Mikor érezted azt, hogy az írás az életed részévé válik?

Ez nem olyan egyszerű kérdés, amilyennek első látásra tűnik. Emlékszem, tizenhárom éves voltam, amikor az első tudósításom szülőfalum egyik kulturális eseményéről megjelent a Szabad Földművesben. A magyar szakos tanítómnak tetszett a megfogalmazás, biztatott, hogy írjak többet.  

Később, az ipolysági gimnáziumban már havi rendszerességgel adtunk ki diáklapot, amelynek az egyik szerkesztője voltam. Miután tagja lettem a Vas Ottó vezette József Attila Irodalmi Színpadnak, s több hangszeren is játszva, az osztálytársaimmal gyakran adtunk elő verses-zenés összeállításokat, mindenki úgy gondolta, hogy én – humán beállítottságú emberként – valamilyen humán szakon tanulok tovább az érettségi után. Akkor már szinte hetente jelentek meg írásaim  különféle lapokban. Csakhogy pontosan emlékszem 1974 december 23-ra: gyorsabban leértem az ipolysági városi könyvtár olvasótermébe, mint gondoltam, ahol olvasókörünk volt Korpás Pál tanár úrral. Érdekes lelkiállapotban voltam, érettségi előtt álltam, s egy nappal előtte közölte velem az igazgató elvtárs, hogy a szülőfalumból olyan káderlapot kaptam, amelynek alapján Szlovákia egyetlen egyetemére sem vesznek fel, szüleim és jómagam rendszerellenes beállítottsága miatt. Ott ültem tehát a könyvekkel megrakott teremben, néztem a sok kötetet, s egyik percről a másikra megszületett bennem a döntés: én szabad ember akarok maradni, nem fogok kompromisszumokat kötni. Egy humán diplomával a kezemben inkább rákényszerülnék erre, de nem akarom: jöjjön a tudomány, a biokémia. Amikor hat hét múlva elküldtük a jelentkezéseket az egyetemre, a magyar óra elején megállt a padom mellett Sági Tóth Tibor, diáklapunk mentora, és azt mondta az egész osztály füle hallatára: fiam, hallom, vegyész akarsz lenni. Nem baj, ne félj, nem te leszel az első vegyész, aki író is lesz. 

Magyarán: sokat köszönhetek egy belső iránytűnek, valamint szülőfalum, Kóvár kis falusi könyvtárának és könyvtárosának, Jani bácsinak, aki hetente biztatott, hogy többet olvassak, továbbá az ipolybalogi katolikus papnak, Montskó Tibornak és tanítóimnak, tanáraimnak, akik irányították az utamat. Mondanám azt is, hogy gyerekkorom óta volt bennem közlési kényszer, a véleményem, az érzéseim megfogalmazásának igénye: ez sodort később a politika felé is. De az az igazság, hogy így, idősebb korban egyre inkább érzem, hogy volt ott valami más is, valami megfoghatatlan. Én ugyanis életem során több, mint egy tucat olyan kiváló és elismert művésszel találkoztam, akik azt mondták: „Néha elmerengek, hogy ezt a verssort, ezt a képet nem is én alkottam. Persze, van egy állapot, amit leegyszerűsítve ihletnek nevezünk, ez fölemel, elragad minket. S ekkor megjelenik a lelkünkben valami, ami talán már nem is mi vagyunk, s előjön belőlünk valami, aminek a minőségén később mi magunk is csodálkozunk. Mintha valami felsőbb intelligencia akarna közölni valamit rajtunk keresztül…” És ilyenkor ide magasodik elém a Biblia egy mondata: „nem ti választottatok engem, én választottalak ki titeket…”  

Nemes Nagy Ágnes azt hangsúlyozta egy interjújában, hogy az író érezhet kötelességet a közélet iránt, de ne torzítsa az írásait a politikai szerep. Hogyan egyezteted össze a politikusi és az írói szerepet anélkül, hogy az egyik a másik rovására menjen? Vagy rovására megy-e egyáltalán?

Ez két, teljesen eltérő műfaj, amelyet valóban nem szabad keverni, mert közvetlen egymásra hatásuk zavart okoz a közlés szintjében és időtállóságában. Van egy köztes műfaj, a publicisztika, amely nagyon hasznos dolog, magam is művelem. Ez közvetlenül szól a politikai és társadalmi történésekről, és fontos lenyomatot képez a jövő számára, de miután a világ fejlődése nem lineáris, és néha furcsa kanyarokat vesz, a publicisztika gyakran a tévedések lenyomata lehet. Hadd hozzak ide egy példát a múlt század kilencvenes éveinek elejéről: egy híres és elismert amerikai szerző, Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című kötetében azt írja, hogy miután megszűnt a gonosz birodalma, a Szovjetunió, ezzel lényegében véget ért az emberi történelem is. Győzött a liberális demokrácia, innentől problémamentes lesz az emberi fejlődés. Nos, 2026-ban csak mosolyogni tudunk ezen a naivitáson, s felmutatni, hogy sem a történészek, sem a politológusok nem tévedhetetlenek, a sarkába nem érhetnek mondjuk Goethének vagy Shakespeare-nek, akik az emberi lélek mélységeit kutatva örök érvénnyel fogalmazzák meg, mennyire bonyolult lények is vagyunk. Ezen a ponton mutatható fel a szépirodalom fölénye és – mint műfajnak – a szükségessége. 

Az író természetesen ugyanabban a valóságban él, mint a politikus. Kettejük között azonban lényegbeli különbség van: míg a politikus nem szakadhat el a valóságtól, s a valós problémákra kell megoldásokat keresnie, addig az író absztrahálhat, a szférák magaslataiba emelkedhet, elszakadhat a reáliáktól – ez egy alapvetően más műfaj. Mivel tehát alapvetően eltérő hozzáállásokról van szó, nem szabad őket keverni. Minden író-olvasó találkozón elmondom, hogy most íróként vagyok jelen, s nem fogok aktuálpolitikával foglalkozni – kivéve, amikor publicisztikai köteteim bemutatásáról van szó. Hiszen ott a történelem, illetve a politika a téma része. A drámáim is jórészt a felvidéki magyar valóságból fakadnak, ám igyekszem bennük, általuk is fölülről nézni az összefüggéseket, az emberi lélek (gyakran a kisebbségben élő emberek lelke) rezdülésének indítékait próbálom kitapogatni általuk. 2020 óta egyébként formailag is könnyebb lett ezeket a helyzeteket kezelni, tekintettel arra, hogy azóta nem vagyok közszereplő. 

Szépirodalmi munkásságod kiegészíti a személyes sorsokon keresztül bemutatott felvidéki magyarság küzdelmeit…

Minden szerzőnek joga van olyan eszközöket használni az irodalomban, sőt tágabb értelemben a művészetekben, amelyeket a leginkább célravezetőnek tart. Abban látom a saját küldetésemet, hogy az irodalom olyan prizmáin keresztül próbálom megfigyelni és ábrázolni a világot, ahogyan azt más nem teszi. S mivel egész életemet a felvidéki magyar közösségben éltem le, természetes, hogy ennek a közösségnek az élete, érzései, megpróbáltatásai és örömei érintenek meg leginkább. Nekem erős meggyőződésem, hogy egyik küldetésünk az kell legyen, hogy hiteles lenyomatot adjunk arról a pár évtizedről, amely kimérettetett számunkra. Ezt csak mi éltük meg ilyen módon, mi tudjuk teljes mélységében átérezni, más ezt nem fogja megtenni helyettünk. Az első generációs felvidéki írók (Dobos, Duba, Mács) nekiveselkedtek a negyvenes-ötvenes évek világának, a második generációsok (Grendel és társai) a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek felvidéki ihletésű történéseinek. A rendszerváltás időszaka és az azóta eltelt évtizedek világa esetében azonban hiányérzetem van, ezzel kellő mélységben még nem foglalkozott senki. Napjainkban tehát a saját egyik feladatomnak érzem megfogni, mi történt a lelkekben ebben az időszakban. A publicisztika terén megtettem ezt három kötetben: a Büszkeség és harag, A penge élén és az Eltűnik egy világ című köteteim direktben szólnak arról, min mentünk keresztül az elmúlt fél évszázadban. Fontosnak tartottam megírni ezeket a könyveket, erkölcsi kötelezettségnek is éreztem elsősorban közösségünk iránt – ha már megadta nekem azt a lehetőséget a sors, hogy aktív részese is lehessek ezen politikai-társadalmi folyamatoknak. Ugyanis nem a magam erejéből kerültem magas politikai posztokra, az emberek bizalma emelt oda: ez pedig kötelez, utólag is elszámolásra késztet. 

Érzem azonban, hogy mindez csupán a felszín. Úgy vagyunk ezzel, mint a vízilabdával, néha a fontosabb összecsapások a víz alatt zajlanak. S miután nekem megadta a sors, hogy belülről is megéljem a történéseket, néhány éve annak veselkedtem neki, hogy arról is megpróbáljak tanúságot tenni, mi minden zajlott le bennünk. Három drámakötetem tanúskodik erről, s ezek alapján létrejött több mint kétszáz színházi előadás. Eddig hét darabomat mutatta be öt színház, a maga szférájában mindegyik a felvidéki magyar lélekről szólt, s terveink szerint több is lett volna, ha nem szól közbe a Covid. Kicsit előre futva a beszélgetésben elárulom, hogy 2026-ban két újabb darabom is színre kerül majd, a tervek szerint Budapesten. A három legújabb elbeszéléskötetem is ezt a témát járja körbe, a Rácsok a havon, A másik én és a készülő Hangok a pusztából című kötetek ilyen tanúságtételek. 

Nehéz elérned, hogy letisztult, politikamentes maradjon az elbeszéléseidnek világa? Például az És eljött az angyal című kötetedben volt rá példa.

Nem nehéz – s most megleplek: azt hiszem, ezt elsősorban a cseheknek köszönhetem. Kényszerűségből hat évet kellett közöttük élnem: öt évet egyetemi hallgatóként és még egyet besorozott katonaként. Akkor, a hetvenes évek második felében ezt az elején afféle száműzetésként éltem meg: kiszakítottak a felvidéki magyar valóságból, ugyanakkor gyorsan rájöttem, hogy ez egyben egy esélyt is jelent az ügyben, hogy megismerkedjek egy új kultúrával, nyelvvel, habitussal. Patočka, a huszadik század legnagyobb cseh filozófusa mondta, hogy a csehek lényegében szlávul beszélő németek, annyira racionális a gondolkodásmódjuk. Nos, az egyetemen erre idomítottak bennünket is: ne feledd el kérlek, hogy én valahol kutatómérnök vagyok, s nagyon értékelem személyiségemnek ezt a szeletét is. Sokat adott nekem a politikában, segítségével tudtam nehéz helyzetekben is hidegen, az emóciókat visszaszorítva dönteni. S ez a fajta belső tudatosság érhető nyomon az irodalmi alkotásaimban is: pontos határt tudok vonni a publicisztika és a széppróza között. Persze, most mondhatja egy kritikus, hogy ez a fajta gondolati sterilitás kitapintható a szépprózai alkotásaimon is, s talán van is némi igazság ebben. Ezt azonban igyekszem kontrollálni, s talán érzékelhető, hogy szépprózai alkotásaimban komoly szerepe van az érzelmeknek. 

Úgy gondolom, hogy a publicisztikai írásaim fontos és pontos lenyomatát adják annak a kornak és azoknak a folyamatoknak, amelyekben éltünk. Ez fontos a jövő generációi számára is, segítségükkel könnyebben megérthetik az életünket egy fontos történelmi időszakban. A széppróza viszont a mélyrétegeket érinti, s azok üzenetei talán még fontosabbak és időtállóbbak: ilyenek voltunk, így érzetünk és így gondolkodtunk érdekes történelmi helyzetekben. Mert az nyilvánvaló mindkét kategória esetében, hogy rajtunk nem fogott az ősi kínai átok: verjenek meg titeket az istenek unalmas időkkel. Mi egy nagyon fontos történelmi korszakban éltünk, amely ugyan próbára tett bennünket, de esélyeket is kínált. Azt nem merem állítani, hogy hibátlanul vettük az akadályokat, az eredmény eléggé billegő, de ez is egy lényegi kép rólunk: ezek vagyunk, ennyi van bennünk, ennyire voltunk képesek. Lehet persze vitatkozni azon, mit lehetett volna jobban, szebben csinálni, de azért azt is látni kell, a lényegi problémáink nagy részét magunknak okoztuk a belső minőségi hibáink okán – de látod, már ott is vagyok a politikánál, úgyhogy ideje befejeznem ezt a gondolatmenetet. Néha nagyon összeér a két mező.  

Hazai magyar, illetve budapesti kamaratermekben teret kapnak drámáid. Ezekben az előadásokban keresed a közönség reakcióját?

Nem elsősorban, inkább a színpad eszközeivel próbálok elmondani valamit magunkról, az életünkről, a bensőnkről. Ha ugyanis megnézzük a felvidéki magyar irodalmat, akkor sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a drámairodalom terén mi vagyunk a leggyengébbek az összes magyar nemzettest közül. Nem hiszem, hogy jól van ez így, hiszen a mi lelkünknek is vannak olyan szférái, amelyek hatással lehetnek bárkire, mi – és az eleink is – keresztül mentünk olyan dolgokon, amelyek érintik az egyetemes emberi értékek tárházát. Nekem megadta a sors, hogy a nyolcvanas években Léván szoros kapcsolatba kerülhettem az amatőr színjátszással, és színészként, majd dramaturgként is megtapasztalhattam a színház hatását az emberekre. 

Ezen a ponton egyébként feltenném a kérdést: téged nem idegesít, hogy esténként a több száz televíziós csatornán ömlesztve dőlnek ránk a bóvli meg a különféle agymenések mellett azok a jobb szándékú filmecskék is, amelyek elvisznek minket Anglia vagy Texas legrejtettebb zugaiba, legkisebb településeire, s megismertetnek az ottani emberek problémáival, konfliktusaival? Az új felvidéki magyar generáció lassan többet fog tudni Kansas City külvárosainak történéseiről, mint a szomszéd faluról. Azt gondolom, hogy nincs jól ez így, ezért megpróbálok a darabjaimmal alternatívát kínálni amatőr színpadok és profi színházak számára. A Hit és hűség című darabomat például kilencvennégyszer adták elő, s meglett volna a századik előadás is, ha nem szól közbe a Covid. Több, mint harminc bemutatóján vettem részt, s magam is meglepődtem, mennyire megfogta a nézőket a darab. Rólunk szól, egy felvidéki családregény, s a jelek szerint mindenki megtalálta magát a történetfolyam valamelyik szeletében. Persze elismerem, ahhoz, hogy ez igazán működjön, kellene egy tudatos építkezés a színházak részéről is. Sütő Andrásnak volt egy Harag Györgye…  

Volt-e olyan gyerekkori barátod, rokonod, aki később regényhőssé vált valamelyik könyvedben? S ha igen, milyen volt a visszajelzés?

Persze, az írásaimat gyakran ihletik meg konkrét személyek konkrét történetei, de talán egy elbeszélésem, regényem vagy drámám sincs olyan, amelynek a meséje leszűkülne egyetlen személyre. Engem a szélesebb összefüggések érdekelnek, az írásaim szereplőinek történései is több valóságból vannak összegyúrva. Nem azt tartom fontosnak tehát, hogy X szereplővel pontosan mi történt az adott időszakban, hanem azt, hogy az a három-négy valós személy, akikkel tényleg megtörtént valami fontos, milyen közegben élt, hogyan viselkedtek velük a társaik, milyen eszközöket használt velük szemben a hatalom, s főleg: hogyan hatott az ő személyes történetük közösségünk sorsára. Ennek kapcsán megint csak el kell mondanom: úgy néz ki, én vagyok az elmúlt hetven év ama szerzője, aki az elmúlt évtizedek egyik legrondább témájával is foglalkozik szépprózai alkotásokban, nevezetesen azzal, hogyan használta a kommunista és a nacionalista hatalom az államvédelmi szerveket a szlovákiai magyar társadalom vezető személyiségei ellen. Hogyan zsarolta őket, hogyan szorította őket a puha hatalom eszközeivel gyakran lehetetlen helyzetbe. A hatvanas évektől már nem akasztottak a volt Csehszlovákiában sem, de ez nem jelenti azt, hogy ne alázták volna meg, ne szorították volna erősen kiszolgáltatott helyzetbe a felvidéki magyar vezetők egy részét. Ez is az életünk, a történeteink része, s nem hiszem, hogy akkor cselekednénk helyesen, ha eme téma kapcsán szégyenlősen félrefordítanánk a fejünket. Magunkat csapnánk be ezáltal. Néha azt érzem, hogy ide is érvényes a vízilabda-hasonlat, a felszín alatti, sok esetben nemtelen eszközökkel vívott küzdelem legalább annyira fontos, annyira meghatározó, mint a látható, kutatható szféra. Nem tudok nem visszaemlékezni arra a napra, amikor a kilencvenes évek elején megjelent az ún. Cibulka-névsor, a kommunista ŠTB-vel (állambiztonsági szolgálat) együttműködők névsora, s ott komoly felvidéki magyar személyiségek neveit is olvashattuk. Ez is egy érdekes szelet személyem vonatkozásában: legalább tizenöt olyan felvidéki magyar személyiség van, aki az évek során „meggyónt” nekem. Elmondták a saját változatukat arról, mi és hogyan történt, hogyan kerültek kapcsolatba az ŠTB-vel, s az hogyan próbálta meg egymással szemben is kijátszani őket. Amikor már sokadszor történt meg ilyen beszélgetés, egy összejövetel alkalmával felhoztam ezt a témát papok előtt is. Burián Laci bácsi, az elismert és többször is meghurcolt felvidéki pap azt mondta erre, mindenki előtt: „Légy erre büszke. Látod, hogy az egyházi tanításnak milyen súlya van: az emberek szabadulni akarnak a bűntől, néha a bűn árnyékától is azzal, hogy valakinek, akit a bizalmukba fogadnak, elmondják a történetüket. Téged sokan tartanak olyannak, akinek fontos a közélet erkölcsi tisztasága, gyakran papolsz is erről. Hallgass csak meg mindenkit, de ne bántsd őket, hiszen sokan közülük csupán áldozatok voltak, szegények…”  A Feloldozás, az Amikor az Isten is elfordítja a fejét, a Rácsok a havon vagy a Harmatos reggelek álmai című írásaimról beszélek például. Hangsúlyozom, hogy itt is van egy határozott vörös vonal: mivel az érintettek nagyrészt a rendszer praktikáinak áldozatai voltak, írásaimban valós nevet soha nem alkalmaztam. Nem az a célom, hogy bárkit is megnevezzek, ne adj Isten, meghurcoljak: erre semmi jogom nincs. A praktikák, a módszerek viszont tanulságosak kell legyenek, hiszen nagyrészt hasonlókat alkalmaznak napjainkban is ellenünk. Egyébként is, számomra – és gondolom, nem vagyok ezzel egyedül – az elmúlt negyven év legnagyobb tapasztalata, hogy tévedés volt azt hinni, a létező szocializmus és az általa kitermelt viszonyok a mi szabad lelkeink legnagyobb ellenségei. Azok is csak következmények voltak, hiszen láthatjuk, a kommunisták elmentek, de maradt az ember, amely képtelen a saját tökéletlenségétől szabadulni. Rá kellett jönnünk arra, hogy a szabadság a szélhámosok, a rosszakaratúak, a mérhetetlenül önző emberek szabadságát is jelenti, ha nem tudunk időben működő korlátokat emelni a társadalom működésének mechanizmusaiba. Ezt pedig úgy hívják, hogy jogállam… S egyébként erről szól a Hit és illúzió című színpadi játékom, amely szintén megélt közel ötven előadást 2020-ig: a bennünk, a mindannyiunkban jelen lévő jó és rossz örök küzdelméről szól…  

Rengeteget utazol, események, beszélgetések rendszeres résztvevője vagy idehaza és külföldön egyaránt. Van szabott ideje nálad az írásnak?

Nincs, s nem is tervezett módon írok, az írásaim kilencven százaléka „kidől” belőlem. Az agyam, a lelkem diktál. Annak örülök, ha több beszélgetésre , könyvbemutatóra, író-olvasó találkozóra, egyetemistáknak és diákoknak szóló előadásokra meghívnak – de már megszűröm, melyik meghívást fogadom el. Generációváltás történik a felvidéki magyar életben, s ez engem is érint. Elmennek az első generációs politikusok (a rendszerváltástól nézve), s háttérbe szorulnak a harmadik generációs írók is (az ötvenes évektől számítva)… S ez így van rendjén. Új világ jön, új kihívásokkal, amelyekre az utánunk jövő generációknak kell kiizzadniuk a válaszokat. Én mindenkinek kész vagyok elmondani a tapasztalatainkat, eszmét cserélni a meglátásaimról. Kézbe lehet venni a könyveimet is, de mindig is hangsúlyozom: ez a mostani alapvetően más világ, mint amiben mi dolgoztunk, az akkori megoldásokat nem lehet mechanikusan lemásolni. Új meglátások, új megoldások kellenek, a munkát soha nem lehetett megspórolni a történelemben!

Elsősorban regényeket, novellákat, elbeszéléseket és színdarabokat írsz, írtál, de fantasztikus novellád is olvasható az Üzenet a messzi galaxisból című antológiában. Mesét soha nem írtál? Az unokáidnak például?

Ó, az egy nagy kihívás! A múltkoriban az ötödik, a kettő és fél éves unokámat altattam. Megkérdeztem tőle, melyik mesét mondjam el neki, ő a kedvencét választotta. Csakhogy azt mondják neki rendszeresen a szülei is. Vesztemre úgy döntöttem, hogy egy ponton eltérek a leírtakról, s kicifrázom a történetet. Erre a két és fél éves unokám rosszalló hangon megszólalt: „Az nem úgy van, nagyapa, hanem úgy, hogy…” Azt akarom csak ezzel mondani, hogy ez egy komoly terep, nem lehet csak úgy, félvállról venni. De a múlt nyáron, a Balatonnál már kezdtünk összerakni egy történetet, amely arról szól, hogy a hat unokámmal a szülőfalumban bemegyünk egy alagútba, ahol a családunk felmenőivel találkozunk, s rajtuk keresztül kirajzolódik előttünk az egész magyar történelem, egy család történéseire lebontva.

Hogy érzi magát a hetvenéves Csáky Pál?

Hajjaj, először is nem akarja elhinni, hogy igaz ez a szám. De ami ennél is fontosabb: egyre világosabban látom, hogy nem vagyok képes kontrollálni az agyamat. Százszor elmondtam már magamnak, hogy le kellene állni, ehhez képest most is három könyvön dolgozom, az eddig kiadott könyveim száma harminc, de úgy, hogy tizenkét évig (amíg a politika legsűrűbb berkeiben dolgoztam) alig írtam le pár sort. Az utóbbi években egyszerűen felrobbant a lelkem, az agyam. A nagy öregek – Turczel, Dobos, Duba, Mács – mondogatták nekem, hogy lehetőség szerint mindent le kell írni, ami velünk történt, mert ami nincs írásban rögzítve, az elveszik. Nemzettöredékünk kollektív emlékezetének tartozunk ennyivel. Most eme útmutatásnak igyekszem eleget tenni, és néha nosztalgiával emlékszem vissza a gyerekkori családi összejöveteleinkre is. Ott a valósan megélt történetek domináltak: a nagyszüleim esetében az első világháború, annak megpróbáltatásai, majd az impériumváltás és a reménykedés, hogy ez nem maradhat így örökre. A szüleim elbeszélései még drámaiabbak voltak: ott a visszacsatolás öröme, a második világháború  szenvedései, majd a beneši évek megpróbáltatásai és az ötvenes évek nehéz viszonyai voltak meghatározók. 

Ma már nem is merem elmondani, de így igaz: a mi családunkban a múlt század hatvanas éveiben telenként az volt a vasárnap délutáni program, hogy valaki – legtöbbször édesapám – ebéd után elővett egy könyvet és felolvasott nekünk. Az asztalt néha tíz-tizenkét ember is körülülte, rokonok is. Így ismerkedtem meg Jókai, Mikszáth, Gárdonyi könyveivel, így tanultam meg, mi az, hogy mi. Ezek vagyunk, ezeken mentünk keresztül, ezt gondoltuk, ezt éreztük. Tudom, persze, hogy ma már más világ van, de ez nem jelentheti azt, hogy kritikátlanul rákattanunk a bóvlira, s mindent feladjunk abból, ami a miénk. Látom, persze, sokan azt gondolják, ha megpróbálnak vélt vagy valós világtrendeket majmolni, attól válnak modernné. Ezt én nem így gondolom, szerintem mi az emberiség kívánatos sokszínűségét a saját történeteinkkel, a saját világlátásunkkal tudjuk gazdagítani. S talán a polgármestereink, igazgatóink, vállalkozóink is rájönnek egyszer: a legszebb ünnepi ajándék munkatársaik, szeretteik számára egy könyv, egy saját, felvidéki szerzőnk könyve. Ha egy kisebbségi közösség vezetését, értelmiségét nem érdekli a saját sorsa, akkor nincs esélye a túlélésre.