A kávéház ablakán keresztül figyeltem, ahogy a késő szeptemberi köd szürkére gletteli a sétálóutcát. A telefonomon megszólalt az In the ghetto, Elvistől. Egy ideje, mióta szociálisan érzékenyebb időszakomat élem, ez a csengőhangom. Szeretek itt üldögélni, a Panta Rhei falitérképe mellett, teát vagy kávét szürcsölgetve fantáziálni, nézni a szemben lévő polcon a könyveket, időnként odapillantani a fogason lógó kabátomra, amit bármikor magamra kaphatok, és kiléphetek a képzeletemből a realitásba. Szóval csörgött a telefonom, éppen akkor, amikor arra gondoltam, hogy milyen jó lenne valakivel beszélgetni, csak úgy, nem valami konkrét témáról, hanem arról, ami eszünkbe jut. A testvérem hívott, hogy tudnék-e az unokaöcsémre vigyázni egy órát.

Persze hogy vállaltam, hatvan perc az semmiség, hamar elrepül. Úgy döntöttem, hogy sétálgatni fogunk. A kissrác beszélőkéje még ebben a barátságtalan időben is csúcsra volt járatva. Folyamatosan kérdezgetett, csapongva a témák között, egészen addig, amíg meg nem látott egy hajléktalant.

– Miért fekszik ott az a bácsi? – kérdezte. – Mert nincs hol aludnia – válaszoltam. – Miért nem otthon alszik az ágyában?
– Mert neki nincsen lakása.

– Az meg hogy lehet? Miért nincs?
– Mert nincs rá elég pénze.
Azt már tudta, hogy mit jelent a pénz. Látszott rajta, hogy elgondolkodott. Egy-

re hidegebb lett, a kis száján kilehelt pára múló pillanatként olvadt bele az őszi levegőbe mielőtt megszólalt:

– Miért nem adunk neki pénzt?

– Sajnos nincs annyi pénzünk, amiből lakást vehetnénk neki. Ahhoz ezer vagy tízezer ember megtakarított pénze kellene.

– Akkor miért nem ad neki annyi sok ember?

– Még ha adnának is ennyien, nincs, aki megtalálja ezeket az embereket, összegyűjtse és kezelje azt a sok pénzt. Nagyon nehéz lenne.

Nem voltam igazán elégedett a válaszommal, próbáltam inkább elfelejteni a témát. Tettünk egy kanyart a Vysokán, aztán az Elnöki Palota körüli parkban sétáltunk. Kiértünk a Štefanovičovára, miközben folyamatosan kérdezgetett az autókról, épületekről, felvetettem, hogy nézzük meg az óriáskereket. Nagyon fellelkesült. Megkérdezte a Pénzügyminisztérium előtt, hogy azok milyen zászlók, aztán, hogy mi az az épület. Próbáltam mindenre egyszerű választ adni.

– Itt sok pénzzel dolgoznak az emberek – mondtam. – Egészen sokkal?
– Igen, egy egész ország pénzével.
– Okos emberek dolgoznak itt?

– Igen, talán igen.
– Akkor miért nem vesznek házat a bácsinak, aki az utcán alszik?
Bosszantott a kérdés, nem is tudtam mit válaszolni, csak zavartan néztem előre.

Itt akartam hagyni ezt az utcát, a parkokat, eljutni máshová, ahol sötétedés után is világosabb van, és ahol a fények és hangok túlharsog ják a belső kérdéseket. Nagyon gyorsan haladtunk a Duna-part felé.

– Nézd csak, már látszik az óriáskerék! – mutattam előre, és már szinte szaladtunk. Nem is néztünk vissza, így nem láthattuk, ahogy a hátunk mögött a köd páratetőt ácsol a szürke város fölé.