„…elég, hogy kimondhatja a szavakat…”
„Most már ketten járjuk a macskaköves utcákat, ha éppen tudni akarunk arról, hol tart az emberiség. Csak rövid ideig bírjuk a látomásokat…” – írja biblikus ihletésű és ihletettségű történetei egyikében Póda Erzsébet. A karcsú kötet címadó (Macskakő) kisnovellájában bukkanhatunk rá; s a „ketten járjuk” szavakat akár meghívásként (beavatásként) is értelmezhetjük (noha az adott helyen nem erre utalnak), hiszen a tárcanovellák kereteit ostromló – mert több közülük ennél mélyebb tartalommal bír – történetek egyazon tőről fakadnak (föl, mint a gyógyíthatatlan sebek): az ember és az embertelenség, a testi gonoszság és a lélek kilobbanásának megrázó ábrázolásából. S az író a sötét oldal bejárására invitálja olvasóit eme tanulságos utazás stációival. Bár megtörtént esetek, mondja a szerző, de ha így is van, az legföljebb a témát érinti: a kerettörténet háttérré, példabeszéd-értékűvé válik az elbeszélés nyomán. Biblikus, írtam, de amúgy hatásában és áthallásaiban az – mert ízig-vérig embermesék ezek, a korról, amelyben élünk, most és mindörökké. S élni fogunk, örökkön-örökké, ha nem találunk rá az egyetlen igazra. Ötvenen, negyvenöten, de legalább tízen.
Meglehet, magasra tettem a mércét e felütéssel. Meglehet. De vajon magasabbra-e, mint a Biblia teszi az emberiséggel? Amely, számos bonyolultnak tűnő példázaton át, a végletekig leegyszerűsített tanácsot adja mindig, minden esetre: legyetek jók. Ha tudtok, tesszük hozzá, de nincs felmentés – bár az ördög ott lapul a homályban, nem győzhet, ha jók maradunk. És – szeresd felebarátodat. Kell ennél több? Egyáltalán: kell ehhez Biblia? Szentírás? Kell-e az élethez ennél több? Az egyetlen talán csak addig marad velünk, amíg megtanuljuk legyőzni a kísértéseket; ha elfogadjuk azt, hogy a véráztatta múlt, az emberi történelem örökkévaló szenvedéstörténete ellen az egyetlen eszközünk a szeretet. S az élet tisztelete – hiszen a szeretet valójában ebből fakad.
Képtelenek vagyunk rá. Az ember létezését az embertársa elleni folyamatos tiszteletlenség kinyilvánítása, annak legkegyetlenebb formákat öltő gyakorlása ágyazza keretbe. Enyhe lenne a szó? Miért is? A történelem legsötétebb fejezetének ábrázolására, jellemzésére talán nem épp Pilinszky szava a leghitelesebb: „botrány”? Vagy az emberi gonoszság számtalan ábrázolása, megnevezése közül nem épp a legcsöndesebb a leghitelesebb: „bűnös”?
A történetek a bűnt, a bűnhődést és annak hasztalanságát közelítik. A legsúlyosabb, legnagyobb bűnöket tárja olvasói elé: a nők és a gyermekek elleni abúzus elkövetéseit. Sorolhatnánk a kínok változatait, de talán annyi is elég: a gonosz ereje, tombolása kimerülhetetlen; s ha elszabadul, tettei fölmérhetetlen következményekkel járnak. A szívtelen, rideg környezet (Hó), a bemocskolt test (Olthatatlan parázs), az önzés (Segélykérés), a csak titokban gyászolható csecsemő (A kisbaba), a gyermekkori abúzus (Delírium) lélekroncsoló gyógyíthatatlansága; s még számos szenvedéstörténet fér el a karcsú kötetben, plasztikus, egyszerű, visszafogottságában is törékeny mondatokkal. Törékenyek, mert a sűrü atmoszféra, a bekezdések közötti egyre nehezebbé váló lélegzetvétel jelzik: az élet mesél, beszél hozzánk. Arról, hogy hiába volt Isten kén- és tűzesője, hiába vált hamuvá Szodoma, Gomora, a bűn vágya, késztetése ott maradt az emberben, ott maradt a bűn éhsége – s nem menekülhetsz azóta sem. S így fogunk élni, örökkön-örökké, ha nem találunk rá az egyetlen igazra. Ötvenen, negyvenöten, de legalább tízen.
„Sokan bolyonganak az erdőben ma is. Nincs élelmük, nincs innivalójuk, de van egy vezetőjük, aki szép szavakkal meggyőzi őket arról, hogy az az ösvény vezet a forráshoz, amelyen éppen járnak. Pedig az utód nincs birtokában annak a tudásnak, amely a szerény, de nagy tudású és bölcs Mesteré volt. Ám erre a csapat tagjai közül már senki sem akar gondolni. … Így múlik és felejtődik el az igazi Mesterek tanítása…”
Igen, így múlik el. Emberölésnyi idő alatt.
(Póda Erzsébet: Macskakő. Vámbéri Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2023. 94. old.)