Vers
(Godány Sanyinak ajánlom)

Hetven év. Menni az úton.
Kezdőnek lehet, hogy sok,
célba érni talán kevés.
Nem árnyékolhatnak el téged
se felhők, zord esték, se feledés.

Itt állok a festményeid előtt.
Bennem a félelem táncát lejti,
reményt ölő fájdalmam nemcsak
a múltat, de a jövőt is elfelejti.
Vagy mégse? Színek tobzódása
feszíti szét a meghasadt teret.
Sovány időben így dacol veled,
újra és újra, a visszalépő emlékezet.
Kezek kapaszkodnának össze,
festékek fényei föloldják a múltat,
jövőnkbe tekingetnek a virágok.
Összeállnak köszöntő koszorúnak.
Ezek a képek fölrobbannak, dacos
arccal fölvonulni vágynak,
így üzennek félelmet és reményt
a mogorván bezárkózó világnak.

Mi magunkba fojtva rejtegetjük
apró örömeit az indulásnak,
de oda már nem vezet visszaút.
Felejtve bántódást, felejtve bosszút,
még akkor is, ha másoknak
adják a babérkoszorút.

Mintha a kezdet és a vég
fájdalmas kereszt volna,
kísértett a meg nem értés.
Beledolgoztad magad
a rád telepedett örök gondba.