1

az udvar kövein 

járni tanulok

felettem el-elbillennek 

a magas egek 

néhány felhő

tétován felém indul 

és lassan elérkezik

a diófák zöld lombozatáig 

nem sokkal később

az óriás-hársfa 

belső csendjét és illatát

lebbenti fel 

akármelyik 

délután peremén

ilyenkor két lépés között 

megremeg

a l á t h a t ó v é g t e l e n 

és hiába igyekszem 

megkapaszkodni benne

 már csupán

térdem koppanását hallhatom 

tovaröppen láthatatlanul

így növelve

a kudarcok sorát

bár járni még mindig tudok 

és közben évszázadok 

fordulnak ki a mélyből 

kutak források tocsogók 

megkövült titkai

amelyek itt maradnak 

megőrizni egy szikár mozdulatot

magukba rejteni

a létezés titkait 

talán egy lépést

a   l e g u t o l s ó t

 amelyben véget ér 

az emberiség 

utolsó százada

2

ha így alkonyat-tájt 

nincs már aki 

visszaköszönjön

a csend 

szakadékai felett 

az üresség korma

és hullámverése hömpölyög 

sötéten némán

az elfáradt értelem 

olvashatatlan üzeneteivel 

rakottan

meghalt kövek

nem gondolatok szállnak 

és tudván tudom 

hogy laktak erre

madarak is 

gólyák és rigók 

magasban suhanó 

seregély-rajok

és fecskék 

ragyogó

sötét égi villanások

 két szívdobbanás között

így hát tudod 

és érzed te is

hogy már i n d u l n i kéne 

mert ideje érkezett

a beteljesülésnek

3

és itt vannak még 

sokszoros magányba 

rakottan 

kihantolatlan 

történelmükkel

világot-járt nagyapáink 

lángzivataraikkal 

csontokba-zárt 

eposzok

alvó anapesztusaival

 színaranyba öntve 

várják a feltámadást 

és az ö r ö k – m o s t

sugaras jelével tündökölnek

 felettük a néma őrző 

márvány-oszlopok

4

ahol együtt 

a kérdező

és a megkérdezett 

ott a legméltóbb válasz

a h a l l g a t á s 

csendből átlépni 

egy másik csendbe 

ahogy a falevél 

perdül őszidőben 

a felragyogó

deres gyepre 

haladnék tovább 

kőről kőre lépve

s mintha otthon lennék 

a nem-létezőben 

menni s megállni 

hová térjek vissza 

megóvni valamit 

ami fénylő s tiszta

kéretlenül adni 

másként

hogy is lehetne

élni

s megpihenni 

mindörökre benne

5

a hajnal szívverését 

ezüst köd takarja 

néma lázadását 

minden ébredésnek

 hogy voltam s lettem

vagy csak megmaradtam 

részként az egészben 

újra és újra

némán vagy kimondva 

tékozló mindenség 

részévé bomolva

így – így talán 

merthogy minden bizonytalan

eső vagy jégverés ott kint 

s talán itt bévül 

amikor leomlik

a láthatár szememben

s a napkorong feketére vált

6

a síkság méreteiről

még nem adtam számot

hiszen ez teljesen 

másféle valóság 

ott az erdők 

hajlata felett 

megszűnik

a csillaghullás

s egyetlen fény-csík se jelzi 

a történelem valós útjait 

pedig érzékelhetők

itt már a magasságok is 

bár igazi nagyságukról 

mind ez idáig

nincs semmi-semmi tudásunk

s azt a virág-áradatot 

se ismerjük

amely a felkelő

 hold-karéj mögül 

idáig sodorja

a mindenség illatát 

és találkozni kéne

a valóság ú j é n e k é v e l 

akárha himnusz lenne 

csendjével is jelenvaló 

amelyben nem h i n n i kell 

de tudni l é n y e g é t