Testen és lelken ütött lyuk

Ma végérvényesen beláttam, nehéz embernek lenni. Ezt gondolta Albert Schweitzer is, csak ő még megtoldotta azzal, hogy „másnak lenni meg nem érdemes”. S nagyon igaza van. Ma elszakad nálam a cérna, beláttam, hogy szimpla emberként kevés vagyok segíteni azokon, akik menthetetlenek. Meg már nem is szeretném felesleges dolgokra pocsékolni a drága időmet. Naponta találkozunk ilyen emberekkel. Sóhajtoznak, fulladoznak az önsajnálatban, hibáztatnak, átvernek, becsapnak, szinte önostorozva fetrengenek saját pesszimizmusukban. Senki nem mentes a hullámvölgyektől, de vissza kell rázódni az élhető állapotba. Örülni kell annak, hogy süt a nap, hogy zöldül a természet, hogy csiripelnek a madarak. Az emberek élete tele van örömmel, bánattal egyaránt. Nem vagyunk tökéletesek, miért is lennénk? Valami mindig igazságtalan, vagyis a szomszéd fűje gyakran zöldebb a miénknél. Így volt ez mindig, mióta világ a világ. Ugye, ismerjük a pohár esetét a vízzel, amelyik egyesek szerint félig tele van, mások szerint pedig félig üres? Ez utóbbiak azok, akik minden alkalmat kihasználnak arra, hogy mérgezzék a környezetüket, hogy olyan áldozatokra vadásszanak, akiknek panaszkodhatnak, akiknek kifejthetik elégedetlenségük okait.  Ők azok, akik sugározzák felénk a negatív energiát, ezért időben meg kell tanulniunk, hogy nem kell mások helyett cipelni a felesleges terhet. Az otthonunkban is szeretjük a rendet, nem gyűjtögetjük a kidobandó dolgokat, ezért az életünkből is el kell űzni a haszontalan kártevőket. Van belőlük elég, mindenkire lecsapnak, akár egy buszra váró idegenre is, s egy perc sem telik el, már a legféltettebb titkaikat is kifecsegik. Majd szidnak, gyaláznak, szikrázó szemmel, s közben nem veszik észre, hogy a hiba talán az ő készülékükben van. Kínos tud ez lenni, nagyon! Majd ott vannak azok, akik, jaj de nagyon örülnek, ha meglátnak bennünket, de két perc sem telik el, és már tömik belénk, hogy „képzeld, van egy jó ajánlatom a számodra, kihagyhatatlan!” Befektetési vagy életvezetési tanácsadó több van ma a nagyvilágban, mint szalmaszál az aratás után. Nem is értem, hogy miért nem egészséges, boldog ember ma mindenki, s hogy miért nem háromágú vasvillával forgatják penészesedés ellen az emberek azt a temérdek pénzt, amit a befektetések fialnak. Ettől már csak az a rosszabb, amikor a buszon, a sok fészkelődés után, a szomszédom csak úgy a semmiből rákérdez Istennel való kapcsolatomra, majd újságot nyom az orrom alá, hogy olvassam el, mert ami abban írva van, az sok mindent átértékel bennem. Igen, átértékel, de koránt sem azt, amire ő gondolt, sokkal inkább azt, hogy máskor, ha meglátom, messziről kikerülöm. Vagy ott van az, aki szerelmi bánatát üvölti a képembe, de úgy, hogy közben ezer lyukat üt a testemen, lelkemen, mire szétszórja szilánkjait a nagyvilágba. S ezek a szilánkok talán tovább fertőznek, mert egyre több az olyan ember, akinek a nagyanyja nem magyarázta el annak idején, hogy nem futunk olyan szekér után, amelyik nem vesz fel minket. Na, jó, nem panaszkodom, mert szerencsére vannak olyanok is jócskán, akik tudnak örülni az apró örömöknek, akik a kicsit is megbecsülik, s a földön járnak. Akik jó, hogy vannak, mert sugárzik belőlük az optimizmus és a jóság, vidámságuk magával ragadó, annak ellenére, hogy a sors néha kemény volt hozzájuk. Velük jó leülni egy kávéra, vagy egyszerűen csak elbeszélgetni. Való igaz, nem váltjuk meg a világot, meg nem is akarjuk, de együtt vagyunk, s az ilyen beszélgetések feltöltenek bennünket annyira, hogy újult erővel látunk neki az előttünk álló feladatoknak. Ilyenkor rájövünk arra is, hogy nem érdemes feleslegesen szenvedni azok miatt, akik nyakon öntenek bennünket a saját szemetükkel.