Két éve annak, hogy Jób elvonult a pusztába.

Otthona elől menekült oda. A kiszámíthatatlan, ködbe burkolózott jövő elől menekült, amelynek sem kilátásai, sem biztató jelei nem voltak. 

Nem érezte jól magát a pusztában. Úgy gondolta, minden, amit tesz, ott is csak ideiglenes lesz: önkeresés, ami után megtérhet a sértetlen otthonba. Így könyörgött az Úrhoz: Uram, add, hogy megtaláljam azt a Jóbot, akivé lennem kell. Add, hogy megértsem utaimat, és mielőbb visszatérhessek ebből az önkéntes száműzetésből. 

Akkor még nem sejtette, hogy az utak határtalanok. Azt sem tudta még, hogy a célok jeges elérhetetlensége a fal, amely az Éden kapujában terpeszkedik. Csak bízott: a puszta sejtelmes illata reménységgel töltötte el őt.

A pusztában kunyhót épített magának. Az egyik száraz szikla oldalába: mohával bélelte ágyát és kiült a kalyiba elé. Figyelte a felhők vonulását és a madarak röptét, a föld morajlását, a szél illanását. És utainak igazáról elmélkedett.

A sziklát sűrű cserje nőtte körül. Reggelenként felment a szikla tetejére, ahonnan messze elláthatott, és a városra gondolt, ahonnan jött, s a küldetésére. És várta, várta a hangokat. Így könyörgött az Úrhoz: Uram, add meg nekem bölcsességed poharát, s hangjaiddal terelj új utakra, mélyvizű patakhoz engem. Mutasd meg utaimat és küldd el, küldd el hozzám hangjaidat.

A puszta felől azonban csak a szél zúgása hallatszott. Nap nap után lejött a szikláról, leült a moha borította kőpadra, és figyelte a füvek sercenését, harmat illanását. Lassan megtanult az állatok, füvek, bozótok nyelvén: naponta beszélgetett pillangóval, halk szavú gri-gri madárral, szégyenlős kótikával. Egy idő óta már a magáénak érezte az egész, őt körülölelő birodalmat, s magát a természet részének.

A puszta kezdett barátságossá válni számára. Már megszűnt imádkozni azért, hogy mielőbb kerüljön vissza az övéi közé, a város egyre kevesebbszer ölelte át álmaiban. Nem könyörgött már oly forrón utai megismeréséért sem: beszívta a mohák illatát, és boldog volt. Nézte a rohanó felhőket, a botorkáló szelet, a zsákmányt cipelő hangyákat, és boldog volt. Nézte a cserjés ébredő hajtásait, a kiteljesedő virágokat és a halódó bábokat: és boldog volt.

Mennyi ideje volt a pusztában, már nem tudta. Arcát sűrű szakáll szegélyezte, a ruhája lassan lemállott róla, s a botja, a botja olyan fényes volt a napi használattól, mintha egy darab napsugárból készült volna.

Reggelenként már semmire nem gondolt. Egyre kevesebbszer szólt könyörögve az Úrhoz. Reggelenként, ha felmászott a sziklára, érezte magán a felhők visszfényét, rügyek indulását, pillék könnyedségét. Amikor körülnézett a tájon, birodalmán, a lelke örömmel volt tele. 

Azután egy nap, teljesen váratlanul, előjöttek a hangok. Először megrettent, amikor meghallotta őket: azután felfogta, mi történt. Térdre borult a sziklán és hálát mondott. 

A hangok csoportosan jöttek. Szünet nélkül érték a lelkét, s ő újjászületett. Végignézett a cserjésen, s nagyon meglepődött azon, amit tapasztalt: egyszeriben idegenné vált számára a táj. Végignézett a füveken, a réteken, a sziklákon, s úgy érezte, ez már nem az ő világa. Visszaindult a városba, hirdetni a hangok igazát.

A városba negyednap ért be. Megállt a kapunál, leült egy kőre, és nézte a fodrozó áradatot.

A városba katonák jöttek, kereskedők és szolgáik, akik pántos ládákban cipelték uruk után a kincseit. Parasztok és utazók mentek el Jób előtt, hírvivők és hajcsárok, s a város, mint jó prostituált, mindannyiukat befogadta. 

Lassan felkelt és elindult a vásártérre. A messzire hallatszó lárma megzavarta: bugyborékoló gejzírkitöréshez volt hasonlatos a város főtere. Az emberek rikácsoltak, veszekedtek és hajba kaptak, átkozódtak meg esküdöztek: a város élte mindennapi életét. Jób megállt a tér szélén, és botjára támaszkodott. Málló ruhája csak szegényesen takarta el mezítelenségét, karvalyorra messzire nyúlt elő dús szakállából.

Megköszörülte a torkát, szólni akart, a nagy lárma azonban belé fojtotta a szót. Újra nekifeszült, magában a hangokat hallotta. Szavai hatalmasan törtek elő, égbe nyúlón, mint robbanó vulkán a szikla öleléséből.

A téren egy pillanatra csend lett. Megmerevedtek a kofák és megbénultak az acsarkodók, a vásári alkuszokban is benn rekedt a szó. Megfagytak a vicsorgó fintorok, a bénulás csendje szakadt a térre, s benne zengett, mint sziklák szava, Jób hangja. 

A csoda megtörtént. Az emberek otthagyták portékájukat, pénzes zacskóikat, ellenfeleik nyakát, és Jób köré sereglettek. Beléjük hasított Jób szava, s benne a hangok, amelyek a szájából áramlottak. Az emberek pőrén és mozdulatlanul álltak Jób előtt: a puszta hangját érezték, egy elhagyott kalyibáét, súgó ligetét, és egy pillanatig, egy villanásnyi valóságig boldogok voltak. 

Jób elhallgatott. Az emberek még néhány percig csendben álltak körülötte, aztán lassan szétszéledtek. 

Jób arcán könnyek csillogtak. Sarutlan lába puhán simult az utca köveire, botja tiszteletet parancsolóan nyitotta szét előtte a tömeget.

Másnap újra szólt az emberekhez, harmadnap is. Negyednap, beszéd közben, valahonnan egy szó-cserép repült feléje: „Vén bolond!”, aztán valóságos kövek halma. Jób hiába emelte föl a hangját, hiába mutatta föl botját: a megvadult tömeg indulata féktelen hullámokban sodorta Jóbtól való félelmét.

Jób újra a pusztába ment. A kalyiba, mint régi barát, már várta. Várta a szikla, a mohapad, a bozót, várták a pillék, az illatok. Jób azonban már nem tudott örülni nekik. Sem a felhők vonulásának, sem a cserje zúgásának. Ült a mohapadon, és némán nézett maga elé.

Aztán lassan, nagyon lassan megmozdult. Fölmászott a sziklára, végigfeküdt rajta, botját gondosan maga mellé helyezte. – Nem magamért, Uram, ó, nem magamért – motyogta –, de hisz te tudod. A hangjaid, Uram, a hangjaid…

Még egyszer fölült, végignézett a bozótoson. Az arca szomorú volt, nagyon szomorú. 

Visszafeküdt, aztán már nem gondolt semmire. A nap vörös tóvá futott össze az égen. 

Jób holttestére egy vigyorgó keselyű árnyéka vetődött.