Működhet-e pátosz egy kalandfilmben?

Falu szélén nagy a ricsaj, lárma – bemutatták a Most vagy soha című „oscaris” díjas filmalkotást. Az ironikus felütése eme írásnak okkal s joggal szándékos, hiszen a ricsaj tagadhatatlan, miként az is, hogy annak színvonala messze alulmúlja az elvárható – minimum treuga dei – filmszakmai hozzáállást; leginkább egy békés faluszéli kurta kocsma országúti diszkójának szombat esti lázas állapotát idézi azon időkből, amikor egyetlen beteg édesanya sincs a közelben. S igen, engedtessék meg nekem, hogy éljek az irónia eszközével, hiszen – tulajdonképpen – maga a film is erre bíztat, még ha az alkotók ezzel ellentétes nyilatkozataikkal alaposan belezavarnak a helyzet kommunikálásába. S ez a legfőbb baj – minden probléma talán épp ebből fakad.

Mert hát van itt két alapvetés. Az egyik: már az alkotómunka folyamatában is egyszerre lett hangsúlyozva a nemzeti érzés tisztelgő főhajtásának szándéka, és a Guy Ritchie féle szórakoztatóipari alternatív történelem-ábrázolás. Ezt a film elejére tett felhívás is nyomatékosítja: „…ahogy történhetett volna.” S azonnal mondjuk ki: utóbbi szándékot a film mondhatni tökéletesen valósította meg. Ugyan bele-belekeveredett itt-ott némi Monty Python megoldás, de ki az, aki egy jókedvű forgatás során ennek ellen tudna állni? (Gondolok itt von Lederer kalpagjára, s a még a kardnál is fényesebb csizmájára, amellyel úgy halad át a lócitromos utcán, mintha Aladin légpárnás varázsszőnyege lenne alatta, a’la Guy Ritchie. Vagy épp az olasz hadfiak tanácstalan arca, amikor úgy tűnődnek a fordítva tartott zászló testvériség-szimbólumán, mintha az lenne a kérdés, hogy mennyi a töketlen fecske repülési sebessége.) De mondom, ez részemről nem elutasítás, épp ellenkezőleg: maximális elfogadása ama ironikus játéknak, ami amúgy meglehetősen kiverte a vizet ugyanezen – most éljenző – kritikus táboron belül, amikor Jancsó „Kapa és Pepe” filmjeit, vagy a Magyar vándort kellett minősíteni. 

De hát – a körítés. A nyilatkozatok. Hogyan értelmezzük eleve a dolgot magát? Amikor az „…ahogy lehetett volna” szlogen után meghatott, patetikus, mély nemzeti büszkeségtől elcsukló hangú felszólítások érkeznek az alkotóktól: aki magyar, velünk tart, ezt a filmet hazafias kötelesség megnézni, ünnepelni, s hát, igencsak komolyan venni. Miközben az van, hogy a történelemben – ha már ez a mérce – nincs „ha”. Az a fikciós regények műfaja, a fantasy világa, amit lehet nagyon jól megcsinálni, drámai vagy vígjátéki szituációkat teremtve; vannak erre remek példák, na de az nem lehet elvárás, hogy hétszentségnek fogadjuk el a látottakat. Azt például, hogy maga Petőfi úgy bolyongja végig a filmet a sok-sok fordulat során, mint aki egyedül érzi át a nap súlyát, de mintha valami alternatív világba csöppent volna. Vele együtt Farkasch, a bér(?)gyilkos(?), aki mindent megtesz azért, hogy megállítsa a folyamatot, de nagyjából akkora elánnal és eséllyel küzd a döntetlenért, mint a Fekete Lovag a föntebb említett filmben. Amúgy szegény Horváth Lajos Ottó, azt gondolom, nem örül a szerepéért kapott szuperlatívusz-jelzőknek. Mert ami valóban világszínvonalú alakítás volt tőle, az – a sok számomra emlékezetes közül csak kettőt emelek ki – a Morusban a Hétköznapi Ember figurája, és a Caligula helytartójában Barakiás alakja. Az egyikben Eperjes, a másikban Trill velük azonos értéken mozgó társa – azt gondolom, már kijárt volna neki is ennek legmagasabb szakmai elismerése. Na de nem igazán Farkasch megformálásáért…

Summázva: ez a Most vagy soha egy remek fantasy, valóban látványos, szórakoztató, szinte egyetlen kivétel akad benne: a történelem tényeitől, azok súlyától szabadulni sehogy sem bíró Petőfi. Aki, mondtam, úgy bolyong az események hőseként ebben a játékban, mint egy kívülálló; úgy, mint akinek – egyedüliként – nem szóltak arról, hogy ez a forgatás – ha már előzményt keresünk – inkább a Petőfi ’73-hoz áll közelebb, csak annál némiképp vidámabb és szórakoztatóbb. De az üzenet lényege: az ifjúság, „mint suhogó, fóliába zárt lobogó” végül az agyonázott Nemzeti dal első kiadása mellé kerül, a vitrinbe. 

Rögzítsük tehát: elkészült egy látványos, helyenként nagyon magas szinten, kiválóan megvalósított szórakoztatóipari termék, ám ezt a történelmi tanulságok és a hagyományok előtti főhajtásként tálalni és értékelni több, mint bűn lenne. Hiba. Ahogyan hiba megkönnyezni azt is, hogy estére győztünk. Mert az örömkönnyek pátosza elfödi a következő évek küzdelmeit, fájdalmait, elfödi Segesvárt, el a vértanúkat, s el mindazt, amit a történelemórákon valahogy meg kell tanítani a diákoknak. S hát ez nem az a film, amire óravázlatot lehet építeni.  

Persze, minden elképzelhető. Sőt, a képzelet világa bármit fölépíthet. Lehetne egy filmet forgatni arról, hogy Ling (a video bíróra hallgatva) megadja Puskás egyenlítő gólját, majd a hosszabbításban Hidegkuti mesterhármasával hat-háromra győzünk a világbajnoki döntőben, 1954-ben. S erről mindenki tudna, kivéve Eperjes Károlyt, aki Tímár filmjében – mondjuk – úgy bolyongana, mint Petőfi a ködben. „De csak álmodozzatok, mert ez Hollywood, álmodni jó, csak álmodozzatok!” – érkezne, eme klasszikust rikkantva a stáblista végére Emich, alias Nagy Sándor, aki nekem a film igazi felfedezettje. Hamisítatlan buffoon – akire nem filmet, de akár egy megújuló szórakoztató vígjátékfilm-korszakot lehet(ne) építeni.

Ő az, aki – számomra – kiragyogott a kórusból.