Átfogó, távlatos perspektívából nézve azt állapíthatjuk meg: noha a kettő nehezen elválasztható egymástól, valójában mégis jól érzékelhető tényként képződik föl emlékeinkben az, hogy a csehszlovákiai, a (cseh)szlovákiai, a szlovákiai és (amonnan nézve) a határon túli magyar irodalom szakmai-esztétikai értékelése – sajátos helyzete folytán – két síkon történik, immáron legalább száz esztendeje. E sajátos helyzetének legfőbb oka természetesen a térség történelmi helyzetében bekövetkezett radikális (és változatos sodrású) változás: az 1918–1920 között végbement impériumváltás; az a sokk, amikor a történelmi Magyarország jelentős területei – így a Felvidék is – egy másik állam részévé, s fennhatósága alá kerültek. Meglehet, hogy messziről indul ezen észrevételező írás Csáky Pál legújabb novelláskötetéről (A másik én, Vámbéry Társulás, 2025.), ám miután a kötet (s így ezen áttekintés) egybeesik a szerző hetvenedik születésnapjával, így alkalmat láttam arra, hogy munkásságát irodalmi és történelmi kontextusba helyezve érzékeltessem, lévén erre közéleti-politikai pályafutása is erős alapot szolgáltat. Ám mivel természetesen a sikeres szépírói pálya egy újabb állomásáról szólunk most elsősorban, ez utóbbi tevékenységre elég csupán hangsúlyos címszavakban utalni: arra, hogy kezdetektől fogva kognitív szereplője a Közép-Európa-i rendszerváltás „dominó-folyamatának” (melynek ereje azért – mint sokan állították a pillanat hevében – semmiképp sem súlyosabb, elsődlegesebb, elsöprőbb a mai magyarországi kormányváltás turbulens lendületénél), azon belül a csehszlovákiai sorsfordító eseményeknek. Nos, Csáky Pál 1990-től a Szlovák Nemzeti Tanács képviselője. Majd parlamenti frakció-elnök, később a Szlovák Köztársaság kormányának miniszterelnök-helyettese, pártelnök és európai parlamenti képviselő. Mindez itt és most azért kiemelendő, hogy rámutassunk: politikusként is mély rálátással rendelkezett azon folyamatokra, ütközőpontokra, melyek megjelenése ezen évtizedekben olykor kísértetiesen idézte vissza mind a fentebb említett főhatalomváltás okozta nemzetiségi konfliktusokat, mind a magyar irodalom innen nézve szünetlen permanenciával jelentkező belviszályait. 

Még mindig egy kis történeti visszatekintés: az említett írói-irodalmi belviszályok első évtizedeit sok irodalomtörténeti elemző munka tárgyalja, de talán elég belelapoznunk ehhez egy korabeli antológia előszavába: „Történtek kísérletek” olvashatjuk ott, „melyek a szlovenszkói irodalom felsorakoztatását célozták, ami élénken bizonyítja, hogy az egységes keretbe foglalt kisebbségi irodalmi megnyilatkozás szüksége megoldásra váró probléma volt. Az elgondolások azonban nem voltak mentesek a politikától és így saját erőtlenségükbe hullva torpantak meg a széthúzás és szervezetlenség útvesztőiben.” E pár sor, a részletek kibontása nélkül, érzékelteti azt a helyzetet, annak bonyolultságát, melyben az írók egyszerre keresték megszólalási lehetőségeiket és megszólalásaik alkotói formáit, eszközeit s mindkettő – együtt vagy külön-külön – kereste lehetséges olvasótáborát. Na és természetesen, immáron az idegenség érzetével formálta, építette újjá szellemi gyökereit, anyanyelvi és művelődéstörténeti előzményeit, miközben azok mintázatának, darabkáinak mindegyikét immár egy valós határ választotta el tőlük. Azt, hogy a hosszú-hosszú évtizedek során ez mennyiben volt sikeres, mennyire vált egy szlovákiai magyar író természetes módon az egyetemes (és kortárs) magyar irodalom alkotóinak egyikévé, talán Grendel Lajos néhány mondata is érzékeltetheti számunkra, leginkább azért, mert ez a citátum mintegy mellékmondata, mellékgondolata bár, de gyakorlati ábrázolása egy tényszerűen gyakori „magyar-magyar két jóbarát (valóban…?)” helyzetnek. 

„Szeretném, ha úgy érezné majd” írja itt Grendel valamennyi olvasójának üzenve, „hogy róla is »szól« ez a regény. Csakhogy a regény elbeszélője csehszlovákiai magyar értelmiségi, s már az ilyen apróság is akadályozhatja a zavartalan kommunikációt az olyan olvasóval, aki a nemzetiségi létezés és életformák körülményeit jó, ha hírből ismeri. Az a tapasztalatom, hogy a legtöbb nem kisebbségi olvasó azzal a szándékkal olvassa a Magyarország határain kívüli magyar irodalmakat, hogy belőlük információkat szerezzen a magyar nemzetiségek életkörülményeiről, múltjáról és jelenéről.” [a könyv] „…ilyen információkat csupán jelzésekben tartalmaz. Különben is, regényíró legföljebb botcsinálta történész és botcsinálta szociológus lehet. A választott kifejezési forma és a narráció módja eleve megszabja, hogy történeti-szociológiai hátteréből mennyi és miképpen kerülhet be a regénybe. […] Mindazonáltal gondot fordítottam rá, hogy a regény elbeszélőjét érő külső impulzusok, még ha csak jelzésszerűen is, jól áttekinthető történelmi-társadalmi hátteret rajzoljanak fel ennek a közérzetnek a megértéséhez.”

Ez a néhány sor Grendel tollából 1985-ben keletkezett, s pontos leírását adja mindannak, hogy részleteiben, pillanataiban talán igen, de átfogó, távlatos perspektívából nézve szinte jottányit sem változott, mozdult megfelelően pozitív irányba a szlovákiai magyar íróként való létezés félig-meddigi elszigeteltsége és magára hagyottsága. Hiszen az iménti évszám pontosan érzékelteti: a magyarországi olvasók jelentős része (az író jogos feltételezése szerint) a nyolcvanas évek végéig is legfeljebb nagy vonalakban ismerte – ha ismerte – a kisebbségben születő irodalom kihordásának fájdalmait, lehetőségeit és körülményeit. Mi több, addigra már olyan generációk követték egymást e száz esztendő során, akikben a történelmi ismeretek erősen megcsappantak. Így sem az impériumváltás, sem annak megismétlődése sokak számára legfeljebb ha egy-egy gyászos évfordulót jelent, sőt, talán a mai, napi szinten jelentkező államközi konfliktusokat generáló „dekrétum” súlyáról, jelentőségéről is az internet-keresőkben kutatnak adatok és magyarázatok után. És nem, semmiképp sem a Grendel-idézetet magyarázom még mindig, hanem immár – talán annak tartalmával is, sőt, a történelmi áttekintéssel sem különben – Csáky Pál novelláinak hangulatát, cselekményvilágát, s azok választott háttereit világítom be, hiszen mintha ő maga is ezt az utat járná, a múltfeltárás, hagyományőrzés és híradás jegyében építené föl alkotói mikrouniverzumát. (S azért e fenti idézettel személyesebb módon is kapcsolatba hozhatjuk, hiszen – mint egykori „Iródiás”, pályakezdő íróként is baráti kapcsolatba került a kört szoros figyelmével kitüntető Grendellel, majd politikusként is „egy követ fújtak”, ha kiáltó szó kellett – például a nyelvtörvény elleni megmozduláson –, még a kétezres években is közösen tiltakozva.) De ne kalandozzunk tovább, hanem maradjunk immár szigorúan tárgyunknál, penzumunknál, Csáky új köteténél (A másik én), ám illesztvén még ide a szerzőtől egy ars poetica mintázatú idézetet, mely – mintegy mottóként – szerepelhetne akár életmű-összefoglalása előtt is: [engem] „…felvidéki magyar értelmiségiként nagyon zavar, hogy nem a kívánatos erővel dolgoztuk fel közösségünk elmúlt száz évbeli történeteit. Pedig ezt a terhet senki nem veszi le a vállunkról, csak a szlovákiai magyar közösség tagjai tudják igazán megfogalmazni ennek a közösségnek az igazi örömeit és a valós fájdalmait. S nekünk kötelességünk a nyilvánosság elé tárni olyan történeteket, amelyek a legjellemzőbbek közösségünkre. Nekem meggyőződésem ugyanis, hogy az értelmiség egyik feladata feldolgozni közössége traumáit is”.

Nos, e maga elé tűzött feladatnak Csáky maradéktalanul megfelel. Ezt újabb novelláinak egybefűzése is bizonyítja, noha annak szerkezete (nem szerzői hiba okoztán) már nem épp maradéktalanul tökéletes – de erről majd a maga idejében szólok. A három ciklust magába foglaló kötet címénél (A másik én) természetes módon torpanunk meg, hiszen tagadhatatlan reminiszcenciát idéz fel bennünk Rimbaud híres – toposszá vált – tételével: „én – az mindig valaki más”. De már itt is rálelhetünk egy nem annyira apró csavarra: a gondolat üzenete, egyszerű szórendcserével, nem a megszokottat idézi föl, nem a teljes alkotói szabadság meglelését, a mű önállóságának, annak az alkotói éntől független létrejöttének állapotát, nem a kettő – mű és alkotó – közötti távolságtartást célozza, hanem az alkotóban rejlő másik én megszólítását, meghallgatását, történetének figyelmes továbbadását; megtartva, kijelölve ezzel az alkotói felelősség szerzői mezsgyéjét. Nyomatékosítja: a másik én is a közösségem része, története a mi történetünk, s le kell írnunk, mert – Mészöly Miklóst idézve – „Csak az nem vész el hosszú távon, amit sikerül megosztani.” És meg kell osztani minden történetet, hiszen „Már ott tartunk, hogy igazi rangunk csak az önfeladás nélküli befogadás lehet”. (Mészöly M.: Sündisznóállás [A tágasság iskolájában]) 

A könyv nagyobb felét kitevő első ciklus (Ingovány) a kötet címadó írásával kezdődik, s ez a felütés – ahogyan később tudatosul bennünk – az összeállítás (vélhetően Z. Németh István néhány ponton bírálható, de összességében alapos [bár kissé fesztelen, azaz a linearitás feszességét nem mindig betartó] szerkesztői munkájának is köszönhetően) prológja, előhangja; a Csáky-életmű eddigi munkáit ismerők számára aligha meglepően, új olvasói (ifjabb generációkra gondolva itt) előtt pedig nyilvánvalóan egyfajta beavatással vetíti előre a novellák várható dimenzióit, s azok hangulatát. Egy lehetséges monumentális családregény vázlata sűrűsödik össze előttünk lírai hangvételű belső monológokból, évszázadok pillanatképei, epizódjai váltják egymást, akár egy filmsorozat pilotjaként is olvashatjuk azt, s mindez egy döntési helyzetből indul ki, ami talán nem is a megelőző tűnődés, hanem a már meglelt-eldöntött bizonyosság tézisét fogalmazza meg: hogy minden keserű, rossz emlék és tapasztalat, belső kétely ellenére „…jól érzed itt magad, a világnak eme kivetett szegletében, amely mintha sorsfölötti bizonyosságokat hordozna magában mindenkori létértelmezésekről” (17. p.). S a beavatás folytatódik tovább, a következő írás (Az illuzionista) látszólag egy korai iskolai élmény felidézése, szereplője egy illúziókat áruló, haknizó bűvész, a műsorának kiemelt pontja a hipnotizálás – természetesen ráérzünk elődjére, Thomas Mann Cipollájára, ám a szerző itt a történetet több dimenzióban helyezi elénk: három kamaszfiú megy át sorra a mutatványon, egyikük nem követi a bűvész elsuttogott utasításait, a következő – a közönség miatt – elfogadja a játékot, a harmadik szintén, de oda sem figyelve, mert végig a bűvész asszisztensére, egy fiatal lányra koncentrál. Később az első fiú, a Csáky Cipollája ellen lázadó Mario felháborodva mondja társainak, hogy hazudtatok, félrevezettétek az embereket, de ők leintik: ezt akarták, nem érted? „Ki akartak kapcsolódni, jól akarták érezni magukat. Ez az élet rendje, mi rossz van ebben?” (23. p.) Valóban, mi rossz lehet abban, ha sodródunk a tömeggel, a pillanattal, s nem torpanunk meg a fenyegető jelek észlelésekor. Már ha észleljük azokat egyáltalán, s nem úgy élünk, mint Kiszelka úr, a következő novella (Napsugaras, fénylő reggel) szereplője, aki egy nap arra ébred: eltűnt mellőle a felesége. Elindul megkeresni őt, s lassan elénk tárul a történet ideje: „pár hónappal a háború után” járunk, amikor „Az ország most a saját polgárait akarja kitelepíteni a határon túlra csak azért, mert magyarok?” (38. p.) A novellafüzér lineáris cselekményvezetése egyre szigorúbb múlt-számonkérés, és egyre szívszorítóbb lelki esemény-tükör. Majd ugrunk az időben, éveket, talán évtizedet, a dolgok a felszínen látszólag belesimultak a hallgatásba, a gyerekek semmit vagy alig valamicskét tudnak a tegnapelőtti történésekről, nekik A nagybácsi érkezése (az újabb novella) ajándékokat jelent, s legfeljebb eltűnődnek azon, a rokonságról érkező híreket hallgatva, hogy „…ilyen fontos apánk van, akit íme, még az ország másik feléről is tiszteltetnek”. (48. p.) A felszakadó sebekről már nem értesülnek, nem látják-hallják a hontalanná vált másik én kiömlő összeomlását, azt a lelki traumát, ami azóta sem gyógyult be, hisz nem gyógyulhat be soha. Az újabb időugrás: A látogatás története. Az öreg szülők hat év után megenyhülve, békességet óhajtva meglátogatják fiuk városba szakadt családját, s szembesülnek azzal, ahogy „…egyre inkább megérintette lelküket a hiány, úgy látták magukat egyre tisztábban egy szakadék szélén, amelynek fájdalmas mélységét egyre hiábavalóbban próbálták betömni hat év óta gyűjtögetett mentségeikkel”. (67. p.) Ám az olvasó érzi s érti, hogy itt nem egy hat éve történt kicsiny családi nézeteltérésről van szó, hanem ama végzetes identitásváltozásról, ami kifehéríti, elmossa az összetartozás élményét, most még csupán egy családét, de hamarosan a nyelv, a múlt, a sorsközösség kerülhet végzetes veszélybe. Mert bennük a látogatás ennek félelmét hozta felszínre. És épp ezért, ennek elkerüléséért beszélni kell a múltról. El kell mesélni, mindent.

Az újabb novellára (Apáink zászlói) lapozva érzékeljük, hogy épp ezért látszólag megtörik a lineáris történetvezetés, ám valójában itt kell rádöbbennünk: mindaz, ami eddig csak fel-felvillant az előző írásokban, legfeljebb történelmi ismerethiányként lett érzékeltetve, mert hosszú-hosszú hallgatások töltötték ki azt az esemény-időt, amikor a sebek mélységeiről kellett volna beszélni. De kell a kiáltó szó, minden traumát ki kell beszélni, mert a múlt hiányjeleiből, elhallgatásaiból legfeljebb a jövő szakadékai születhetnek meg, vezette rá olvasóit e módszerrel a szerző és a szerkesztő – ezért ismét visszatérünk az időbe, de már részleteiben bontva ki (amennyire ezt egy azért mégis csak szűkített novellaív keretei engedhetik) a felvidéki magyar kisebbségi lét krónikájának traumáit. Az Apáink zászlói erre vállalkozik, bár már felütésében is jelzi: „Nem könnyű ezt a történetet elmondani. Nem könnyű végiggondolni nyolc viharos évtizedet… De egyszer eljön a pillanat, amikor meg kell tenni. Amikor senki nem kérdez tőled semmit, csak a vásznak feszülnek ki körülötted, s előlük nincs menekvés. Pereg az életed, ha akarod, ha nem – s minden más hazugság. Egyszer elérsz egy pillanathoz, amikor már nem akarsz elhallgatni semmit… Mit ér az ember, ha már a saját álmaiban sem tud hinni?” (70. p.) S a lassan elénk táruló történet, a generációról generációra szálló emlékezet ezt – az álmok születését és drámai elveszítését tárja elénk, a ’kilencszáztízben épült szülői ház udvarán, a mesélőt hallgatva egy idős diófa lombja alatt, melyet az ő születésének örömére és emlékére ültetett még a Monarchiában a nagyapja. S a történet sorra veszi, tételesen, de a személyes sorsokra kihatóan vizsgálva ama sorsfordító eseményeket, amelyek súlyát – s gyakori végzetét – el kell mesélni, tovább kell adni, megőrizni azt, ha kell, mindörökké. 

Csáky írói eszköztárának egyik eddig nem említett elemére is kitérhetünk a következő írás (Vilma története) kapcsán. Már korábban is nyilvánvaló volt, hogy a történelmi szituációkat személyes történeteken keresztül, azok háttereként festi elénk, s eközben csöndes, diszkrét módon az irónia, a groteszk kontextusba illesztése, ellenpontkénti alkalmazása sem idegen tőle. Vilma története egy felföldi városkából indul, s a rendszerváltás kezdődő éveiben zárul, azzal a meglepő helyzettel, hogy az „…idős hölgy, akit a szocializmus nevű emberkísérlet évtizedeken keresztül csak megtaposott a családjával együtt, egyszer csak felemelkedett a fotelben és kimondta a hihetetlen mondatot: »Fiam, azt hiszem, én megbolondultam. Nekem hiányzik a csillag!«” (92. p.) S majd persze a novella zárómondataiból megtudjuk, hogy nem, „A csillag nem hiányzik, Isten mentsen attól, hogy visszajöjjön, egész életünkben üldözött minket. De az az aprócska fény, az a pici jel ott, az égen, az hiányzik. Mit tegyek, tényleg hiányzik.” (102. p.) S a két mondat között, amit megismerünk, az két ember történetének drámai krónikás éneke, az üldözöttség évtizedeiről, benne az impériumváltástól kezdve a világháborúig, a kitelepítéstől a „békeévek” kiszolgáltatottságáig – s azzal a csöndes, ám tanulságos fájdalommal, hogy túl minden embert próbáló tragédián Vilma, mintegy összegzésként, leginkább azt sajnálja, hogy nem született gyermeke. Hiszen a nemzet sorsa talán hosszú idő múlva sem fordul tartósan jobbra, de utódok nélkül ez a talán nem – maga a bizonyosság. Ennek tökéletes konklúziója, kiváló szerkesztői „szem” jelenléte a következő munka, a Tájképvázlat fehér-feketében. A család befogadó szeretetére hiába vágyakozó gyermekotthoni történet távlatosabb értékű üzenet annak konkrét tartalmánál, miképp az Angyali ének, melyben az angyali erejű beavatkozás már-már idealista, de mindenképp kimondandó akárha Selma Lagerlöf-i választását-megakadályozását olvashatjuk egy heródesi mértékű brutális csecsemőgyilkosság kimenetelébe. Ám ha ezt elmulasztjuk, ha együtt élő államalkotó nemzetek történelmébe engedjük be az erőszakot, a háborút, akkor nem annak bármilyen érzékletes-kemény leírására kell vállalkozni, ugyanannyit, vagy akár többet is elmondanak A Bögi lányok, egy újabb példázatban, a három vőlegény és így család nélkül maradt magányosan élő asszonysorsok nélküli életről. A történet ismét egy kisvárosi rege, a gyanútlan kispolgári életről, ahol amolyan „kávéházi konrádok” formálnak véleményt a nagyvilág dolgairól, a beszűrődő hírekről, magabiztosan, hiszen baj nem történhet. „…Mussolini dolga a Mussolinié, Hitler dolga Hitleré, mi magunk pedig azon legyünk, hogy a mi kedves városunkban mindnyájunknak jó legyen…”, (116. p.) summázzák, miközben hatvan cigánnyal húzatják el nótájukat. S mi lett a nóta vége: „A kedves Lajos egy éjjel elmenekült a főszolgabíróval a csehek elől, hírt se hallottunk róla azután. A kedves Ferencet Szegedre vezényelték, majd ki a frontra, ott is maradt szegény. S az én drága Frederikem is visszament Olmützbe, ő a változatosság kedvéért Horthy bevonuló katonái elől menekült.” (118. p.) Így mesélik a lányok, ha néha meghallgatják őket, de ez egyre ritkábban történik meg velük. A történet egyik lehetséges tanulsága, egyet lapozva, a Szomorúfüzek árnyéka alatt bontakozik ki, a még Kossuth idejéből eredező családfa röghöz ragaszkodó üzenetével: „…a belső iránytűnket nem szabad feladni. Látod, ezek is mind, ebben a faluban megfáradt, aprólelkű emberek. Ha mindenki ilyen lenne, nagyon gyorsan eltűnnénk az időben… A léleknek erősnek kell maradnia, ezt ne felejtsd el.” (124. p.)

Ám ez olykor valóban nagyon nehéz. Erről a linearitást kissé megbillentő írás (Este az utcán) belső szépsége tanúskodik (melynek elhelyezését most először bírálnánk, mert mi azt kissé korábbra [A Bögi lányok után] soroltuk volna, ott harmonikusabban illeszkedne a történelmi események sodrásába, míg, ha ezt követte volna az iménti [Szomorúfüzek árnyéka], úgy talán dinamikusabban és átfogóbban jelenik meg a lélek megtartó erejének mindennél elsődlegesebb hangsúlya.). Ám ez csupán, mint láthatta az olvasó, zárójeles megjegyzés; az Este az utcán erejét semmiképp nem csorbítja. A megszálló orosz katonák által megbecstelenített lányokat ért dupla gyalázat (az erőszak elszenvedése után az őket érő kiközösítés súlya) érzékletes felelevenítése ez. Egy, talán épp így fogant, s így felnőtt lány nézi szobája ablakából az embereket, s épp úgy kutat ismerős vonásokat, feléje forduló lélekrebbenéseket az idegen arcokon, miként a föntebbi Tájképvázlat fehér-feketében gyermekszereplője. S az esti homály tovább tart, tartós Szürkület (újabb írásunk) fedi el a remény lehetőségét, a sors megannyi csapása, a családok szétszóratása, az egyéni és sorsközösségi traumák végén a túlélők magánya válik valóságossá, az a belső-lelki számkivetettség, ha nem száműzetés, a szeretetlenségbe. 

A szerkesztést illető bíráló lényegibb megjegyzéseink egyike s annak magyarázata e ponton kezdődik. A ciklus következő írása (Foltos szivárvány) a szerző már megszokott parabolikus írói megoldásainak változata, lényeges és tökéletes összefoglalása a kiüresedett-kiüresített létből fakadó elmagányosodásnak, az olyan társadalmi peremlétre szorultságnak, ami azokat éri utol, akik nem „szégyellik” kimondani, hogy „…soha nem állhattam az alakoskodást, a hazug dolgokat. Pótéletet, pótmosolyokat…” (154. p.) S emiatt a kevéssel is beérő többség elfordulása, távolságtartása, (le)sajnálása bünteti. A novellaív során ezt mindenképp ki kell mondani, ám talán hangsúlyosabb lett volna a Szürkület előtti megjelenése, felerősítve a végső félig-meddig önként választott „kivonulás” metaforikus erejét. Akár a ciklust lezáró történelmi reminiszcenciákat is felidézhetné az olvasóban annak megvénült szereplője, aki, bár „A rogyadozó őrbódé eltemette…”, (139. p.) még képes kimondani akár egy évszázados ítéletet is: „A csalódások veszélyesek, megölhetik az embert… Mert az, ott kint, egy más világ. Rideg világ, kifordított világ. Ott nem lehetsz semmiben sem biztos.” (140. p.) Ebből viszont egyenesen következik, hogy a ciklus két további novelláját lényegében feleslegesnek ítéltük – ami nem önálló értéküket, hanem az e helyen történő szereplésüket kérdőjelezi meg. A recenzens dolga természetesen nem lehet elsődlegesen az összeállítás ritmusának bírálata, ám talán nem árt kitérni arra sem, hogy a Csonkolt lelkek címet viselő írás megjelenése a Vilma története előtt erőteljesebb és homogénebb lenne, mint itt, így kissé hangsúlytalanná válik, noha lényeges és fontos, elmaradhatatlan szempontot emel be a történelmi traumák közé; a ciklust lezáró – és annak címet adó – Ingoványt viszont a magam részéről itt kihagyásra ítélném. Jobb helyen is felbukkanhatna.

Átlapozva a négy opusból álló következő ciklust (Feloldozás) azonnal érzékeljük, hogy szerzői visszaemlékezések, vallomások, személyes krónikák várnak ránk, nagy részben a közélet és politikai szerepvállalás eseményeire alapozva. Mindenképp szükséges és helyes párhuzamba állítása ez az eddig olvasott-megelevenedett másfélszáz év felföldi traumáival. A ciklus nyitánya (Darvak viharban) egy felnövés-történet, a személyesen még át nem élt második világháborút követő kitelepítésekkel kezdődően, hiszen az erősen rányomta bélyegét a szülők családalapítási körülményeire, majd megismerjük-átélhetjük a különböző korszakok, mikro-rezsimváltások, terror-enyhülés-terror-enyhülés tektonikus hullámverését, mikor az egyik nap még kiemelt pozícióval és bizalommal bíró állampolgár vagy, másnap már a börtön kapujában állsz, harmadnap felelősséggel járhatsz el közügyekben, de azt veszed észre, hogy a másik ember gáncsol, akadályoz, a közös ügy iránti felelőtlenséggel – s mindebből leszűrődik annak felismerése, hogy: „…egy kiszolgáltatott helyzetben lévő, intézményekkel alig rendelkező néptöredék…” (181. p.) összetartására és összetartozására vállalkozni, akár kötelességből, akár az ideológia-váltások iránti hiszékenységgel, nagyon ingoványos terület. A ciklus további darabjai is személyes – ha lehet, még személyesebb – hangvételűek; az Elszállt galambjaink egy több síkon futó nekrológ, visszatekintés azokra az évekre, ahol „…a szlovákiai magyar politikai együttműködés bölcsőjét…” (197. p.) kereshetjük, de felvillan a fiatalon elhunyt barát alakja is, miként a Búsképűbumeráng főszereplője is egy alkotótárs, egy színházi ember életének hányattatásairól mesél, a rá irányított állambiztonsági kettős célkeresztet (a csehszlovákiai és a magyarországi egyaránt célba vette) követő nyugati emigrációjáról, majd hazatérésének nyugtalan belenyugvásáról – mert úgy érzi, mindenképp kívül került az időn. Mivel a szerző nem nevesíti meg szereplőjét, ezért nem írhatjuk le mi sem, bár sejtésünk – a plasztikus ábrázolásból adódóan – természetesen van, ugyanakkor megint csak szép az a metaforikus elemelés a konkrétumtól az általános helyzet érzékeltetéséig: gyógyítható-e egy hontalanná űzött-nyilvánított emberben ennek súlyos, maradandó lélekszakadéka? A ciklus – de vélhetően nem egy fájdalmas kor végső lezárása, hiszen a guberálók és gubernátorok egymásra utaltságának soha nincs vége – utolsó krónikája (Feloldozás) a megfigyelések, beszervezések, hatósági megnyomorítások, ellehetetlenítések, a zaklatások elleni folyamatos védekezések és azok kivédhetetlenségének története; feljegyzések, lélekomlások, vélt és valós dokumentumok, vallomások és események sagája arról, hogy voltak „Akiket megnyomorított, szellemileg kizsigerelt az a kor. Volt, aki tisztességes maradt – azt nagyon meggyötörték. Volt, aki beadta a derekát – azt hagyták bizonyos fokig úszni, de kalitkában élt, felügyelet alatt. S volt, aki megpróbált ellenállni – az felőrlődött az állandó küzdelemben.” (241. p.)

S miről is dohogtunk egy ciklussal följebb? Arról, hogy az első ciklust lezáró – és annak címet adó – Ingoványt a magunk részéről ott kihagyásra ítélnénk. Jobb helyen is felbukkanhatna az, írtuk. Nos: egészen pontosan itt, a második ciklust lezáró tételként. Merthogy tartalmában ugyan éles a váltás, hiszen a világjárvány éveiben játszódik a történet, de akárha újabb metaforikus áthallásként is értékelhetjük azt, hogy a fiatalokból álló baráti társaság a járvány közben arról vitatkozik: hol s miért „…kunszt igazán magyarnak lenni, idegen közegben!” (162. p.) A történet átviszi az olvasót a huszonegyedik századba, de épp így akár egyetemessé is tehető annak rejtett üzenete; az üzenet hétköznapivá, az életben maradáshoz szükséges lélegzetvétellé tétele. S itt akár be is zárhatnánk a kötet lapjait annak szépen tervezett (Rácz Éva munkája, Szilva József festményének felhasználásával) borítótáblái közé, de vár még ránk a harmadik ciklus – amit kissé ballasztnak érzünk. S ezzel nem megbántva a szerzőt, hiszen az itt (a ciklus címe Új világok) olvasható tárcanovellák, olykor kicsitmoldovás állatmese-parafrázisok szatirikus élei gazdagítják ugyan a szerző írói arcképét, bővítik stílusjegyeinek megismerhető palettáját, na de ezzel az eddigi huszonhat megjelent könyve kapcsán is tisztában voltunk, s mielőtt kiigazítana valaki gondolatban, hogy ebben a számban közéleti megnyilvánulásai, parlamenti felszólalásai is szerepelnek, hozzáteszem – ironikus hangnem-érzékenysége azokban is fellelhető, ahogy színpadi munkáiban, dialógus-teremtésében sem hiányzik a kellő időben alkalmazott bon mot. Ahogy itt is, hiszen az apa és a fia közötti focimeccs közbeni, a hétéves gyerek által javasolt szabálymódosítás valóban csavart labda, hiszen arra próbálta rávenni ellenfelét, „…hogy focikapuink nagyságának figyelembe kellene vennie kettőnk korának arányát is.” (Kis hercegek, 285. p.) Ez a kiemelés, de utalhatnék az itt olvasható írások többségére, jól példázza Csáky nyitottságát a groteszk, és/vagy az irodalmi parafrázis (Orwell, Cervantes, Örkény és mások) felé, ugyanakkor – érzésünk szerint – megtöri, enyhíti, tompítja a kötet teljességének atmoszféráját, annak sűrű, fojtó levegőjét. 

Mindezzel együtt tartalmas, izgalmas és helyenként szívderítő könyvet vehet kezébe az olvasó. Remélem, hogy rátalál. Ezért még azt is elviselném, ha a fejemre koppintanának minél többen, a harmadik ciklust bíráló mondataimért. De minél többen tegyék ezt – közben sűrűn forgatva a kötet nagyon fajsúlyos „maradék” kétharmadát. Mert a szerző helyenként könnyed, de túlnyomórészt erős, sűrű szövésű mondanivalót hordozó írásai – mint eddig – beteljesítik (vagy inkább bennfoglaló kőtáblaként rögzítik) azt az elvárást, amit Grendel Lajos így fogalmazott meg: „…meggyőződésem, hogy minden író, akár akarja, akár nem, kénytelen tisztázni a politikához való viszonyát, s beleilleszteni azt abba a világképbe, melyet művei kifejeznek. […] egy irodalmi mű akkor válik jelentőssé, ha olyan tartalmakat hordoz, amelyek az emberi és társadalmi önismeretünket elmélyítik. […] Jámbor utópia azt várni, hogy értékeljük, netán átértékeljük a múltat egy olyan helyzetben, amikor a múltról és különösképpen a közelmúltról alapvetően hiányosak az ismereteink. Különösen az ifjabb generációk történelmi tudása és történelmi tudata katasztrofális…” Nos, hogy ez a helyzet (amit az idézet évszámára pillantva csak szomorúbban aktuálisnak érzünk), ne váljék végzetes „elgrendeltetéssé”, ahhoz ez a kötet, Csáky és az olvasó másik énjének megismerése is elvezethet.