„Álom és képzelet. (…) Mindent elárasztó szorongás és a fikció biztonságot nyújtó ösvényei.” – írja Németh Zoltán Talamon Alfonz munkásságáról.

Egyesek szerint Talamon írásait egyfajta sajátos kifejezőerő, megmagyarázhatatlan hangulat járja át, amely azonnal felismerhetővé, egyedivé és összetéveszthetetlenné teszi a prózáit. Az alig másfél évtizedet felölelő munkássága bár tragikusan rövidnek számít még felvidéki viszonylatban is, szövegei mégis megannyi értékes elemmel gazdagították az irodalom színterét. Prózavilága az egyetemes magyar irodalom egyik sajátos, nehezen besorolható, mégis megkerülhetetlen jelensége lett.

Az álomkereskedő utazásai című novelláskötete különös helyet foglal el a kortárs magyar prózában. Ellenáll a hagyományos értelmezési kereteknek, és inkább egyfajta gondolatfolyamként, belső monológként vagy akár lírai prózaversként jelenik meg, mintsem klasszikus értelemben vett elbeszélések sorozataként. A hosszú, oldalakon át hömpölygő szövegáradat feloldja a hagyományos narratív kereteket, helyüket az álom, az emlékezés és a képzelet furcsa ötvözete veszi át. Egy különös belső utazást tár fel ez a mű, amelyben a tudat ábrázolása szétfeszíti a valóság határait. Talán a kortárs magyar próza egyik legnehezebben megközelíthető, ugyanakkor legmagávalragadóbb hangulatú alkotása ez. Nem kínál az olvasó rendelkezésére semmilyen kapaszkodót, nincs egyértelmű cselekmény, sem élesen körvonalazott szereplők, de még az idő és a tér koordinátái is folyamatos kisiklásban vannak, mintha az elbeszélő – az álomkereskedő – maga sem lenne képes meghatározni saját helyzetét a világban. Ez a labilitás azonban nem feltétlenül tekinthető hiányosságnak, éppen ellenkezőleg, szerintem pont ez adja a mű egyik legfontosabb poétikai eszközét, amely a létezés bizonytalanságának és a tudat fragmentáltságának tapasztalatát kívánja közvetíteni. Az olvasó tehát nem egymást követő klasszikus történetekkel találkozik, hanem egy olyan szokatlan térben találja magát, amelyben a valóság épp abban a pillanatban képződik, majd szétcsúszik, újraépül, és ismét eltűnik.

Vannak, akik úgy tartják, ez az a könyv, ahol Talamon nyelvezete „teljes pompájában” bontakozik ki: egy vakmerő, határokat feszegető írásmód, amely mintha a nyelv legmélyebb rétegei alá hatolna, egészen a tudatalatti, ösztönös tartományokig. Szövegvilága egyszerre tűnik örvénylőnek, érzékinek és nyersnek is, miközben archaikus mintázatokat, illetve egyfajta organikus túláradást is felidéz. Ez az elbeszéléskötet egyértelműen annak az írói módszernek a tetőzése, amely már A képzelet szertartásai(1988) című kötet néhány írásában, illetve a Gályák Ibrium tengerén (1992) című regényben is meghatározó szerepet kapott.

A kötet egyik legmegragadóbb sajátossága egyértelműen a nyelv sűrűsége – vagyis képisége –, amely sokszor már a próza határait feszegetve egyfajta látomásos költőiségbe fordul át. A világ érzékelése itt nem állandó, hanem folyamatos átalakulásban van. Úgy vélem, a szöveg legnagyobb erénye és egyben legnagyobb kockázata a nyelv ilyen jellegű kezelése. A mondatok gyakran rendkívül hosszúak, oldalakon át áramlanak, tele mellékmondatokkal, kitérőkkel és asszociációkkal. Ez több, mint pusztán formai bravúr – inkább kísérlet az emberi tudat működésének imitációjára: a narrátor nem lineárisan mondja el a történetet, hanem különböző emlékképek, érzések és hangulatok mezsgyéjén mozog. A múlt, jelen és jövő nem különül el egymástól, gyakran egyetlen mondaton belül több idősík is megjelenik. Az elbeszélő emlékei ezáltal nem kronologikus sorrendben szerveződnek, hanem asszociatív módon, ezzel olyan benyomást keltve, mintha az idő ciklikus, spirális vagy eredően kaotikus lenne. Az idő itt az elme működésének egyfajta kivetülésére utal, amely maga is ingatag és megbízhatatlan. Ezáltal pedig a cselekményszegény történet sem egyértelműen bontakozik ki, hanem folyamatosan elcsúszik, majd újabb és újabb képekbe torkollik:

Ez a nyelvi túlburjánzás egyszerre hipnotikus és fárasztó. A képek sűrűsége, az asszociációk gazdagsága egyaránt hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasás intenzív – talán felejthetetlen – élménnyé váljon, ugyanakkor az ilyesfajta lendületesség egyúttal megterhelő is. Az elbeszélések nyelvi struktúrája nem teszi lehetővé a könnyű olvasást, és nem kínálnak gyors megértést sem, türelmet és főként odafigyelést igényelnek, amely során az olvasó fokozatosan hangolódhat rá a mű sajátos ritmusára. A kötet – stílusából következve – nem engedi meg a felületes olvasást. Értéke éppen abban rejlik, hogy képes elrugaszkodni azoktól a megszokott sémáktól, amelyek mentén általában értelmezni szokás az irodalmi műveket. Talamon kétségkívül szándékosan feszegeti a nyelv határait, miközben egy olyan belső világot is feltár, amely egyszerre ismerős és idegen, vonzó és taszító, és amelynek labirintusából nincs egyszerű kiút.

A mű egyik meghatározó jelensége a folyamatosan jelenlévő, az elbeszélőt szüntelenül gyötrő magány, amely nem csupán a társas kapcsolatok hiányában nyilvánul meg, hanem egy mélyebb, lételméleti elszigeteltségre is utal. Az elbeszélő nem talál kapcsolatot sem a külvilággal, sem más emberekkel, sőt, olykor még saját magával sem. A kommunikációra irányuló törekvései rendre kudarcba fulladnak, a megszólítások jellemzően válasz nélkül maradnak. Az is elképzelhető, hogy a szereplők egytől egyig valójában csak az elbeszélő képzeletének a szülöttjei, skizofrén tudatának lenyomatai vagy akár saját személyiségének a kivetülései. Az apja, a szeretője, a szellemek, kísértetszerű lények és boszorkányok mind csupán az elbeszélő fantáziavilágának tárgyai lehetnek, aki ezáltal egy rendkívül magányos, a saját belső világával egyfolytában küzdő alak. Ez a magány azonban nem válik statikussá, elbeszélésekként újra és újra kialakul a tudat mélyén, mintha az elbeszélő képtelen lenne kilépni a saját zárt rendszeréből.

Az elbeszélések mindegyikét áthatja egyfajta melankolikus, olykor kifejezetten nyomasztó atmoszféra is, amely végül sosem lesz monoton, mert a nyelv folyamatos mozgásban tartja az olvasói élményt. Bizonyos részeken, ahol a jelentés háttérbe húzódik, a szöveg szinte zenei ritmust vesz fel, s a jelentés helyett a hangzás, a ritmus, a képek egymásutánja válik dominánssá.

A kötet egy másik kiemelendő sajátossága az álomszerűség. Az álom itt nem egyszerűen az alvás állapotára utal, hanem a valóság egyik lehetséges, alternatív változataként jelenik meg a sok közül. Az elbeszélő folyamatosan ingadozik álom és ébrenlét között, többnyire nem is tudja elkülöníteni egymástól a kettőt. Talamon szándékosan számolja fel a határt álom és valóság között, gyakran olyan helyzeteket írva le, amelyek egyszerre tűnnek valóságosnak és halucinatívnak is. Ezáltal a kötet egyik legizgalmasabb aspektusa a valóság fokozatos szétesésének a megfigyelése. Az elbeszélő érzékelése oldalanként válik egyre bizonytalanabbá, apránként a tárgyak, helyszínek, események egytől egyig elveszítik stabil jelentésüket. Az egész világ álomszerűvé válik, ahol minden átmeneti és kiszámíthatatlan. Ennek az álomszerűségnek a következetes fenntartása a szövegben talán a kötet egyik legkarakteresebb jegye. Talamon nem csupán illusztrálja az álomszerűséget, mint ahogyan azt a szürrealisták is tették előtte, hanem ő meg is teremti azt. Az olvasó nemcsak olvas az álmokról, hanem maga is a részesükké válhat, s átélheti az elbeszélő furcsa, álomszerű tapasztalatait. Belehelyezkedhet a lebegő, bizonytalan világba – az álomvilágba –, amely ebben a műben, és talán Talamon számára egyaránt maga a létezés alapállapota.

Összeségében Az álomkereskedő utazásaival Talamon radikálisan újragondolta a próza lehetőségeit. A nyelv saját törvényei szerinti működése, a narráció bizonytalansága és az álomszerűség dinamikája mind olyan poétikai döntések, amelyek a próza határait feszegetve egy különleges szövegvilágot hoztak létre. Ez a világ nem kínál könnyen értelmezhető történeteket, sem egyértelmű cselekményt, helyette betekintést nyújt a tudat legmélyebb rétegeibe. Talamon képes volt olyan intenzitással megragadni és ábrázolni a tudat mélyén rejlő világot, amely ritkán fordul elő a magyar prózában.

Nem egy könnyű olvasmány. A szöveg sűrű, gyakran nyomasztó, a hosszú mondatok és a folyamatos bizonytalanság kétségkívül próbára teszi az olvasót. Messze túlmutat a hagyományos olvasói elvárásokon, szinte kényszerít, hogy újragondoljuk az irodalom, a valóság és a tudat viszonyát. Mégis vitathatatlanul a kortárs magyar próza egyik különleges teljesítménye ez a kötet, amely a legtöbbekben maradandó nyomot hagy maga után. S bár a kötet álomkereskedője csak az emlékei és álmai sokaságában vándorol, addig az olvasó előtt feltárulnak a létezés rejtett zugai is, ahol a határok elmosódnak, és ha valaki elég kitartóan olvas, végül eljuthat az ismeretlen, álomszerű világ mélyére.

Felhasznált irodalom:

Cholnoky Olga. Németh Zoltán: „Szobánkba zártan; vágyaink keltette hiánnyal…”. In: Kisebbségkutatás. Budapest, Lucidus Kiadó. 2001. 10.évf., 4.sz.

Németh Zoltán. Talamon Alfonz. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2001.

Németh Zoltán. A káprázatos tehetségű Talamon Alfonz. In: Irodalmi Szemle. Pozsony, Madách Egyesület, 2016. 59.évf., 5.sz. 

Talamon Alfonz. Az álomkereskedő utazásai. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1995.