai sötétjében élő kislány alakjában, aki – amikor szemére illeszti az új s végre jó szemüvegét – hirtelen megszépül. Az élet visszakapott méltósága, öröme és – igen, ismételjük meg – szépsége tűnik fel arcán, gyönyörűen fényképezve. Hangsúlyos pillanata ez a történetnek – Koltai a lehetséges létezés egyetemességébe helyezi egy pillanat alatt a történetet, egy olyan tanításba, amely a továbblépésre, a kudarcok földolgozására, s mindenekelőtt a reményre bátorít. Látlak téged, üzeni abban a pillanatban Kizlinger Lilla arca a világnak – látlak. (Mi is láttuk, s reméljük, „besöpri” a második legjobb mellékszereplő díját is…)
A másik ilyen pillanat, ha úgy tetszik, bagatell az a véletlen, amikor Semmelweis megtalálja a megoldást; ami amúgy épp annyira triviális, mint számos úttörő és áttörő fölfedezés; egy közhelyet említsünk a példa kedvéért: vajon mikor jutunk hozzá a penicillinhez, ha Fleming mosatlan Petri-csészéjét egy szorgalmas laboros tisztára súrolja? Nos, egy ilyen heuréka-pillanat vezeti el Semmelweist a megoldáshoz, ami szintén fontos üzenetté válik Koltai koncepciójában: ha egyetlen kérdés megoldása köti le minden érzékszervedet, akkor nem fér el a történetedbe semmilyen politikai, közéleti, társadalmi konfrontáció ábrázolása – mert nem arra figyelsz. A te – a te főszereplőd – szempontjából nem fontos, tehát miért is kellene beleerőltetni annak bármilyen aktuálpolitikai vonzatát a cselekménybe?
Tényleg ennyi. S ha valaki bármilyen huszonegyedik századra utaló áthallást akar a filmtől, annak ott az eddig sematikustól blaszfémiáig terjedő skálán minősített felkiáltás attól az édesanyától, aki anyák ezrei nevében kiáltja a világba áldó szavát, köszönetét, egy olyan kor lezárásaként, amikor még épp csak csírázik az a női egyenjogúság, amit a mai napig – igen: huszonegyedik század – is fenntartásokkal kezel, többnyire, a társadalom. Vagy hát, ha azt a kiáltást bornírtnak gondoljuk s nevezzük, írjuk körbe, akkor épp ennyire bornírtnak kell neveznünk-gondolnunk a #metoo s más friss mozgalmak tartalmát. Inkább az a bornírt, hogy ez a kiállás-kiáltás soha aktuálisabb pillanatban nem jelenhetett volna meg; mint ahogy valóban nem párosult tartalommal egyetlen korábbi időben sem.
Visszatérve, még egy bővített gondolat erejéig, az említett két Koltai-mottóra: korántsem új eszközök tőle. A bartóki bagatell – Kertész atonális nyelvhasználatától kiindulva – már a Sorstalanságban megjelenik, alkalmazva a bitonalitás ritmustalan ritmusát, s a Semmelweist is két hangnemben meséli el: az egyik a küzdő-kutató ember örökérvényű meséje, s a másik az épp aktuális történés, ami csak annyira fontos, mint az élet. Nem több, nem lehet több, hiszen az élet az, ami az örök megújulás; az élet az, ami átgázol minden elé tornyosuló akadályon. A film vége is ezt sugallja – az élet körforgását, az utat az értől az óceánig. Minden, amit közben átélünk, a folyamatosan változó értékrendű történelem faforgácsa, az adott kor hordaléka; ha emlékeznek ránk, azt sohasem belőle, hanem tőle függetlenül teremtjük, alkotjuk meg. Igen, erről beszél Koltai Lajos – és nem csak a Semmelweisben.
És – tulajdonképpen ennyi Koltai Semmelweis-története. Volt bátorsága azt lecsupaszítani, megfosztani minden korhűséget követelő-elváró dramaturgiai megoldástól (ami amúgy a kifejezetten életrajzi filmek hatalmas csapdája, nagyon könnyen manírrá változó semmit mondásba vált), s tágra nyitotta az optikát a hegyoldalon fölfelé szikláját görgető ember gyakran (s milyen gyakran) elmosódó alakjáig. Ennyi.
Na persze, azért elkészült itt egy film is, tele jó és attól elmaradó szerepformálással, korhű jelmezekkel és díszlettel, ami a szakmai igényesség alapfeltétele a rendezőnél. Olykor, olvasva és hallgatva Vecsei H. Miklós címszereplő nyilatkozatait, élni vélek a gyanúpörrel: meglehet, mind a mai napig nem érti, hogy miért hívta be őt Koltai erre a főszerepre? Azt gondolom, azért, mert maga is úgy éli az életét, úgy sugározza magából benső énjét, amit Koltai látni akart ebben a szerepben tőle; s amit maradéktalanul meg is kapott. Nagy Katica kicsit kevesebbet ad, vélhetően azért, mert ő is tudja: arra a kémiára, amit a történetbe kellene hoznia, nincs és nem is lehet fogadókészség Vecsei részéről; ettől függetlenül megteremti a maga auráját, de egy kicsit a filmsodrattól függetlenül. Ahogyan szinte tökéletes az ellenlábas Gálffy László is – kár, hogy őt (és a Kollár Ferdinándot adó Kovács Tamást) a filmet végül is mozivá alakító összeesküvés szálainak bonyolításai visszafogják a jellem s karakter kibontásának tágabb perspektíváiban. Persze, Gálffy nem adja könnyen, az ő Klein főorvosa végül elemeli a korfüggő cselekményt és láttatni tudja az örök Salierik kicsinyes alakját. S számos szereplőt említhetnénk még, valamennyien kiválóan hozták azt a karaktert, amit a mozi megkívánt tőlük; jó volt látni Györgyi Anna és Elek Ferenc remekbe szabott alakítását, s Kovács Lajost, Znamenák Istvánt – s hát a már föntebb kiemelt Mészáros Blankát, aki egy tökéletesen vállalható súlypontot emel be a film történetébe; pontosan, szépen kivitelezve.
Nos, meglehet, hogy amit írtam a filmről, az nem fog tetszeni minden olvasónak. De – változatlanul – nekem sem tetszik minden korburjánzó olvasat.
Tamási Orosz János