Úgy pottyant R. C. a létbe, mint darázs a fortyogó 

szilvalekvárlébe: szárnyverdesve és repesve, 

pontosabban mint Pilátus

a hitvalló hiszekegybe.

Atomesõ szitált odakinn

a virágot gyûjtõ méhekre, a Golgotára, a völgyekre, 

s be akarták zabálni a világot

az ezerfejû szörnyek, a Gulágok.

A hidegháború frizsiderében R. C. vacogott, 

miközben gyermekáldásra vártak

a bombákat és harckocsikat vajúdó asszonyok. „Európa, 

kicsi ország, bomba vájta tölcsér két szemed, 

könnytelenül, kiszáradva mered

a fegyverkezõ világmindenségbe,

a síró holdra, a közömbös égre. Európa, Isten 

mostoha kliense, históriánk vérzõ páciense, 

fölötted s körötted kékség, fekete szívedben kétség 

örvénylik szakadatlan,

mégis hazám, mégis halhatatlan” – írta R. C. 

normalizációs naplójába,

az elközelgõ történelmi szívrohamra várva.

Makacs volt R. C. s ihletett, 

mint Bálám szamara,

meg szomjazó is, akár a Szahara:

kétszázezer-billentyûs aranyorgonáján 

játszadozott árván,

vagy kiállt a terekre pofozkodni a széllel, 

s a zöld viharban együtt szállt

az öldöklõ angyal énekével.

Fürdõzött R. C. a kozmosz kardvirágszínében, 

mustillatában az õsznek,

körötte múzsák kergetõztek, 

nektárt ittak, ihletet nevettek:

kis zuga az Isten trónja volt –

verset írt az élõ benne, s hegedült a holt.

Ám egy varjúfekete éjszaka

az elvakító jelen dzsungelében

vérszomjas vad ütötte fel fejét, s vastüdejével zihálva 

földbe tiport minden vak reményt:

a föld morajló mélye pusztítást vajúdott, 

s R. C. az ég szürrealizmusából

a pokol realizmusába jutott. 

Mégis, mégis:

felemelte R. C.-t valaki, halk szavát ma is hallani, 

s szemtõl szembe állította Istennel,

a rettenetes Igennel és Nemmel.

E naptól kezdve R. C. sétálgat fel-alá, 

eget söprõ jegenyefák gallyain hegedül,

s álmaiban néha a zúzmarás

csillagokig repül.

Ám többnyire csak hallgat, könyököl – a láncait csörgető

szabadsággal pöröl, panaszolgat Urának a magányról,

a zseniális és zsarnok halálról, 

a terrorista mindenhatóságról.

S esténként, mikor elhervad 

a vérvörös rózsa, a nap, 

világra tárt ablakába állva

úgy érzi, a teremtésben egymagára maradt, 

s az átölelõ öröklétben szíve megszakad.