Azért a néző az úr – elmaradt a win-win
Működhet-e pátosz egy kalandfilmben?
Falu szélén nagy a ricsaj, lárma – bemutatták a Most vagy soha című „oscaris” díjas filmalkotást. Az ironikus felütése eme írásnak okkal s joggal szándékos, hiszen a ricsaj tagadhatatlan, miként az is, hogy annak színvonala messze alulmúlja az elvárható – minimum treuga dei – filmszakmai hozzáállást; leginkább egy békés faluszéli kurta kocsma országúti diszkójának szombat esti lázas állapotát idézi azon időkből, amikor egyetlen beteg édesanya sincs a közelben. S igen, engedtessék meg nekem, hogy éljek az irónia eszközével, hiszen – tulajdonképpen – maga a film is erre bíztat, még ha az alkotók ezzel ellentétes nyilatkozataikkal alaposan belezavarnak a helyzet kommunikálásába. S ez a legfőbb baj – minden probléma talán épp ebből fakad.
Az örök példázat – most épp Semmelweisről
Bekezdések Koltai Lajos súlyos filmtörténetéről
Két nocturne vagy még inkább két bagatell (mondjuk: rubato és presto) árul el minden lényeges tudnivalót Koltai Lajos új filmjéről. A Semmelweisről. Minden más erről és most, csak méltatlan hangzavar. Mindkét, szinte képkockákhoz sem, csupán a képek folyamatához köthető mozzanat, majdnem észrevétlenül simul a cselekmény, a történetmesélés hátterébe, ám nélkülük értelmezhetetlen az, amit látunk. Az az egyébként megszokott – immár rendezőként is – operatőri bátorság, amit Koltai valóban tanári, de taníthatatlan módon felépített, kialakított.
