Csak úgy hívtak bennünket, hogy a Balla lányok. Legtöbbször legyintettek mellé, mintegy néma jelzésül, hogy bennünket nem kell komolyan venni, mert a legtöbb, amit elmondhatnak rólunk az az, hogy állandóan fecsegünk és nevetünk.
Annak ellenére, hogy testvérek voltunk, nagyon szerettük egymást: kergetőztünk a réten, együtt húztunk vizet a kúton, ha anyánk nagymosást csinált; beszálltunk apánk mellé cipőt pucolni, és segítettük egymást a leckéink megírásában.
A szoros kötelék megmaradt, habár Eszter Münchenbe ment férjhez és nem lett gyereke. Andrea itthon maradt, de távol a szülőfalunktól, egy brutális férj mellett, két gyerekkel. Én nem mozdultam, maradtam, ahova születtem, csendes örömökkel, szüleinket ápolva halálukig. A szülői házat én örököltem.
Eleinte évente többször is találkoztunk, mi, Balla lányok, azután apánk, majd anyánk eltávoztával egyre kevesebbet, talán, ha kétszer egy esztendőben. De sűrűn leveleztünk és telefonoztunk.

*

Legutóbbi látogatásukkor Eszter megint új autóval jött. Andreát is hozta magával. Azt mondta, meg akarja ünnepelni, hogy Londonban is nyitott egy ügyvédi irodát. Készültem, ahogy illik: húslevessel, rántott hússal és töltött káposztával, de alig-alig ettek a másodikból. A tyúkhúsleves viszont nagyon ízlett mindkettejüknek.
– Anyánkat idézi, bár nem ugyanolyan az íze – sóhajtott Eszter a tányérja felett.
– Ne kívánj lehetetlent – bökte oldalba a húgunk. Andreának összeszűkült a gyomra az állandó stressztől. Miért nem hagyod ott azt az állatot, mérgeskedett Eszter, de egy idő után abbahagyta a bosszankodást meg a tanácsosztást.
Gyerekpezsgőt hűtöttem be, azzal gratuláltunk Eszternek.
– Tudjátok, mire vágyom a legeslegjobban? – nézett ránk, miután befejeztük az ebédet. Érdeklődve figyeltünk. – Egy jó dobostortára és egy sétára a régi jégverem mögötti kis utcában. Nem is tudom, mikor jártunk arra.
– Menjünk sétálni előbb, majd utána eszünk süteményt. Ha belefér az időnkbe – javasolta Andrea.

*

Eszter csillivilli autóját a ház előtt hagytuk, és gyalog indultunk el. Útközben a testvéreim sorra mutatták, hogy hol, kiknél játszottunk olyan jókat. A házak előtti kispadon ücsörgő öreg nénik és bácsik már alig-alig ismerték meg őket. A fiatalabbak pedig nem is tudták, kik azok a nők, akiknek a társaságában vagyok.
– Le vannak ejtve! – nevetett Eszter.
– Nahát, nahát! – ingatta a fejét Andrea.

*

Eszter olyan nagy léptekkel haladt, mintha valami életbevágó várna bennünket abban a szűk utcácskában. Már rég elfeledkeztem arról a zsákutcáról, pedig az egykori jégverem mellett majdnem minden héten elmegyek.
– Ebben reménykedtem! – kiáltott fel Eszter, midőn bekanyarodtunk a jégveremhez.
Az aszfaltozott út kövesre és porosra váltott. Talán még a rómaiak hagyták így, ha jártak erre valaha. A jégverem kicsi épülete lelakatolva állt magában. A környezetét felverte a gaz, néhol mellmagasságban.
– Én ezen át nem gázolok! – jelentette ki Andrea. Eszter nem szólt semmit, csak megfogta Andrea karját és magával rántotta. Kissé szorongva, de kíváncsian követtem őket. A nagyra nőtt gazok összezárultak mögöttünk. Mintha egy másik világba léptünk volna.
Megszámoltam, pontosan huszonnyolc lépés után tűnt fel egy düledező léckerítés. A festéket már rég leette róla a nap, a szél meg az eső. Nem nagyon akartam közelebb menni. Andrea is húzódozott, de Eszter hajthatatlan volt. Nem találtunk kaput a kerítésen, ezért, szerencsére, nem kellett bemennünk az udvarba. Valamennyien pipiskedtünk, hátha a kerítés fölött belátunk, de hiába igyekeztünk. Így hát az arcunkat a lécekhez nyomtuk és úgy néztünk befelé.
Elámultam.
A mennyországot képzelem ilyennek. A léckerítés tövében mezei virágok pompáztak, különösen piros pipacsból és kék búzavirágból volt sok. A kert közepe felé, a mogyoróbokrok mögött hatalmas gesztenyefa állt. Tövében árnyékliliomok és páfrányok beszélgettek. A fa törzsére mézillatú, rózsaszín lonc és narancssárga trombitavirág futott fel. A fa mögötti kőfalba apróvirágú vadrózsabokor és balzsamos illatot árasztó jázmin kapaszkodott. A mohával borított köveken a kert vidám kis tollgombócai, a királykák pihegtek. Pintyek, vörösbegyek és csicsörkék csicseregtek, elbódulva a virágok illatától.
– Tudjátok, hogy kik laknak a házban? – ocsúdtam fel ámulatomból Eszter kérdésére.
– Miféle házban? – értetlenkedtem.
– Hát ott, tőled jobbra!
Észre sem vettem, hogy álldogál a kertben egy apró házacska. A nádtetős, öreg, nagyon öreg házikó ablakai olyan alacsonyak voltak, hogy egy kisgyerek is könnyedén ki-beugrálhatott rajtuk. Az osztott, külső bejárati ajtó csukva volt. Valaha zöld színe lehetett. A ház tapasztott faláról jórészt lepergett már a fehér mész. Bent biztosan barátságos szobák várják a lakóit, gondoltam.
– Talán egy anyóka és egy apóka lakik odabent… – igyekeztem a válasszal.
– Dehogyis! – vágott a szavamba Eszter. – A gonosz javasasszony lakik a tanítványaival! Legalább százan nyüzsögnek odabenn: kuruzslók, boszorkányok, bábák. A leggonoszabbak a bábák. Azok, amint kitanulják a mesterségüket, szétszélednek a nagyvilágba és elrabolják a meg nem született gyerekek lelkét, amik a kamrában várakoznak a szabadulásukra. Jól lezárt dunsztosüvegekben, szépen, sorban. De soha-soha nem térhetnek vissza a szüleikhez, hogy azok elsirathassák, meggyászolhassák őket.
Figyeltem a testvéreimet. Eszter szeme összeszűkült, miközben beszélt. Andrea egész testében remegett.
– És tudjátok, min szélednek szét a világba? – folytatta a gyötrésünket Eszter. – Ott, a ház mellett, látjátok azt a hosszú palánkot? No, a mögött egy hatalmas rét van, amin egy ménes legelészik. A fekete, hatalmas, szárnyas lovak időnként nyugtalanul vágtáznak föl és alá. Azokat ülik meg a bábák, és azokon száguldják vagy repülik be a világot ártatlan lelkek után kutatva. Ahol nők sikolyait hallják, ott teremnek és elhozzák az elhalt magzatok lelkét. Vagy csak a gondolatban megfogant gyermekekéit.
Igazán rosszul, nagyon rosszul éreztem magam.
– Én látom, látom! – sikított Andrea félelemtől tágra nyílt szemmel. – Nézzétek, nézzétek! A fehér lovakon meg béklyó van! Lekötözték a szárnyukat is! Nem tudnak futni és repülni! Jaj!
A húgunk a szeme elé kapta a karját, s zokogott, egyre zokogott. Én sem bírtam tovább nézni a palánkot, inkább visszafordultam a kert békésebb része felé.
Meglepve tapasztaltam, hogy a virágok óriásira nőttek. Az ibolya árnyékot vetett a diófára, az óriási orgona hihetetlenül erős, átható illatot árasztott magából, a balzsamos szellő táncolni hívta az estikét, mely csábosan ide-odahajladozott, megajándékozva környezetét finom illatával. Megnőtt a kerti tó is. Termetes békák kuruttyoltak és libányi énekesrigók trilláztak a partján, a felszínén pedig a vaníliasárga és a rózsaszín tavirózsák kitárták méteres virágukat a napfény és a rovarok felé. Csodálatos, csodálatos volt a látvány és az illatorgia. A meseszép tündérkertben figyelmes lettem egy magányos pillangóra. Egy könyv lapjából kelt életre, s szállt virágról virágra. Határozottan keresett valamit. Minden virágkehelybe benézett, belesett a levelek alá, a tó felett körözött, de nem találta meg, ami után kutatott. S míg rótta a köröket, egyre kisebb és kisebb lett. Egy pipitéren állapodott meg; összezárta szárnyait. Minden egyes lehullott, gyémántként szikrázó könnycseppje nyomán lila jácintok növekedtek a földből. Teljesen megigézett a látvány. Észre sem vettem, hogy a pillével együtt sírok.
Nem akartam elszakadni a javasasszony kertjétől, még ha mély bánattal is telt meg a szívem tőle.

*

– No, itt az ideje annak a sütinek! – szólalt meg hirtelen Eszter. – Menjünk, mert lassan indulnunk kell Andreáékhoz. Agyoncsapja a férje, ha nem érkezünk időben.
A visszafelé vezető utat mindegyikünk csendben tette meg. Az egykori jégveremnél hátra fordultam. Nem árulta el semmi, hogy néhány lépéssel odébb mit rejtenek a bozóttá nőtt gyomok.
Az almás pite nagyon ízlett. Sajnos, leettem magam, amin Eszter hátra dőlve nevetett, majdnem hanyatt esett. Elcsomagoltattam néhány szelet süteményt magamnak, Eszternek és Andrea családjának is, hadd örüljenek a gyerekek.
A testvéreim már nem jöttek be hozzám. Eszter hangosan csapta be az Andrea felőli ajtót az autóján. Andreát béklyóként szögezte az üléshez a biztonsági öv. Légy jó! – kiáltotta ki Eszter a letekert ablakon. Hosszasan integettem utánuk.
Szívesen ettem volna még egy szelet süteményt, de egyre anyám hangja visszhangzott a fülemben: ne légy telhetetlen!