„Budapesten születtem, s a Ferencvárosban lakom. Vasárnap hajnalban kell kelnem, ha tíz óra után találkozni akarok Koncsol Lászlóval a pozsonyi református templomban; vagy a padban ül majd, vagy az orgonánál, ahol szükség esetén ő helyettesíti a kántort. A vonaton majd gondolkodhatom azon, mi is fért ebbe a könyvbe, amelynek szigorú terjedelemi korlátait sikerült kissé kitágítanom.(2) Így is szorít a tér. Nem számolgatom, Koncsolnak hány tucat publikációját említettem volna még szívem szerint, s hány kortárs nevéről kellett lemondanom, hogy adatok és adalékok ne téríthessék el a gondolatmenetemet. Tiszta marad a lelkiismeretem? Ha igen, ha nem – az én bajom. Jó előre eldöntöttem, hogy olyan szárazon fogok írni, amennyire csak telik tőlem, s lehetőleg dokumentálható adatokra építem föl a portrévázlatot. Ez nem sikerülhetett maradéktalanul. Nem csoda: sok olyan faktumot tudunk a világról, amelyre bizonyítékunk nincsen, de attól még mindegyik igaz marad.(3)  

         A hatvanas években kedves tanára, Turczel Lajos hívta Koncsolt a pozsonyi egyetem magyar tanszékére. Ő azonban fölöslegesnek ítélte, hogy belevágjon egy lassan, akadozva induló egyetemi pályához szükséges stúdiumokba. Turczel nem számolt néhány ténnyel. »Tanár úr – mondta akkor Koncsol –, nem vagyok párttag. És református lelkész az apám.«(4) Az 1989-es fordulat után a magyar szakos hallgatók küldöttséget menesztettek hozzá: legyen egyetemi oktató. Nemet mondott nekik, főként azért, mert értelmetlennek látott egy újabb pályamódosítást, s nem akarta otthagyni ötvenévesen vállalt feladatát.(5)

         Ez maradhatna az utolsó képsor: az orgona mögött ott mosolyog »Juhász Gyulásan szomorú-vidám szakálla« – amint az Tőzsér egy régi jegyzetében szerepel.(6) Autóba ül s a Csallóközbe indul, mert munkájához újabb adatot talált. Míg asztalánál ülök, hárman hívják telefonon, egy frissen gyógyult beteg, egy író és egy tanár. Amikor felesége, Katica fölépült egy sokáig gyógyíthatatlannak ítélt betegségből, s Koncsol cikket írt a szigorú kúráról, amelyben követte és segítette társát, elkeseredett emberek fordultak hozzá, s tanácsaival életeket mentett meg.(7) A másik telefonáló, az író egy magyarországi előadásra kérte föl őt a szlovákiai magyar irodalomról, a tanár pedig arra, hogy tartson egy órát a diákjainak. 

         Valaha rendőrségi kihallgatásra is vitték Koncsolt – ezt helyénvalónak találta. Volt úgy, hogy zavarba jött: amikor a nyolcvanas években sikerült elérnie, hogy az Írószövetség főtitkára fogadja a kassai Thália Színpadnak a kultúrpolitika felelősei által meneszteni kívánt kulcsembereit, Gágyor Pétert és Szigeti Lászlót (a főtitkár egyébként a párt utasítására nem állhatott volna szóba velük), Koncsol, mielőtt kilépett volna az ajtón, zavarában letörölte a lábát, s kopogott. Erre ma már szívesen emlékszik vissza. Arra kevésbé, hogy energiájából mennyit emésztett föl a munkafeltételek biztosítása. Gimnáziumi osztálytársa, Erdélyi Géza református lelkész Gömör klasszicista építészetét földolgozó monográfiáját a hetvenes évek végétől próbálta kiadáshoz segíteni. A tavaly megjelent könyv előszavában írta le, talán nemzedéki számvetés gyanánt: »Huszonkét év telt el a mű érdemi részének megírása és megjelenése között. Gondolja meg mindenki: huszonkét esztendő! Mondhatná könnyedén az ember, hogy sebaj, az a fő, hogy kinyomtatták, s ezzel is bebizonyosodott, hogy elátkozott, fasizmustól, kommunizmustól, nagyhatalmi önkényektől és véres nemzeti gyűlölködéstől nyomorgatott régiónkban csak dolgoznunk kell lankadatlan buzgalommal, s túl kell bizonyos dolgokat élnünk,(8) akkor előbb-utóbb megoldódnak a gondjaink(9) – de ha az ember belegondol, mennyi emberi erőt kellett ebbe a húszéves magánháborúba és egyéb értelmetlen csetepatéinkba gyömöszölnünk a végül is dicstelenül elbukott sötét hatalom ellen, hogy mennyi értelmes, fontos, Istennek és embernek tetsző szellemi munkába építhettük volna energiánkat és tiszta szolgálatunkat, sírnunk kell, siratnunk régiónkat s az elszelelt évtizedeket, amelyekben élnünk adatott.« 

         Mondják, több erkölcsi hasznot hozott volna közösségének, ha egy nyugat-európai egyetemen tanítana ezt-azt, csehszlovákiai magyar irodalmat akár.(10) Ha idejében, mondjuk 1968-ban odébbáll.

         Nem tudom. A most folytatott kísérlet arról is szól, hogy a Csallóközből is belátható a világ.(11)

         Nem vállalkozhattam arra, hogy megvonjam az életmű mérlegét, s hogy őszinte legyek, nem is ismerhetem el az effajta számvetés erkölcsi jogosságát. Koncsolt tavaly – említettem már – Diósförgepatony díszpolgárává választották. Autóban ült már, hazaindulóban, amikor egy utolsó kérdést tettek föl neki, mindegy, miről, nem is hallottam talán. »Kilencven évig fogok élni« – válaszolta rá.(12)”

(1) Cikket ígértem az Opus Koncsol László 90. születésnapjáról megemlékező számába. Ám éppen akkor, amikor meg kellett volna írnom, olyan drámai helyzetbe kerültem, hogy nem tudtam ezzel foglalkozni. Barátom, egykori főszerkesztőm az Unió folyóiratnál, ma az Opus főmunkatársa, Tamási Orosz János ötlete volt, hogy majdnem három évtizeddel ezelőtt megjelent Koncsol-monográfiám egy kiválasztott részletét – Zárszó – közöljem újra hozzáfűzött mai reflexióimmal. Ennek valóban lehet értelme. Az a könyv talán nyolc évvel a „bársonyos” forradalom után jelent meg, amikor még abban az illúzióban éltünk, hogy a szlovákiai magyar közösségben van igény múltjának, diktatúrákban eltöltött évtizedeinek értékelésére és összefoglalására, beleértve ebbe kimagasló személyiségei pályaképének megrajzolását is. Ezeket a reményeket a könyv, s azt hiszem, maga a Dunaszerdahelyen működő Nap Kiadó Műhely sorozata, amelyben megjelent, nem váltotta be. Vagy inkább utólag igazolta azok hiábavalóságát? Amikor megkérdeztem munkám kiadói szerkesztőjét, hány példányban jelent meg a monográfia, körülbelül azt a szerinte nyilván frappánsnak vélt választ adta: „Annyiban, amennyiben kell.” Könyvárusi forgalomba tudomásom szerint nem került; az egyik szerdahelyi bolt vezetője szinte becsületszóra állította, hogy hozzájuk nem jutott el. Utólagos nem hivatalos közlés szerint száz darab készült belőle; nem hinném, hogy a pályázatban, amelynek nyomán a kiadási költségeket előteremtették, ugyanez a szám szerepelt volna. Nem tudom, nem is ellenőriztem, befolyásolhatta-e művem a Koncsol-recepciót. Nyilván érdemes volna föltenni a netre, ám még jobb volna, ha valaki most, miután néhány éve lezárult, földolgozná a teljes életművet. Hiszen Koncsolnak 1997 után még egy sor műve megjelent, amelyekről természetesen nem írhattam.  

Arca kissé elborult, amikor – valószínűleg ’96-ban – először említettem neki, hogy könyvet írok róla: „Gyerekek, ne csináljatok belőlem halottat.” (A nyelvi formára szó szerint nem emlékszem; a lényege ez volt.) Amikor megtudta, hogy a kismonográfia nem egyszerűen róla fog szólni, hanem közössége hatvanéves történetéről, belenyugodott, s utóbb nyilvánosan is elmondta, hogy ezt elevefeltételül szabta volna.

(2) Logikus, hogy az előre megszabott szűk terjedelembe nem sikerült mindent belegyömöszölnöm: túlírtam. Amikor a kiadó igazgatójának távollétében (nem tudom, nem Amerikában volt-e éppen) nyomdába kellett adni a könyvet, ezért döntött a szerkesztő kisebb betűméret mellett. Ennek is lehettek következményei. Az egyik nagy tudós ember a szemembe mondta, hogy ilyen apró betűs könyvet nem fog elolvasni. (Később a kiadó is beláthatta, hogy a sorozat darabjainak terjedelmét adott esetben muszáj bővíteni; lásd ott megjelent további monográfiáim – Zalabai Zsigmondról, Tóth Lászlóról, illetve Rákos Péterről (az utóbbinál társszerzőm G. Kovács László volt) – oldalszámát.

 (3) Létezik Koncsol verseinek egy olyan csoportja, amelyben személyes sorsán át közössége kisebbségi léttapasztalatairól vall. Egyszer Pozsonyban, hozzájuk tartva, a villamoson mesélte el, hogy a magyarok tömegeit deportáló szovjet hadsereg szülőföldjén való 1944-es megjelenéséről írt verse utalásainak mi a közvetlen tárgyi alapja. Megkérdeztem tőle, vajon e verscsoport esetleges elemzéséhez, értelmezéséhez szükségesek-e ezek a kiegészítő adatok. A válasz körülbelül ez volt: „Nem szükségesek. De azért nem árt, ha te ismered őket.”

(4) Természetes, hogy amikor eljött ennek az ideje és lehetősége, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház főgondnoka lett. Részlet egy, már tiszteletbeli főgondnokként elmondott, 2009-es beszédéből: 

„A földön mindenki nőni és erősödni akar, s teszi ezt többnyire mások ellen. Mi is növekedjünk, de ne mások rovására, hanem önmagunkból, táptalajunkból, gyökereinkből, mint a jézusi mustármag, mint Kárpát-medencénk óriástölgyei. Növekedjünk lélekben, de ne feledjük, hogy test is vagyunk, hogy az Úr hús-vér szolgáknak hús-vér testvéreink közösségébe küldött bennünket, hogy őket szolgáljuk.”

(5) Nyilván a Csallóköz történelmi-néprajzi-építészeti stb. múltjának föltárására gondoltam itt, melynek eredménye az általa gondozott Csallóközi Kiskönyvtár sorozat lett. A budapesti Országos Széchényi Könyvtár katalógusában 34 cím szerepel ennek darabjaiból. 

(6) Nekem még jobban tetszik az 1969 őszén – amikor már javában folyt Csehszlovákiában a sztálinista normalizáció, de a magyar szellemi életet „jelentéktelensége” miatt még nem érte el, így a főként Tőzsér Árpád és Koncsol által szerkesztett Irodalmi Szemle még az egyik legszabadabb magyar nyelvű folyóirat volt a világon – Kolozsvárról Pozsonyban járt Páskándi Géza meghatározása: ő egy általam csak az új évezredben olvasott, de a látogatás után írt cikkében „Koncsol Laci jóember-szakállát” emlegette. 

(7) Néhányukét, gondolom, csak ideiglenesen. Katicát utóbb kiújult (vagy az eredetitől függetlenül újra támadó) betegsége vitte el. Nem tudom, igaz-e a tétel, hogy jó, ha tovább él az ember, mint ha korán hal meg. A Biblia textusa ellen mindazonáltal nincs szavam: „Annakokáért míg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel.” A legjobb példa, amit ismerek erre: Koncsol László élete.

(8) Lásd az előbbi megjegyzést. 

(9) Nem vagyok biztos abban, hogy ez vastörvény lenne.

(10) Erre már régóta nem lenne módja. A magyar humán kultúra egy-egy ága Nyugat-Európa számos országában tabuvá, ha nem éppen üldözötté vált. Ebben Németország jár az élen, bibliográfiai adatokkal igazolható egyértelmű jelek alapján a magyar demokrácia 1990-es évek eleji kezdetétől fogva. Mázli, hogy Bartókot legalább nem tiltják be, mint Csajkovszkijt. Kemény Zsigmondnak az a szerencséje, hogy nem ismerik odakint, így nem minősíthetik az orosz imperializmus kiszolgálójának.

(11) A tétel, természetesen, megfordítva bizonyosan nem áll.

(12) Csak négy évet tévedett. Az utolsó esztendőket, ez volt a benyomásom, elengedte volna. Részlet 2022. december 4-én, Borbála napján, utolsó, a rév-komáromi Timóteus-házban történt találkozásunk után két barátomnak írt magánlevelemből:

„Laci nem akar élni, igaza is van, de úgy láttam, még jó darabig tudna. Ami fontos: mondják, hogy nehéz vele beszélni, nem érdeklik a dolgok. Francokat. Persze hogy nem, ha ilyeneket mondanak neki, hogy »hoztunk egy kis gyümölcsöt«, »szereted-e az ilyen-olyan süteményt«, »jól tudsz-e aludni« meg egyéb baromságok. Egyszerűen arról van szó, hogy nem mernek neki szellemi impulzusokat adni, vagy elszörnyednek, amikor meglátják stb. Beszélni kell hozzá fontos és érdekes dolgokról, és rögtön figyelni kezd, még szellemes is. Nagyon nehezen beszél, nincs hangja, lefogyott, kb. auschwitzi  látványra számítsatok, mert haja, szakálla sincs.  

Olvasni nem tud, nincs használható szemüvege. 

Tóth Lacival voltunk nála, elképedtünk, hogy ott van pár kilométerre a városban a teológia, létezik, hogy nem jut eszükbe, hogy legalább hetente odaküldjenek egy teológust egy órára felolvasni, beszélgetni a frissen történtekről?” 

Komárom persze a szlovenszkói magyar kultúra fellegvára.