Ella mindig repesett örömében, ha egykori munkatársaival vagy iskolatársaival találkozott. Most egy volt kollégájával futott össze az utcán. Ferdinánd nem éppen a legszeretettebb hajdani munkatársa, sőt! De mit számít ma már, hogy néha-néha megsértette, sőt lealacsonyította az egész szerkesztőség előtt, a cikkeit ócsárolta, a fényképfelvételeit kritizálta, ráadásul a magánéletét is firtatta. Nem érdekes, kezdő újságírókkal gyakran teszik ezt a nagyok, a befutottak, a tapasztaltak, és főleg a párttagok. Mára Ella is megtalálta a helyét: egy női magazin sikeres szerkesztője. Ámbár a tüske még mindig ott van a lelkében amiatt, hogy Ferdinánd annak idején annyit intrikált ellene. De hogy is mondta? Ma már ez mit sem számít.

Jó, de csak egy fél órácskára tudok maradni, mondja a meghívásra, épp csak megisszuk a kávét, cseverészünk egy kicsit.

Na, ilyen rohanós lettél?, méltatlankodik Ferdinánd, közben a tőle nem éppen megszokott illendőséggel megvárja, amíg a hölgy helyet foglal. 

Tudom, te már nyugdíjas vagy, ráérsz, de én egyelőre csak várom a megérdemelt nyugdíjaskort.

Nemcsak hogy nyugdíjas vagyok, hanem el is váltam, most már senkire sem kell tekintettel lennem, annál is inkább, hogy a gyerekeim és az unokáim látni sem akarnak, az exnejemről már nem is beszélve. Így hát csak magamnak élek a kis albérletemben. De a korunkat nem kell ennyire hangsúlyoznod. Tudom, hány éves vagy, legalábbis hozzávetőleg. És azt is tudom – és ezt pontosan –, hogy én mennyi vagyok. 

Nocsak, milyen sértődékeny, tűnődik Ella. Azelőtt nem kapta fel így a vizet, most meg ilyen kicsiség miatt…

Én is pontosan tudom, hány éves vagy. 1938. november 5-én születtél, tehát nemsokára 68 leszel.

Hm! Most megleptél, latolgat Ferdinánd, és nagyot kortyol a közben kihozott kávéból.

Semmiség! Még ha tudnád, milyen nap van ma!

Ha elárulod, tudni fogom.

Pontosan száztíz évvel ezelőtt, ezen a napon született a mi szeretett Klotild nénink, a gépírónők ásza.

Klotild! Már a nevétől is röhögőgörcsöt kapok.

Ugyan, ugyan. Szerintem ez nagyon is szép név.

Figyelj, hogyhogy így számontartod a születési dátumokat? Talán spicli voltál az átkosban?

Spicli, az valaki más volt kettőnk közül, de nem az, aki most itt az asztal ablak felőli oldalán ül.

Azt akarod mondani, hogy talán én…

Ugyan, hagyjuk, mondja Ella, de mégis folytatja. Egyébként mindenki tudja. Én már régen is tudtam, igyekeztem is kerülni téged.

Azt észrevettem. Neked én sosem voltam jó.

Ezt hogy érted?

Te csak a legfelsőbb vezetés felé kacsingattál.

Micsoda?

Ne is tagadd. Riszáltad a csípődet a főszerkesztő előtt, aztán bármit kérhettél tőle, mindent megadott neked.

Hogy én? Hát ez szemenszedett hazugság. 

Ezt mindenki tudja. Meg azt is, hogy nemcsak a főszerkesztővel, hanem a helyettesével is… 

Ella alig bír levegőt venni. 

A legjobb szolgálati utakra jártál. A szerkesztőségi kocsi mindig a rendelkezésedre állt, míg mások buszoztak, vonatoztak.

Nem tudom, ugyanarról a szerkesztőségről beszélünk-e, mert ahol én dolgoztam, ott nagyon ritkán ért az a szerencse, hogy igénybe vehettem a szolgálati kocsit. 

És mindig te kaptad a legzsírosabb pénzjutalmakat!

Ezt már nem hagyhatom annyiban! Ha tudni akarod, az egyetem után a bértáblázat legalacsonyabb fokán kerültem a szerkesztőségbe, a legkisebb fizetést adta meg nekem a vezetőség. Akkor már megvolt a nagyobbik kislányom, kétévesen bölcsibe írattam, és sajnos gyakran betegeskedett. Volt olyan hónap, hogy a szakszervezet vezetősége úgy döntött – ezt jogkörénél fogva állítólag megtehette –, hogy nem hagyja jóvá a beteggondozási pótlékot, s én a fizetési napon mindössze háromszáz koronát kaptam.

Ugyan már, ne beszélj. De ha ez mégis igaz, nagyon könnyen túltetted magad a hiányon, mert minden bizonnyal jól el voltál eresztve…

Ha tudni akarod, egyáltalán nem voltam jól eleresztve, és a férjemnek sem mertem elmondani, attól féltem, hogy közbelép, és a heves természetével inkább bajt okoz nekem. A hiányt pedig magamnak kellett megoldanom, ami egyáltalán nem volt könnyű.  

Ahogy akkoriban elnéztelek, bocsánat, nem mintha ma már nem lennél csinos, de régebben nem lehetett neked olyan nehéz elérned bármit is.

Most kezdjen el védekezni? Vagy rohanjon el? Semmi értelme. Végül is Ferdinándot nem kell komolyan venni. A múltban is mindig csak ez az elmélet segített neki, hogy túltegye magát a támadásain. Ő, Ferdinánd csak egy lecsúszott káder. Még rovatvezetőnek sem nevezték ki soha, pedig nagyon vágyott rá. A cikkei alig-alig ütötték meg a közepes szintet, persze azért pártvonalon nagyon serénykedett. És a besúgói tisztsége által megmenekült a menesztéstől. De úgy véli, jobb lenne inkább témát váltani.

A születésnapok számontartása kimondottan hobbimnak számít, már gyerekkoromtól fogva. Minden születésnap megünneplését a fejembe vésem. És ma reggel azzal ébredtem, hogy 2006. szeptember 7-e van, Klotild néni születésnapja, és azonnal rájöttem, hogy ráadásul ez a nap születésének a száztizedik évfordulója. Aztán elgondolkodtam, hogy soha nem volt a szerkesztőségnek ilyen hűséges alkalmazottja, aki nyugdíjaztatása után is bármikor beugrott, ha éppen hiányzott valaki a gépírónők közül. Nekem ráadásul lelki támaszt is jelentett. És meg kell hagyni, nagyon szerettük őt.

Én nem szerettem, mordul fel a férfi kedvetlenül, mintha a gépírónő említése rossz emlékeket ébresztene benne. 

Akkor miért csak neki akartál diktálni? A fiatal kollégákat kidobtad a kuckójából, és egész napra kisajátítottad őt magadnak. Ja, igen, a félig kész riportjaidat, interjúidat ő rázta gatyába, mert egyedül nem boldogultál velük. Eltelt néhány év, és már el is felejtetted, mit köszönhetsz neki.

Nem tagadom, néha besegített. De végül is mit keresett a szerkesztőségben még kilencven valahány évesen is? Szenilis, vén nyanya. Mindig ugyanazt ismételgette: a fiatalkori élményeit meg a házasságát. Hülye tyúk volt, mondom.

Persze, mert mindenkin átlátott, nyugtázza magában Ella. Ferdinándban egyenesen olvasott, akár egy nyitott könyvben. S hogy éppen neki mondott volna el bizalmas részleteket az életéből? Ez teljesen kizárt. Nagyon jól kiismerte az embereket. Talán pontosan ez feszélyezte a tisztelt besúgó újságírót. Azt meg már letagadja, mi mindent tett Klotild néni éppen érte. Ella elismeri, hogy valóban szívesen emlegette némelyik sztoriját, de nem azért, mert elfelejtette volna, hogy már elmondta. Csak egyszerűen elszórakoztatta magát és a hallgatóját az emlékezetes történettel. Mindig meg is jegyezte: már említettem, de valami késztetést érzek, hogy újra elmondjam… Ella szívesen meghallgatta, akárhányszor is. A dédnagyanyja jutott róla eszébe. Ő is felemlegette egyes emlékeit gyerekkorából, fiatal éveiből, de ő nem tudta, hogy már százszor elmondta ugyanazt a mesét. Az unokái mindet fejből tudták, és nevetve otthagyták, ha rákezdte. Csak Ella tartott ki mellette, mert látta, mennyire jólesik a dédinek, ha elmondhatja valakinek élete legfontosabb eseményeit. Arról nem tehetett, hogy nem emlékezett rá, hányszor mondta már el mindegyiket. 

Egyszóval nem csíptem az öreglányt. De azért szerettem őt behúzni a csőbe. Ha híranyagot diktáltam neki, hogy például a CSKP Központi Bizottságának a vezetősége fogadta a kubai küldöttséget a Prága-Ruzyně repülőtéren, és felsoroltam név szerint a KB elnökét, főtitkárát és a többi jelenlévőt, a végére hozzátettem: és a delegáció tagjait külön fogadta Fábián Rezsőné, Klotild néni. Bocsáss meg, nem bírom ki röhögés nélkül – és tényleg röhög, mint a ló az abrakra –, majd fuldokolva mondja tovább: ő pedig szemrebbenés nélkül begépelte a sajtóhírbe a saját nevét is. Aztán a lektoroknak kellett kihúzniuk a blamáló részt.

Ó, de ostoba ez a Ferdinánd! Klotild néni minden ilyen esetben teljes tudatában volt a leírtaknak, csak eljátszotta, hogy annyira belemerült a gépírásba, hogy egyáltalán nem észleli a szöveg értelmét. Előfordult, hogy amint Ferdinánd vitte a híranyagot a kiadásvezetőnek, útközben beszólt néhány irodába, és hatalmas hahoták mellett mutogatta a „korpusz deliktit”. Klotild néni meg ezalatt elmondta a következő diktálójának: Ferdinánd megint szórakozott vele, és azt hiszi, hogy ő semmiről sem tud. Pedig nagyon is! Csak azt nem érti, miért hagyja ezt a vezetőség szó nélkül – mert hozzájuk is eljutott a „nagy viccgyáros” újabb cselszövése –, miért nem marasztalják el a tisztelt, vagyis tiszteletlen szerkesztő urat, bocsánat elvtársat, az ízetlen tréfái miatt. 

Azt hiszem, nem azért hozott össze a sors minket ennyi év után, hogy a demens  Klotild nyanyáról beszéljünk. Inkább mondd el, hogy élsz, min dolgozol mostanában. Én nemrég elváltam, hát, végre szabad vagyok. Most viszont nemcsak a volt feleségem, hanem a gyerekeim és az unokáim sem akarnak hallani rólam.

Lám, lám, ki a szenilis meg a demens, mélázik Ella. Klotild néni nemhogy hatvannyolc éves korában, hanem sok-sok évvel később is el tudta mondani az előzőleg látott színi előadást, szinte szóról szóra idézve a párbeszédeket. És hiba nélkül elszavalta Arany János bármelyik balladáját. Ha akadt egy kis ideje, nagy élmény volt meghallgatni. De mindenek fölött ő volt a legjobb és leggyorsabb gépírónő a szerkesztőségben. Tősgyökeres pozsonyiként nagyon sokat tudott a városról. 1896-ban született, és százévesen, 1996-ban halt meg. Sok-sok pletykát is hallott élete során, de ezeket sohasem adta tovább. Önmagáról sem mondott el bensőséges dolgokat, ám egy megdöbbentő tényt elárult – nyersen, közömbösen. Azt, hogy azóta él úgy igazából, amióta a férje meghalt. Ő akkor ötvenkét éves volt, harminckét éve a felesége Fábián Rezsőnek. És hálás az Istennek, hogy a harminckét gyötrelmes házassági év után még kárpótlásul megajándékozta őt sok-sok (nem is fontos számon tartani, pontosan mennyi) nyugodt, kiegyensúlyozott, megelégedettséggel teli évvel. 

Megérte a két világégést, kijutott neki az üldöztetésekből, vagyonelkobzásból, a gondtalan gyermekkor után a keserű fiatalkori megpróbáltatásokból. De azért özvegysége nyugalmas éveit sem tudta felhőtlenül élvezni, mert nem bírta lenyelni a kommunizmus térhódítását, a szovjet uralmat. Néha elárulta Ellának, hogy bár nem tudhatjuk, hány évig él még, de addig nem halhat meg, amíg az oroszokat ki nem söprik Közép-Európából. Kilencvenhárom éves, amikor ez valóra válik. Kicsit óvatosan, öregesen, de azért örvendezve veszi tudomásul a változásokat. És a túlságosan ujjongó ifjoncokat mértéktartásra inti. Nem lepődik meg, amikor a szerkesztőség félelmetesen elvhű kommunistái közül elsőként Ferdinánd adja vissza a pártigazolványát, mondván, most jött el az igazi, a várva várt rendszer, a demokrácia. És teli torokkal hirdetve, lelkesedéssel túlhevítve járja végig a szerkesztőséget: „Végre eljött a mi időnk!” Amikor ezt Ella meghallotta, elrettent: hát nem a kommunisták hatalma járt le épp most, ´89 novemberében? Éppen ők érzik úgy, hogy most jött el az ő idejük? Azzal nyugtatta magát, hogy ez csak irónia lehet. Akkor még nem is gondolta, hogy ebben az iróniában a korlátlan valóság rejlik. 

Klotild néni nem emlékeztette Ferdinándot régebbi hősködő kijelentéseire, főleg arra nem, amelyet úton-útfélen hangoztatott: „A kommunista párt a mindenható, az egyetlen lehetséges út, s én teljes meggyőződéssel hirdetem létjogosultságát.” A bölcs gépírónő senkit sem kritizált, csak kiakasztott az irodája falára néhány régebbi újságcikket, amelyekből áradt a kollégák odaadása, hű elköteleződése a kommunista párt iránt az elmúlt években. Ferdinánd letépte a vezércikkét a falról, és cafatokban a szemétbe dobta. De amint elhagyta az irodát, Klotild néni elővett egy másik példányt ugyanabból a számból, és pótolta a kiesést. Tehát előrelátóan számolt a tudathasadással, és fel is készült a leleplezésére. 

Még két évig gépelt kitartóan a kommunista lapból antikommunistává vált lap szerkesztőségében. Nem volt igazán ínyére az új hullám kicsi országunkban, túl soknak találta benne a köpönyegforgatást. Meg a hatalomvágyat. De azért a bizakodás nem fogyott ki belőle. Aztán idősek otthonába vonult. Onnan is érdeklődéssel figyelte az országban végbemenő eseményeket, és ha Ella – aki heti rendszerességgel látogatta – megérkezett, habzsolta a tőle kapott új ismereteket. Kezdetben sok kedvező esemény történt, csak lassanként vált megveszekedetté a fene nagy demokrácia. A várt számonkérésre nem került sor a sok bűn miatt, amelyet az előző hatalom a nép ellen elkövetett. A kommunisták továbbra is pöffeszkedtek, egyre csak nyomultak a vályúhoz, és a felelősségre vonásukat szépen megúszták. De Klotild néni ezt már nem élte meg. Utolsó évében már nehezére esett az élet. Fekvőbeteg lett, bár az elméje még mindig épen működött. Csak akkoriban mondott el fiatal kolléganőjének olyan dolgokat az életéből, amelyeket azelőtt soha nem hozott föl. Például hogy mennyire fájlalta mindig, hogy nem lehetett gyermeke. Nem sokkal azután, hogy férjhez ment, terhes lett. Egy vasárnap délután a férjével tett sétából hazatérve Rezső pofozni kezdte, merthogy minden szembejövő férfival flörtölt, szemezett, és bizonyára a születendő gyermek nem is az övé, hanem valamelyik szeretőjéé. A pofonokból ökölcsapások lettek, aztán amikor a nő a földre rogyott, rúgásokkal tetézte a bántalmazást. Érthető, hogy a fiatal Klotild elvetélt. És többé már nem esett teherbe. De miért maradt a zsarnok férje mellett, aki a továbbiakban azért bántalmazta, hogy nem tud neki utódot szülni? Nem volt könnyű akkoriban a válás, magyarázta az idős asszony. És mindig bíztam a jóban, a változásban. Meg is kaptam: 48-ban Rezsőt elvitte a szíve, és én fellélegeztem. 

Na, mi van, miért hallgatsz ilyen nagyokat? Még mindig a csökkentett fizetéseden rágódsz? Ha annyira szükséged volt arra a pénzre, miért nem kérvényezted? Vagy jöttél volna utánam, én elintéztem volna. 

Nem mondod komolyan!

De, nagyon komolyan mondom, erősködött a férfi. Ella szemébe azonban nem tudott belenézni. Csak az asztallapot méregette sunyi ábrázattal. 

Ez is arra vall, elmélkedik Ella, hogy minden igaz, amit Klotild néni utolsó napjaiban mondott, hogy Ferdinánd – mint a szerkesztőség pártbizottságának elnöke – maga indítványozta a beteggondozási bérpótlék megvonását, abban bízva, hogy ő, Ella, kétségbeesve rohan majd utána, a karjaiba veti magát, és aztán már nincs megállás… Mert addigi kísérletei mind kudarcot vallottak Ellánál. De ez az újabb trükk sem vált be, sőt a későbbiek is hiábavalók voltak. 

Csakhogy tudomásom van róla, hogy te kezdeményezted azt a bizonyos megvonást.

Hogy én? Ugyan már. Nem kell elhinni az alaptalan pletykákat. 

Ezt olyan embertől tudom, aki soha nem pletykált, soha nem hazudott.

Ilyen ember nincs.

Igazad lehet, talán már nincs, nem tudhatom. De azt biztosan tudom, hogy néhány évvel ezelőtt még élt ilyen ember, Klotild néninek hívtuk. 

Jaj, hagyjál már azzal az öregasszonnyal.

Ő jobban ismert téged, mint te magadat. A vesédbe látott. Azt is tudta, hogy a névtelen leveleket a nem tudom milyen szerelmi kalandjaimról szintén te írogattad a férjemnek, áradt most már Ellából a szó.

És te elhitted neki?

Igen, minden szavát elhittem. Amikor nem volt bent a szerkesztőségben, az ő írógépét használtad. Csakhogy sok piszkozatot dobtál a szemétkosárba, s azokat másnap Klotild néni nagy érdeklődéssel elolvasta. Nekem összeállt a kép, amikor ezt elmondta, szépen helyükre kerültek az üvegcserepek. Akkor értettem meg az elejtett megjegyzéseidet, a kérlelő tekintetedet, az ostromlásaidat. Az a jelenet is felötlött bennem, amikor az első napomon beléptem a szerkesztőségbe. Mindenáron te akartad végigjárni velem az irodákat, hogy összeismertess a kollégákkal. De a közvetlen főnököm, a rovatvezető nem engedte át neked ezt a szerepet. Hát, legalább alaposan végigmértél, és gondolatban egy öntelt mosollyal előlegezted, hogy előbb vagy utóbb megszerzel magadnak. Csakhogy semmire se mentél a félresikerült ficsúros húzásaiddal. Rám nem hatottak.

Ja, igen, te voltál a nebáncsvirág!

Nem, nem. Csak sohase bírtam az ilyen alattomos fickókat. Később, amikor a névtelen levelekkel próbálkoztál, alaposan megkeserítetted az életemet, de szerencsére idejében rájöttem, hogy semmi keresnivalóm abban a közegben, ahol ilyen aljas alakok dolgoznak, vagy lopják a napot, mint az, aki mocskos vádakat fabrikál ellenem.

Te meg… te meg ugyanolyan finnyás fruska vagy, mint régen.

Dehogy, én tanultam az élet iskolájából, nem is keveset. Mondhatnám: fejlődtem az évek során. De te leragadtál a magad sekélyes és önző vágyainál, és nem vitted semmire. Ugyanolyan értéktelen, semmirekellő emberként mentél nyugdíjba, mint amilyen a kezdetektől voltál. Nos, hát… ég áldjon! Remélem, soha többé nem találkozunk. Főúr, kérem! EGY kávét fizetek!