Több mint húsz éve már, hogy itt jártál, s azóta
ki sem jutottál a boglári mólóra:

indul az Északi partnak, majd váratlanul
Fonyód kettős tufa-kúpja felé kanyarul.

Oly ismerős, hogy nem tudod, hol tart a
lépted, mert míg a Badacsony szürkéskék bazaltja

tükröződik rajta, innen is, onnan is
körbeölel – hullámlón, majd simulva – a víz;

s fölébed az égbolt, a másik ív hajol:
e kettő egybeér Keszthelynél valahol.

Egyensúlyozz piros permi kövek élein
bátran csak, bizton megtartnak megint,

lásd, a bakonyi széllel sirály szállna szemben,
és verdesése elég, hogy helyben lebegjen,

Zsoltár-töredék

Bitangjára maradt kertestül a nyári lak,
de jégpiramist épít a tóparti tél;

előttünk omlottak alá várbástyák is,
fölöttük csak a fellegek tornyosultak tovább;

pattogzik az ikonok aranya, de nem úgy
az alkonyi Nap a Balatonnál;

az őszi tűzfaltól most rúgta el magát egy fecske,
de szárnyasincs versem fél lábon is ugrándoz utánad.