Nagypapával bort fejtettünk 

amikor utolért a hír: idén nagy,

borzalmas, csontig ható tél várható, 

megírta az újság, bemondta a rádió.

Fejtettük a bort kádba, magunkba, 

kóstoltunk rendületlenül, az ifjú, 

meg az agg degusztátor,

a fojtogató kén füstjében

azt daloltuk, hogy muszkaföldön 

kegyetlenül hideg a tél.

Mélyen egymás szemébe néztünk,

 és megegyeztünk minden pohár 

bor után, hogy holnap aztán nem, 

nem engedünk, kikocsizunk

a Zsellér agacsosba, ott vár ránk 

öt vagy hat köb akác.

Reggel befogtuk a lovakat, balról 

Csillagot, jobbról Szellőt, virágos 

szatyorba tettük a pálinkát

mert azt még mi sem tudhattuk 

pontosan, hogy mikor áll be az 

a nagy, kegyetlenül hideg tél.

Megvárja a karácsonyt, vagy 

beállít még karácsony előtt? Azt 

sem tudhattuk bizonyosan, hogy 

megállnak-e a kocsma 

előtt, vagy nem.

Megálltak.

Megálltak, hátra néztek, követelték 

a lucernát, mert apám erre szoktatta

őket, végtelen türelemmel, napokon, 

heteken, hónapokon át.

Csillag és Szellő a kocsma előtt állt, fél

 istrángon lucernát ropogtatva, Nagy Lajkó 

kimérte a borovicskát, kérdezés nélkül.

Háromszor fordítottuk meg 

nagypapával, elméletben dőlt az akác, 

repült a fűrészpor a láncfűrész fogai 

nyomán, vigyázz dől!

kiabáltuk nagypapával a harmadik borovicska és a 

harmadik kissör után, kintről beszólt nagymama:

jól van, megmelegítem a vacsorát.

A lovak hazavittek, kifogták, leszerszámozták, 

megitatták magukat, mert a lovat nem kell félteni,

mert a ló az nem olyan.

Hajnalban leesett a hó és hajnalban beállt a tél, 

nagypapa elviharzott

a Szent Mihály lován.

Nagymama a szép szobában

tett vett, berlinerkendőjével letakarta a tükröt, 

felkötötte nagypapa állát stb.