Aki szüntelenül kimosolygott az írásaiból

Samuel Borkopfnak, Talamon Alfonz meg nem élt hatvanadik születésnapja alkalmából

1

Az 1966-ban született Talamon Alfonz (szinte) kamaszként lépett az irodalomba, hiszen még csak érettségi előtt álló gimnazista, amikor 1984-ben, a pozsonyi Irodalmi Szemlében Grendel Lajos egyszerre két novellájával is, a Délutánnal és A rovarok pusztulásával bemutatta őt. Kiemelve, hogy felfedezettje „milyen jól tudja, hol kell a több szálon futó történet fonalát elejteni, majd újra felvenni, mekkora a motívumok teherbírása, s a szövegösszefüggés melyik metszőpontjában fedik fel valódi jelentésüket”, továbbá „milyen biztonsággal csúsztatja át történetét az elbeszélői jelen időből a múltba, majd vissza, egy-egy félmondattal milyen okosan tud reflektálni elbeszélései anyagára, miképpen tud egyetlen jelzővel helyzeteket és szereplőket jellemezni, hogyan tud egy-egy telibe találó hasonlattal nem csak hangulatot teremteni, hanem filozófiát is becsempészni történeteibe.” Talamonnak azonban mégsem ezek voltak az első megjelent munkái, hiszen már két évvel korábban, 1982-ben, tizenhat évesen napvilágot látott két írása a Galántai járás fiatal, pályakezdő alkotóinak Antológiájában (ugyanis a kiadvány szerénykedő címe is ez volt), majd a következő éviben egy újabb, mi több, a szintén pozsonyi Nő 1982-ben meghirdetett diákalkotói pályázatán is dicséretben részesült. A pályakezdő csehszlovákiai magyar alkotók 1986-as, Próbaút antológiájának pedig húszévesen már ő az egyik legerősebb tehetsége, de nem sokat kellett várni 1988-as első novelláskötetére, A képzelet szertartásaira sem. Ha viszont tizenhat-tizenhét éves kori írásait, az Antológia-beli Űrkutatást vagy A vadászatot nézzük, elmondható, hogy a (nagy)kamasz Talamon Alfonznak szinte nem volt írói kamaszkora, hiszen már legelső mozdulataival – noha azok még kisebb-nagyobb nyelvi-stiláris szerkesztői beavatkozásokat is igényeltek – máig érvényesnek tekinthető, egyedi látásmódú írásokat tett az asztalra. Ugyanekkor amit még 1984-ben Grendel Lajos az Irodalmi Szemlében megállapított róla, az, szögezhetjük most le, végig érvényes maradt írónk korai halála miatt torzóban maradt, ám így is a teljesség felé mutató életművére. Mi több, hasonlóképpen vélekedett Elek Tibor is Talamon Próbaútban szereplő két novellájával kapcsolatban: „Szinte mindent tud már, ami a nagy íróvá váláshoz szükséges.” De még mindig csak huszonkét éves, amikor első kötete, A képzelet szertartásai kapcsán a korabeli magyar irodalomkritika nem kisebb tekintélyének, Domokos Mátyásnak a figyelmét is felkeltette, aki szerint annak írója „a modern próza sokféle fekvésében tud ugyan beszélni, de mindig csak arról beszél, amit neki kell mondania”.  

Talamon indulása tehát, lehet mondani, páratlannak számított az 1980-as évek kortárs magyar – és nem csupán csehszlovákiai magyar – irodalmában, s ezt igazolta további két kötete, a Gályák Imbrium tengerén (1992) és Az álomkereskedő utazásai (1995) egyöntetűen elismerő fogadtatása is. De a szóban forgó esztendő utolsó hónapjaiban megjelenő ez utóbbiét lényegében már nem érhette meg, hiszen egy 1996. februári súlyos közúti balesete után kómába esett, melyből szeptemberben bekövetkező haláláig már nem tért magához. Így a külön szerzői névvel illetett, s csak a halála után fellelt Samuel Borkopf: Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából című regényét sem tudta befejezni, mely azonban töredékes voltában – és a befejezetlenségéből adódó tisztázatlanságokkal együtt – is az életmű csúcsának, illetve az 1990-es évek magyar prózája figyelemreméltó kísérletének mondható. 

2

Írónk pályája, elbeszélő- és regényművészete Jorge Luis Borges és az 1960–1970-es évek latin-amerikai prózájának mágikus realizmusa, valamint egyfajta közép-európai, kafkai létszorongatottság ihletésére indult. Később viszont, pályája idő előtti végén, a Samuel Borkopf: Barátaimnak… burleszkbe hajlón humoros-gunyoros történetdarabjai hangolása már a mesélő-anekdotázó Krúdyt, illetve az egykor-volt Monarchia kedélyvilágát is festő Hašeket vagy Hrabalt is megidézheti számunkra, ami olyanféle prózapoétikai távlatokat is ígért pályáján, melyek korai halála miatt már nem teljesedhettek ki. Tény viszont, hogy már egészen fiatalon egy olyan sokfelé nyitott és sok irányból építkező, időszemléletében is mozgalmasan sajátos világot és árnyalataiban is színes és gazdag nyelvet sikerült teremtenie, melyek teljes mértékben feledtethetik olvasójával ezeket a (távoli) hatásokat. Írásai zömét álom és ébrenlét, valóság és képzelet szüntelen egybejátszatása, jelenlét és távollét pozíciójának váltogatása működteti méltánylandó poétikai változatossággal, melyekben minden egy, a maga konkrétságában megragadhatatlan, amorf világban történik, minden egy határhelyzet, határ-lét dimenzióit rajzolja ki. Talamon epikai (epikai?) világában a konkrét, valóságos történetek tere beszűkül, a világ az emberi belső kivetüléseként, írásbeli megképződéseként jelenik meg.

A Samuel Borkopf: Barátaimnak… tulajdonképpen pikareszk regény (noha recepciója legkevésbé sem egységes a műfaji meghatározását illetően, melynek tételezése a mű egymástól eltérő olvasatainak függvényében alakul), mely könnyed hangvétele, könnyedén futó mondatai ellenére alapvető lételméleti kérdéseket (például: megszabadíthat-e bennünket a mesélés, az emlékezés, az ábrándozás a lét gyötrelmeitől), történetbölcseleti meghatározottságokat foglal magában. Talamon azáltal, hogy regénye élén szerzőként nevezi meg történeteinek (el)mesélőjét: Samuel Borkopfot, művét egyúttal el is távolítja magától, illetve saját szerzőségét idézőjelek közé helyezi, érzékelhető távolságot teremtve ezzel saját maga és történetmesélője között, bejátszva így a közte és hőse közti fiktív teret is. Művének kiindulópontja a lehető legegyszerűbb: az életútja végére érkezett Samuel Borkopf egyedül, magányosan üldögél kocsmájában, ahol sorra megidézi a hajdan-volt időket, egykori barátait, felelevenítve közös történeteiket. Így a szöveg két, egymástól jól elkülöníthető cselekményszintet jelöl ki: az egyik helyszíne a valóságos kocsma tere, mely az elmúlt idő újraélésének ad terepet, a másik pedig az emlékező Borkopf tudata, melyben újraélednek, újrajátszódnak a barátaival egykor megéltek. (Jut eszembe, vajon Talamon e művének elemzői összefüggésbe hozták-e már a történetmesélő nevét a ’Bohrkopf’ német szó jelentésével, a „fúrófejjel”, ami így jelképes jelentést is kap ezáltal?) A regény(töredék) voltaképpen az eltűnt idő helyreállítására, a narráció általi újrakonstruálására, s ezzel együtt egy megbomlott kollektív identitás – egy szétszéledt baráti közösség mese útján történő – újraszervezésére tesz kísérletet. A Samuel Borkopf: Barátaimnak…-ban a képzeletbeli jelen hátterében valóságos történelmi események, helyek, helyzetek és figurák tűnnek fel mint annak nélkülözhetetlen részei, felvetve egyúttal a történet újramondhatóságának, a történelem újraírásának kérdését is. A műfajilag kettős – mind a novella, mind a regény felőli – olvasatot kínáló, gazdagon rétegzett regény(töredék) cselekmény- és tapasztalati világát úgy építi a történelem (s a történelmi idő), hogy mesélője és alakjai tulajdonképpen kívül maradnak rajta, azaz, úgymond, nem vesznek részt benne. S bár Trianon a műben vízválasztóként szerepel, mégsem történelmi értelemben, hanem a mesélő, Samuel Borkopf személyes életének sarokpontjaként, melyet maga mögött hagyva idézi fel megelőző életszakaszait.    

Az életmű „lezárulása mellett érvelni” – mint Talamonról írt jelentős tanulmányában H. Nagy Péter is megjegyzi –, az író időelőtti halála ellenére, mégis teljes „naivitás” volna, hiszen az értelmezés távlatai újabb és újabb dimenziókba helyezhetik és jeleníthetik meg azt, amit annak utóélete is igazol. Másképpen, s ezen belül, Talamon e lezáratlanul maradt művének befejezésén például akár annak olvasói is tovább dolgozhatnak… De a mű hatástörténetéhez tartozik például Talamon „évjáratos” nemzedéktársa, Hajtman Béla Szivarfüstben című, az írónk művéből ismert Béla von Goffa nevén közzétett Samuel Borkopf: Barátaimnak…-parafrázisa is, mely ihletésében ugyan kapcsolódik hozzá, lényegében azonban különálló világot teremt vele.  

S hogy Talamon ez utolsó műve végül is befejezetlen(ül) maradt? Hiszen az így, töredék voltában is egésznek és egészként hat, s noha nem tudni, hogy írónk szándékai szerint végül is hova futtatta volna ki, ha lett volna módja és ideje befejezni, az így, befejezetlenül is remekműként ható, egyértelműen remek mű…  

Összefoglalva, írónk szövegfolyamai, egymástól távoli valóság- és történetelemeket egybekapcsoló zsúfolt, telített – a kortárs magyar irodalomból Krasznahorkai Lászlót vagy Fábián Lászlót idéző – hosszúmondatai, mondatművei nemcsak ritka stiláris remeklések, hanem külön-külön is szinte regénynyi „cselekmény”, bonyodalom, ismeret, vonatkozás, műveltségélmény hordozói. Az író végtelenítettmonológjai, a „jelen nem lévővel” vagy nem is létezővel folytatott párbeszédei pedig mintha magát a nyelvet (is) mondanák, ugyanis mindegyik mondatában érezni a szerző végtelen felszabadultságát, és érzékelni, ahogy mindegyre kimosolyog írásából, miközben annak szövege is örömét leli abban (l. R. Barthes), amiért, s ahogy és amilyennek írják.

3 

Talamon Alfonzzal utoljára a végzetes balesetét megelőző esztendő szeptemberében, a dunaszerdahelyi Csallóközi Vásárban találkoztam. Akkor már – emlékezetem szerint – a Szabad Újság című pozsonyi hetilap sportrovatának a szerkesztője volt, a vásárban viszont egyik könyvkereskedő barátunknak segített könyveket árulni. „Hát te?” – kérdeztem tőle. „Hát így” – tárta szét a karját somolyogva helyzetén, ám utánozhatatlan mosolyában az is benne volt, hogy az akkor már végzetesen polarizálódni kezdett világban csak így tudott szabad, környezetétől is független ember maradni, s a lehető legnagyobb mértékben megőrizve emberi és alkotói integritását. Azután még beszélgettünk egy darabig, majd novellát kértem tőle akkori lapomnak, a tatabányai Új Forrásnak, ami nem sokkal később meg is érkezett a címemre, 1996 márciusában pedig meg is jelent. Ez volt az Apám szeretője, ám Fonzi – hadd illessem most ezzel a névvel, mellyel barátai szólítani szokták már a Trinanon utáni időkben őt – ha fizikailag meg is érte a megjelenését, arról már nem tudhatott, illetve a lapot már nem láthatta: 1996. február 9-i végzetes balesete következményeként, mint fentebb említettem, kómába esett, melyből szeptember 8-án bekövetkezett haláláig már nem ébredt föl. Az élete tehát, írói pályájának csúcsra jutása előtt – vagy közben?, hiszen már utolsó művét, a maga befejezetlenségével is a csúcson kell látnunk – egy váratlan, mondhatni, elbeszélései legtöbbjére gondolva: talamoni fordulattal, talamoni befejezéssel ért véget. Amit viszont szerintem, és elbeszélő tehetségének méltányolói szerint – igazán kihagyhatott volna…

Harminc éves volt. 

Amiből következik, hogy jelenleg még csak hatvan. 

Szándékosan nem írom, hogy lenne… mert továbbra is velünk és köztünk él. 

És odafentről somolyog le ránk azóta is, s szinte hallom, amint a végtelenből érkező szelek a hangját is ide repítik hozzá: „Hát így…”